Rendszert vált a Capa Központ – kritika az Eufória? című kiállításról

Épp harminc év telt el a rendszerváltás óta. Ennyi idő talán elég már ahhoz, hogy objektíven tudjunk visszatekinteni erre az időszakra, és az egykori reményteli időszakot szembesítsük a mai helyzettel. „Mindenki azt hitte, hogy a változás nagyon pozitív lesz, hogy eljön a szabadság, az igazság és a méltányosság ideje. Ehhez képest a rendszerváltás első néhány éve nagyon kemény volt. A zavaros privatizálási ügyek után egész gyárak zártak be, mert ráfizetésessé váltak, ez pedig rengeteg munkanélkülit eredményezett. Tehát lettek a rendszerváltásnak vesztesei is. Voltak pozitívumok is, például hogy az ember kimondhatta, amit gondol. Ha összességében tekintünk az időszakra, nehéz eufóriáról beszélni. Sok pozitív dolog vegyült egy csomó negatívval.” Ezek Bánkuti András fotóriporter szavai, akitől két képcsoportot is láthatunk a Capa Központ Eufória? Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállításán.

A rendszerváltás harmincadik évfordulóját számos megemlékezés és kiállítás kísérte és kíséri: 1989-nek a magyarság nemzeti önreprezentációjába való mind erősebb bebetonozódását látjuk éppen.

A kevés üdítő kivétel egyikét prezentálja a Capa Központ, amikor minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy kikerülje nemcsak az átpolitizált ellentétpározást, de a nosztalgia negédes csapdáját is.

A cím mögé tett kérdőjel már figyelmezteti a látogatót, hogy itt nem a szokásos, szentimentális rendszerváltó képet fogja megkapni távozó szovjet katonákkal és Trabant-romantikával, hanem feldobott kérdésekkel és több szálon futó véleményekkel fog találkozni. Ennek érdekében a kiállítás képei blokkokban jelennek meg, és hozzájuk személyes kommentárok kapcsolódnak olyan magyar művészektől (nem csak fotográfusoktól), akik az időszakról saját, egyéni meglátással bírnak. A kurátor, Mucsi Emese víziója egyfajta rendhagyó rendszerváltás-antológia, képes történelmi olvasókönyv létrehozása volt.

A kiállítás három plusz egy terme három gondolatsíkot jár körbe, amelyek mind a vizuális kultúra felől közelítenek a témához. A bevezető teremben Hámos Gusztáv videomunkáját vetítik, amelyben a rendszerváltás körüli időszaknak a tévében közvetített eseményeire az alkotó nagyanyjának mindennapi tevékenységei, mozdulatai rímelnek – számos izgalmas interjúrészlet mellett. Az első szekcióban a köztérrel kapcsolatos művészi reakciókból válogattak a rendezők. Van köztük példa az emlékművek átalakítására és újrakontextualizálására, ilyen Szentjóby Tamás A szabadság lelke projektje, amelyről kézi kamerás videofelvételeket is láthatunk. Átfogó képet kapunk a Nagy Imre újratemetése alkalmából újraöltöztetett Műcsarnok installációjáról (Rajk László és Bachman Gábor munkája), de találunk olyan művésziakció-jellegű beavatkozásokat is a köztérbe, mint amilyen Lakner Antalnak a hidakat átértelmező műve. Külön csoportot képeznek az utcai tömegdemonstrációk fotódokumentumai, köztük Korniss Péter és Nagy Piroska sorozata, de feltűnik Orosz István jól ismert Tovarisi konyec plakátja is – demonstrációs eszközként és választási kampányplakátként is. A köztér kötetlenebb értelmezéséről tanúskodik, hogy ebben a blokkban kapott helyet a Konrád Györgyöt utcai kártyázók társaságában megörökítő fotósorozat és Sugár János talált fotója is Cicciolináról, amint már az Olasz Radikális Párt képviselőjeként szinte propagandisztikus beállításban, békegalambbal búcsúztat egy szovjet katonai egységet.

A második szekció szubjektív riportfotókat mutat be, tágan kezelve a rendszerváltás időszakát és helyét, megfelelve a dokumentarista fotográfusi munka adottságainak. Megtekinthetjük Stalter György és Horváth M. Judit romatelepeken rögzített sorozatát, Szilágyi Lenkének az 1989-es romániai forradalom utóestéjén készített képeit, de bepillanthatunk a fővárosi éjszakai élet és a gyári munkavégzés kulisszái mögé is. A harmadik teremben már az underground kultúra terepére lépünk. A kiállítás egyik legizgalmasabb része az Artpool által rendelkezésre bocsátott dokumentáció a rendszerváltás előtti időszak utolsó betiltott kiállításáról, amely a Magyarország a Tiéd Lehet! címet viselte, és amit a rendszerváltás évében rendezhettek meg újra. Az 1984. január 27-én a Fiatal Művészek Klubjában megnyílt és közvetlenül a megnyitó előtt betiltott kiállítás koncepcióját Galántai György dolgozta ki, és az eredeti terv szerint főként mail art műveket mutattak volna be postai úton beérkező nemzetközi alkotásokból, azonban bővült a program a hazai underground szcéna művészeinek főként installációs munkáival. Magyarország és a „külföld” alkotásait két külön teremben helyezték el, köztük pedig állandó, élő videokapcsolatot hoztak létre. A Capa Központban végigbogarászhatjuk a hosszas és körülményes ügynökjelentést is, amely a kiállítás bezárásához vezetett, és láthatunk fotókat az 1989-ben újra megrendezett tárlatról, és videofelvételt az ennek apropóján lefolytatott kerekasztal-beszélgetésről. A kilencvenes évekbeli magyar underground kultúrát örökíti meg Rudolf Hervé videofelvétel-montázsa, de művészi értéke mellett nagyszerű kordokumentum Király Tamás Parlament-kalapos modellje és az őket éppen igazoltató hatósági szervekről elkapott fotó is. A mainstreamből kimaradt elemekre fókuszál Forgács Péter privát fotókat feldolgozó projektjével, és Eperjesi Ágnes, aki a Kádár-korszakban nehezen hozzáférhető erotikus képek házilag sokszorosított változatait gyűjtötte össze.

A képek elrendezésével különösen érzékletesen szembesíti a nézőt a láthatóság-elrejtettség mostanra nehezen érthető problémájával.

Az Eufória? megugrotta a feladatot, hogy a frázisokká szilárdult, reflektálatlan vélemények helyett egyéni nézőpontokkal érzékeltesse ezt a valóban sokféle és turbulens időszakot. A kiállítás egyszerre rendkívül információgazdag, személyes és elgondolkodtató. Az ötletes rendezéssel és az átgondolt koncepcióval eléri, hogy válaszok helyett kérdésekkel engedje útjára a nézőt, és megteremti a termékeny kritika lehetőségét, amire sajnos viszonylag ritkán láthatunk példát. A rendszerváltásnak márpedig nagy szüksége volt és van a hasonló hozzáállásra.