Rohadékok vagyunk?

Kéne oda valaki. Valaki, aki biztatóan átöleli, felrázza őket önző világukból, és azt mondja nekik: nézzetek körül, nézzétek a világ sokszínűségét, összetettségét. Figyeljetek oda egymásra, érintsétek meg a másikat, ne csak fizikailag, hanem egészen. És ha mindennek vége van, hát merjetek felfelé is nézni, hátha visszanéz rátok… De ott nincs senki. Lars von Trier egykedvűen és komótosan vezeti szereplőit a teljes fizikai megsemmisülés felé, a Föld elpusztulásába. Mert mi nem hiányzunk senkinek.

A film címével azonos nevű bolygó, a Melankólia a Föld felé tart. Az első percekben be is csapódik, és megsemmisül a világunk. Majd ugrunk, és pár nappal a végzetes esemény előtt találjuk magunkat. Justine esküvőjét látjuk, pontosabban a nővére által szervezett lagzit, melyet luxusbirtokukon tartanak. Összegyűlnek az unatkozó gazdagok, hogy eltáncolgassanak, hogy elbeszélgessenek, anélkül, hogy különösen érdekelné őket maga a pár. A menyasszony látszólag nevetgél meg mosolyog, ám ahogy elkezdődik a fogadás, kiszámíthatatlan és lehetetlen lesz, míg teljes depresszióba nem zuhan. Így nem újdonsült férje mellett távozik az esküvőről, hanem nővére, Claire birtokán marad, teljes tehetetlenségben. Claire kisfiával és férjével él a nagy házban, és miközben színtelen mindennapjaik telnek, egy bizonyos bolygó egyre nagyobbra nő az égen. A férj mindenkit nyugtat: a Melankólia elhalad majd a Föld mellett, ami ráadásul különleges élmény is lesz. Justine-t egyáltalán nem érdeklik az események, testvére azonban aggódni kezd. Mi van, ha a tudósok elszámolták magukat?

Lars von Trier depressziós. Bravó. Illetve: ez kit érdekel? Ha egy filmet magyarázni kell, ha el kell mesélni, hogy ez „az” akart lenni, hogy miért olyan, amilyen, akkor már valami nincs rendben. Persze az triviális, hogy egy igazi alkotó benne van a filmjeiben, vagyis megjelenik a világnézete, lelki állapota és az egyénisége. Úgy gondolom, ne azzal foglalkozzunk, amit Trier üzen (hogy a film arról szól, milyen a melankolikus, depressziós állapot, nem is igazából a világ végéről). Azzal foglalkozzunk, amit látunk. Filmje ugyanis lehetett volna egy megrázó mestermű, de a Melankólia egyáltalán nem jó, mindegy, mi mögé bújik az alkotó.

Ha elvonatkoztatunk a tartalmától (majd látni fogjuk, miért nem lehet), akkor egy közepes alkotást látunk. Olyan filmet, amely a zseniális színészi alakítások nélkül kifejezetten unalmas is lenne. A játékidő felét kitevő esküvői rész vontatott, és Trier-nek nem sikerül olyan feszülten és izgalmasan ábrázolni az emberi kapcsolatokat, ahogy azt előző munkáiban tette. Egyszerűen saját sablonjait ismétli, s bár remek színészeket ugraszt egymásnak, nincs ritmusa és sodrása a jeleneteknek. A film első fele egyszerűen gyenge. Hatást persze most is a rángatózó kamerával igyekszik elérni, de míg ez a legtöbb alkotásában tökéletesen működött, itt erőltetetté válik. A film második felében bontakoznak ki a színészek, ahogy a két testvér együtt marad a birtokon. Ekkor remekel igazából a rendező is. Olykor igazán gyönyörű jeleneteket hoz össze, egyszerű emberi pillanatokkal. Talán az egyik legszebb, legérzékenyebb rész az, amikor Claire levetkőzteti a teljesen magába zuhant húgát, és két karja alá nyúlva megpróbálja betenni a fürdőkádba. „Nézd, milyen finom a víz” – mondja neki, és belemártja mozdulatlan húga kezét. Ezek a részek tökéletesek, emberiek, csak sajnos kevés van belőlük.

Kristen Dunst (Justine) alakítása így is karrierje tetőpontja, tökéletes depressziósként, irritáló, hiteles. Nem tudjuk, hogy megölelnénk vagy inkább jól felpofoznánk – a Cannes-i kitüntetés megérdemelt volt. Charlotte Gainsbourg pedig magabiztosan játssza Claire-t, végig erős jelenség. Szívszorító nézni, ahogy lassan kétségbeesik, ahogy kihullik kezéből minden kapaszkodó. Bár mellékszereplő, Kiefer Sutherland is meglepő oldalát mutatja meg a férj szerepében, egész hétköznapi férfinak látjuk. Nem rajtuk múlt tehát a film.

A legnagyobb baj, hogy a világ vége nem olyan téma, amihez csak úgy hozzá lehet nyúlni. Az alkotónak ilyenkor óriási felelősség van a kezében. Rajta áll, mit mutat az embereknek, hogy mit kezd a lét legrémisztőbb kérdésével. Hogy reményt ad, elgondolkoztat, vagy beletapos a porba. Trier azonban nem tesz fel kérdéseket, mert nem is érzi szükségét. Ő úgy érzi, fel van hatalmazva arra, hogy kijelentse: a lét értelmetlen, hogy végül úgyis csak a szenvedés marad. Justine (avagy Trier alteregója) azt mondja a filmben: az élet gonosz, a Föld gonosz, és egyedül vagyunk, nincs másfajta létezés. Szinte azt üzeni: rohadjatok meg mind. És aki nem rohad meg nyugodtan, az gyenge, naiv, szánni való. És ez nem provokáció: ez öncélúság és nagyképűség. A rendező pánikszerű hangulatba hozza nézőjét, elbizonytalanít, és nem ad katarzist. Még akkor is, ha a film utolsó félórája, azaz a becsapódás előtti nap ábrázolása valóban döbbenetes élmény.

Trier dogmafilmjét tőle szokatlan lassításokkal, stilizációkkal szakítja meg. Mintha festményeket néznénk, miközben Wagner zenéje szól. Ilyen a film nyitánya és zárása is, vagyis az apokalipszis ábrázolása. A megragadott pillanatok szépek, kifejezőek, közel állnak a művészethez. De nem érik el azt. A Melankólia nem emel fel, mint a Hullámtörés, és nem ráz meg, mint a Dogville. Ám nehezen felejthető élmény, és ha le is hangol, érdemes nekimenni, hogy aztán Trier helyett magunk dönthessük el: mik vagyunk, és van-e, volt-e értelme, értéke létünknek.

Melankólia (Melancholia)
rendező: Lars von Trier, színes, feliratos, dán–svéd–francia–német–olasz filmdráma, 136 perc, 2011 (Cirko Film)