„Az egónkat félretéve, vállt vállnak vetve dolgoztunk” – Interjú Rohonyi Gáborral és Vékes Csabával a Szia, Életem! című filmről

2018-ban jutottunk el odáig, hogy megvalósulhat a film. Akkor költöztem ki Franciaországba. Tudtam, hogy egyedül nem fogom tudni megrendezni, mert ahhoz haza kéne jönnöm. Elkezdtem gondolkozni, hogy kivel tudnám közösen elkészíteni a filmet, és eszembe jutott Scherer Péter. Vele kezdtük el a forgatókönyv fejlesztését, még az Andy Vajna-féle Magyar Nemzeti Filmalap idején. Mivel Pepének nem volt rendezői múltja, nehéz volt megszerezni a Filmalap jóváhagyását, hogy ő legyen a társrendező, de végül sikerült. Andy Vajna halála után nem tudtuk, hogy hogyan tovább, ahogy sok más, készülőfélben lévő film alkotói sem. Aztán felállt a Nemzeti Filmintézet Káel Csabával az élén, ami már nem támogatta a film forgatókönyvét. Azt kérték, hogy írjuk át a történetet, és legyen idősebb a főszereplő. Akkor jött az ötlet, hogy Scherer Péter játssza a főszerepet, de a társrendezés mellett ezt nem tudta vállalni.

Ekkor kerültem képbe társrendezőként. Közben újabb fordulat jött, kitört a koronavírus-járvány, Pepe pedig leköltözött vidékre.

Ráadásul volt egy lekötött szerződése az Apatigris tévésorozattal. A járvány miatt a két produkció összecsúszott volna. Ismét változott a terv, Pepe mellékszereplő lett, és új főszereplőt kellett keresni. Ekkor már biztos volt, hogy Gábor és én leszünk a rendezők.

A Szia, életem! alaptörténete, miszerint a felnőni képtelen férfi életében hirtelen megjelenik egy gyerek, népszerű filmes toposz. Voltak konkrét előképeitek?

Úgy szoktam dolgozni, hogy először mindig a treatmentet állítom össze, és utána minél több filmet megnézek az adott témában. Elég sok alkotást láttam a zsánerben. Ha egy film sztorija nagyon hasonlított a forgatókönyvemre, annak örültem, mert nekem is eszembe jutott, de olyan is előfordult, hogy pont ezért írtam át egy részt a történetben.

A főszereplőnek, Barnának az ihlethiánnyal is meg kell küzdenie, sőt, a karrierje is veszélybe kerül. Ahogy az írás, úgy a filmkészítés sem egyszerű pálya Magyarországon. Nektek is volt hasonló periódusotok?

Csak ilyen volt.

Magyarországon rettenetesen nehéz olyan rendezői karriert befutni, amiben nincsenek hullámvölgyek, holtpontok.

A támogatási rendszer jellegéből adódóan sok a rendező és kevés a produkció.

Ritkán kínálkozik lehetősége a rendezőknek, hogy filmet készítsenek, és ez nem csak rajtuk múlik. Itthon nem jellemző, hogy valaki megrendez egy filmet, és már készíti is a következőt. Herendi Gábor sikeres rendezőnek számít, a Toxikoma óta mégsem kezdett bele új filmbe, csak azon gondolkozik, hogyan tovább. Nem könnyű pálya ez.

A filmet ketten jegyzitek. Hogyan osztottátok fel a rendezői feladatokat?

A film előkészítésének nagy részét én végeztem, amíg Csaba haza nem jött Franciaországból. A forgatás előtt minden vitás kérdésben közös nevezőre kellett jutnunk, de szerencsére nem vitatkoztunk sokat, amikor pedig mégis, az inkább hasznára vált a filmnek. Sikerült az egónkat félretéve, vállt vállnak vetve dolgozni.

Csaba, Geszti Péter említette egy interjúban, hogy az eredeti történet szerint a főszereplő horrorszerző az ő javaslatára lett végül fantasyíró, mert a horror túl ijesztő közeget teremtett volna, ami sok női nézőt elriaszt. Sokáig mérlegeltél, hogy átírd-e a forgatókönyvet, vagy elfogadtad, hogy ez a film „eladhatóságát” szolgálja?

