Rohangáló gondolatok

Most ugyanazt az embert lehet kisebb túlzással szidni, akit eddig megdicsértünk – Tony Gilroy volt ugyanis, aki az eddigi Bourne-filmek sikeréből oroszlánrészt vállalt kiváló, pörgős forgatókönyvével. Ám egyértelműen látszik, hogy a körmönfont trilógia akkor kapott valódi lendületet (a második résszel), mikor a rendezői székbe bizonyos Paul Greengrass ugrott be (Véres vasárnap; A United 93-as), feszültséget és karfaszorongató hangulatot hozva magával. Az új Bourne-filmnél, vagyis immár a negyedik darabnál Gilroy – túl a sikeresnek gondolt szövegíráson – úgy érezte, eljött az idő, hogy saját kezébe vegye a teljes irányítást, és maga rendezze meg papírjaiból a filmet. Talán nem kellett volna.

Ha valamit biztos nem lehet rásütni erre az akciófilmes sorozatra, az a butaság és összecsapottság, ugyanis jól megírt, szövevényes, már-már intelligens filmekről beszélünk, mindegy, hogy a trilógia melyik részét nézzük. Az aktuális író mindig felnőttnek tekintette közönségét, olyan embereknek szánta a sztorit, akik nem kapnak fejfájást egy kis mozis gondolkodástól, és Greengrass pedig azon volt, hogy mindezt szórakoztatóan, letaglózóan adja át. Így olyan filmeket láthattunk, ahol egy kis agymunkát és koncentrációt mindig üdítő csörömpölések és látványos üldözések követtek – ilyen egyszerű volt a titok. Kényes egyensúly ez, melyet most Gilroy nem tudott hasonló színvonalon fenntartani, de ami még meglepőbb: írása szárazabb, okoskodóbb lett, tehát már az alapoknál van baj. Ugyanis a lehető legrosszabb irányba indult, amikor kihorgászta a trilógia egész szépen lekerekített, vízbefojtott szálait. Magyarázkodni kezd, hogy adjon valami létjogosultságot az új darabnak, de pont annyit mesélget az előzményekről, hogy sok legyen a beavatottaknak, de kevés azoknak, akik újoncként csöppennek a „Kőlépcső”, meg a „Végkifejlet” hadműveletekbe. Mert persze itt is bonyolult a helyzet, kapkodhatjuk a fejünket, hogy akkor ő most kicsoda, több szálon rohangálunk előre, csak jóval lassabb tempóban, mint ahogy azt elvárhattuk. Még azt is megkockáztatom: unalmas az eleje, túl hosszú az új karakterek bemutatására szánt idő, és elmaradnak a fellélegzős ökölcsapások. Aztán szép lassan felpörögnek az események, így végül egész élvezetes utolsó órában lehet részünk. És hogy mégsem távozunk elégedetlenül, azt nem is a vágóknak vagy az írónak, hanem a kamera előtt mozgó alakoknak köszönhetjük.

Jeremy Renner, Rachel Weisz, Edward Norton – ilyen hármassal szinte bármilyen történetet el lehetne adni, és becsületükre legyen mondva, egész hitelesek és sikeresek aktuális szerepeikben is. Azt nem lehet mondani, hogy kifejezetten eredeti személyeket keltenek életre, de mindhárman emberiek és hitelesek tudnak maradni, és a profiktól elvárható módon teszik érdekessé jeleneteiket. Rennert illeti elsősorban dicséret, hiszen Matt Damon hősies „szerepét” vette át, és máris egyértelműen látszik, hogy erős jelenlétével és bujkáló iróniájával szerethető és vagány főszereplője lett a filmnek. Más, mint Jason Bourne volt (karakterét Aronnak hívják), és éppen ez a jó – remélhetőleg lesz még alkalma jobban kamatoztatni képességeit a folytatás(ok)ban. Weisz asszony üde és sugárzó jelenség a genetikával foglalkozó doktornő szerepében, és épp eleget pislog szépen ahhoz, hogy izguljunk érte, amikor négykézláb menekül a gyilkos munkatársa elől. Norton pedig az ambivalens rosszfiú – és ezt ő egész könnyedén hozza, látszólag nem erőltette meg a titkos csoport kíméletlen főnökének szerepe.

De mégis miről is beszéltünk eddig? A Bourne-hagyaték nem más, mint egy akciófilmes elemekkel ellátott, összeesküvés-elméletes, karakterközpontú krimi. Szóval, sok minden keveredik itt, klasszikus kémfilmes elemek és romantikus menekülések látványos üldözésekkel, magvas gondolatokkal. Állam fölött álló titkos szervezet, elrontott küldetések, a nemkívánatos tagok kiiktatása egy jobb cél érdekében, korrupció és az ezekkel szembemenő hős emberfeletti helytállása. Röviden ennyi, és ezzel nem is lenne semmi baj. A gond egyedül az, hogy egy ilyen film akkor jó, ha képes igazán kikapcsolni és szórakoztatni nézőjét. Jelen esetben ez csak közepes mértékben történik meg, de mindenképp igényes mozgóképről beszélünk, mely éppen megéri a pénzét.

A Bourne-hagyaték (The Bourne Legacy)
Rendezte: Tony Gilroy
Színes, feliratos, amerikai akcióthriller, 2012.