Ez 2019 környékén történt. Akkor az volt a terv, hogy Vérovis lesz a film címe. A forgatókönyv első verziójának sokkal több horrorisztikus, fantasyeleme volt, amiket el kellett hagynunk. Most már nehezen tudom visszakövetni, hogy hogyan alakult ki a végleges verzió. Mivel ezek a mesei vagy éppen horrorelemek eléggé elkülönültek a könyvben, ezért viszonylag szabadon lehetett velük dolgozni. Az árnyalásuk kevéssé hatott magára a valóságban játszódó történetre. Az egy igazi Zs kategóriás trashvonal volt, de sok részletére már nem is emlékszem. Sosem fogjuk megtudni, hogy jobb lett volna-e az eredeti változat.

A filmnek több producere volt. Az iménti példán kívül mennyire szóltak bele a kreatív kérdésekbe?

A producerek közt is volt munkamegosztás. A kreatív produceri feladatokat elsősorban Geszti Péter látta el. Igyekeztünk mindenről egyeztetni. Már a casting is úgy indult, hogy leültünk beszélgetni a karakterekről Gáborral és a négy producerrel. Mindegyiküknek kikértük a véleményét. Bizonyos kérdésekben aztán mi, rendezők mondtuk ki a végső szót, míg más esetekben a producerek hozták meg a döntést.

Kétszáz jelentkező közül választottátok ki a Samut alakító Momót, azaz Pásztor-Várady Mórt. Mivel tűnt ki a többi jelölt közül?

Momóból egyfajta derűs nyugalom árad. Olyan helyzetekben sem izgul, amikor más gyerekek igen. Elképesztően intelligens módon bele tudja magát képzelni a másik ember helyzetébe. A próbák és a felkészülési folyamatok alatt teljesen átlényegült Samuvá. Amikor Csabáék először látták, bekerült a szűkített listára, de voltak még mellette erős versenyzők. Végül szép lassan mind kiestek, és maradt Momó. Minden próbafelvételen és szituációban tökéletesen működött. Rájöttünk, hogy vele nagyobb biztonsággal tudunk dolgozni, mint azokkal a jelöltekkel, akik külsőre talán jobban megfeleltek a szempontjainknak.

Momóban az volt a fantasztikus, hogy végig élvezte a közös játékot. Nem éreztük, hogy elfáradt volna. Végig nagyon inspiráló volt. Az ő magabiztossága átragadt ránk is. Más gyereknél éreztük, ha épp nincs jó napja vagy fáradt, ami ebben a korban teljesen normális, de Momó az elejétől fogva nagyon erős volt.

A forgatás utolsó percéig. Tartottunk tőle, hogy egyszer elfárad. Egy több mint harmincnapos forgatás fizikailag, szellemileg és érzelmileg is igénybe veszi az embert, de ő fantasztikusan bírta.

Momó mindössze hatéves volt, amikor készült a film. A szülei is ott voltak vele a forgatáson?

Igen, hol az édesanyja, hol az édesapja, és még egy fiatal színész, Márfi Márk is mellette volt. A szünetekben játszottak, bicikliztek vagy épp a következő jelenetre készültek.

Mennyiben kell másképp instruálni egy gyereket, mint egy felnőttet? Meg lehet ezt tanulni a színészvezetés órán, vagy a gyakorlat hozza?

A legfontosabb, hogy

nem szabad kisgyerekként kezelni őket – ugyanúgy kell velük beszélni, mint a felnőttekkel, és ezt meg is hálálják.

Nem szeretik, ha gügyögünk nekik és cukiskodunk. Momó nagyon érett személyiség ahhoz képest, hogy még kisfiú.

Hogyan hatott a jelenléte a többi színészre?

Szerintem az egész stábra hatott, és mindenkiből a legjobbat hozta ki. Koncentráltak, összeszedettek voltunk. Tudtuk, hogy nem csúszhatunk semmivel. Elkerültünk minden olyan malőrt, ami megtörténhetett volna, ha nincs ott egy gyerek a színészek közt. Momó nagyon fegyelmezetten dolgozott. Oda kellett figyelnünk, hogy amíg ő ott van és dolgozik, addig mi is odafigyeljünk egymásra és rá is.

Mondták is a színészek, hogy magasra tette a lécet. Olyan intenzív volt a jelenléte, hogy nem lehetett félvállról venni a vele való közös munkát.

Sokszor előfordul, hogy ha valaki képen kívül van egy forgatáson, akkor csak úgy bemondja a végszavakat a másiknak, ami egyébként nagyon demoralizáló jelenség, és nem szeretem, de egy hosszú forgatáson elkerülhetetlen. Azokban a jelenetekben, amikben Momó szerepelt, ez egyszerűen nem fért bele senkinek.

Mint az interjú elején említettétek, eredetileg Scherer Péter alakította volna Barnát. Hogyan esett a választásotok végül Thuróczy Szabolcsra?

Amikor kiderült, hogy Scherer Péter nem tudja vállalni a főszerepet, elkezdtünk gondolkozni, és egyetértettünk abban, hogy Thuróczy Szabolcs lesz a megfelelő választás. Őt már nem hívtuk castingra. Teljesen más típusú karakter, mint Pepe, de biztosak voltunk benne, hogy nagyon jót fog tenni a filmnek az a fajta nyers, vad figura, akit Szabolcs hozni tud. Úgy érzem, jól döntöttünk. Összejött egy olyan páros, ami felülmúlta az eredeti elképzeléseinket.

Ekkor is történt egy nem várt fordulat. Szabolcs egy nappal a forgatás kezdete előtt eltörte a kulcscsontját. Katasztrófa volt.

Felmerült, hogy egy hónapot csúszik a forgatás. Abba én belehaltam volna.

Végül úgy oldottuk meg, hogy Csaba átírta a forgatókönyvet. Beleírta a történet elejére, hogy Barnának eltört a kulcscsontja. Így csak pár napot kellett csúszni, de egy ideig így is bajban voltunk, hogy hogyan tovább.

Nagyon kétségbeestetek?

Nem volt vidám az a nap. Jöttek az ötletek, hogy hogyan és mikorra halasszuk a forgatást. Egyik rosszabb volt, mint a másik.

Nagyon bizonytalan időszak volt. 2020 nyarán túl voltunk az első nagy járványhullámon, de nem tudtuk, hogy mi lesz ősszel. Így vágtunk neki a forgatásnak, egy hónapos csúszással. Nagyon ijesztő volt.

A Nemzeti Filmintézet négyszázötmillió forinttal támogatta a Szia, Életem!-et, ami magyar viszonylatban jó büdzsének számít. Mindent meg tudtatok valósítani, amit elterveztetek?

Szerencsére nem voltunk beszorítva anyagilag.

Egyedül a meseszálban használt CGI-effektusokból kellett visszavenni, hogy beleférjünk a költségvetésbe. Az elképzelt jelenetek látványa azért is lett ilyen, mert a gyermeki fantázia és a mesevilág naivitása hozta létre. De nem szerettünk volna versenyezni egyik Marvel-film trükkjeivel sem. Nem is illett volna a sztorihoz.

Egyetlen olyan kompromisszumot sem kellett meghoznunk, ami fájt volna.

Milyen sikert, milyen nézőszámot vártok a filmtől?

Ezt a kérdést én is feltettem magunknak. Nagyon érdekes, hogy az utóbbi időben senki sem mer becslésekbe bocsátkozni. A világ, az egészségügy állapota, az emberek anyagi helyzete, az időjárás mind kiszámíthatatlan. Pár éve még voltak irányszámok, hogy hány nézőt akar elérni egy produkció. Ez mára megszűnt.

A járvány utáni időszakban már nem lehet ugyanazokban a számokban gondolkozni. A nagy hollywoodi filmek továbbra is hozzák a nézettséget. Az emberek erre gyűjtenek. Ha évente csak egy filmet néznek meg moziban, akkor az egy amerikai kasszasiker lesz, nem pedig egy magyar alkotás, legyen az bármilyen értékes.

Sokat szoktam figyelni a számokat. Azt vettem észre, hogy az a nézőszám, ami a járvány előtt ötvenezer és százhúszezer között volt, most harmincezer alatt marad. A kétszázezer feletti nézőszámmal rendelkező filmek nem vesztettek a nézettségükből.

Mi az ötvenezer és a százhúszezer közötti számot szeretnénk elérni. Egyelőre bizakodunk.