„Ha csak egy millimétert mozdul a szeme, ott világok tárulnak föl” – Röhrig Géza filmjeiről

Röhrig Géza sok minden volt már életében: hullamosó, hittantanár, punkénekes, amatőr filmes, illegális bevándorló, rendezőtanonc és sokára felfedezett költő. Egyvalami nem akart lenni talán soha: színész. A Saul fia sikere után is nyilatkozta több helyen, hogy őt nem fogja elcsábítani Hollywood. Állta is a szavát – mondott vissza Pókember-filmet, mert nem akart „zöld háttér előtt bohóckodni”, de A lány a vonaton című thrillert se vállalta, mert úgy érezte, nincs köze a történethez.

A Saul fia után egy időre eltűnt a közönség szeme elől, verseket írt, az elmúlt években mégis egyre több filmben vállalt szerepet. Független projektekben, amerikai és brit művészfilmekben fordult meg. Olyan történetekben játszott, amikhez kapcsolódni tud vadregényes életével.

Mint elárvult, állami gondozott kisgyerek, mint mélyen hívő haszid zsidó vagy mint az alkotás kihívásaival birkózó művészember.

Nemrég eddigi legnagyobb filmszerepét is megkapta: az amerikai független film filozófus pápája, Terrence Malick rá osztotta Jézus szerepét készülő új filmjében. A benyomásunk az, mint Röhrigé volt a Saul fia idején: életének minden útja, történése ide, ehhez a szerephez vezetett. Összeszedtük hát, hogy milyen filmekben játszott eddig a Saul fián kívül, és mire számíthatunk tőle a közeljövőben.

Eszmélet (1988)

Kevesen tudják, de nem a Saul fia volt Röhrig első filmszerepe, hanem az Eszmélet című tévésorozat, amelyben az ifjú művész elő- és példaképét, József Attilát játszotta el. Röhrig ekkor még nem volt publikált költő, nevét csak az undergroundban ismerték az előbb önpusztító punkzenét, majd a Neurotic által inspirált altert játszó Huckleberry énekeseként. A sorozatba is szinte véletlenül került: barátnője vette észre a tévéhirdetést, amelyben olyan emberek jelentkezését várták, akik „kívül-belül hasonlónak érzik magukat József Attilához”. Röhrig a kétszáz bajszos József Attila láttán ki akart fordulni a szereplőválogatásról, de Törőcsik Mari kiszúrta magának, és felkarolta – tulajdonképpen felfedezte őt.

Az Eszmélet igazi sztárparádé volt: a mamát Törőcsik, Gyömrői Editet Bánsági Ildikó, Horger Antalt Darvas Iván játszotta, a forgatókönyvet a Mephistót is jegyző Dobai Péter írta, a kamera mögé pedig Madaras József állt. Az a Madaras, akit mi Jancsó Miklós és Kovács András filmjeinek lánglelkű lázadójaként ismerünk, de akinek egész pályája összefonódott József Attila nevével – a róla elnevezett színházban kezdte pályáját, és évtizedeken keresztül tartott műsoron József Attila-esteket. Ha Madaras József Attilát szavalt, arra ugyanúgy felkapták a fejüket az emberek, mintha Latinovitsot hallanák.

Madaras sajnos rendezőként már nem jeleskedett: tévésorozata felszínes illusztrációja a költő életének. Ahogy az alcím is sugallja ( Epizódok József Attila életéből), az életrajzi adatokhoz ragaszkodó, de többnyire merev jeleneteket látunk felvillanni, amiket a kronológia fűz össze, nem a mélyebb jellemfejlődés. A történeti hűség jegyében Varga Zoltán, a Katona József Színház akkor fiatal színésze alakítja a főszerepet, akit olajfeketére festett hajjal és ragasztott bajusszal még hasonlóbbá tesznek a költőhöz – de ez a hasonlóság nem engedi játszani, kiteljesedni a színészt. Nem úgy Röhriget a fiatal költő szerepében az első két epizódban.

Röhrig csupa tűz, de még csupa kajlaság: eszünkbe nem jutna róla a borús, meg nem értett költőzseni, de a helyét kereső, szerelemtől, vágytól, alkotástól duzzadó fiatal művészt kiválóan alakítja – talán mert játszania sem kellett sokat hozzá.

Röhrig mondta: „Egy tizenkilenc esztendős senki voltam, akit az utcáról választottak be, nulla előképzettséggel.” Törőcsik Marival a sorsuk is összekötötte őket: „Mari, aki maga is örökbe fogadott egy gyereket, tudta, én is örökbefogadott vagyok – ez is megpecsételte a kapcsolatunkat. Én csodáltam őt, ő pedig folyamatosan rajtam tartotta a szemét, figyelt, és azóta sem felejtett el.”

A rendező mondta Röhrigről: Semmit. Madaras és Röhrig nem jó hangulatban váltak el, a forrófejű, a kereteket szétfeszítő színész idő előtt szerződést bontott, és otthagyta a produkciót. A sorozatban végül Kaszás Attila szinkronizálta őt.

A kritikusok írták: Felemásan fogadták a sorozatot. Hiánypótló vállalkozásként méltatták, és értékelték, hogy az életrajzi tényekhez ragaszkodva dolgozza fel a költő életét, de hiányolták József Attila lelkületét, és felrótták neki az elavult képi ábrázolásmódot, rendezői közhelyeket. A Kritika folyóirat szerzője úgy vélte, a szerelmi liezonok túlrészletezése elveszi mástól az időt, és adós marad a mélyebb magyarázatokkal, de „a színészek (Kováts Adél, Röhrig Géza) szép játékkal kárpótolnak ezért”.

Porrá (To Dust, 2018)

Röhrig első filmje a Saul fia után meglepő módon egy fekete komédia volt gyászról és elmúlásról. Röhrig egy haszid kántort játszik a filmben, aki nem tudja feldolgozni felesége halálát, mert azt hiszi, hogy amíg nem bomlik le a teste, a lelke sem lel nyugalomra. Ezért felkeres egy egyetemi tanárt (Matthew Broderick), hogy általa ismerhesse meg az elmúlás fizikáját.

Röhrig, aki a mai napig halottmosdatóként dolgozik egy bronxi ravatalozóban, interjúkban is gyakran beszél arról, hogy kapcsolatban kell maradnia a végességgel annak érdekében, hogy teljes életet élhessen.

„A halálra vonatkoztatott lét egy kötéltánc, és a kötéltáncolásnak az a lényege, hogy nem veheted le a szemed a kötél végéről” – vallja Röhrig, aki a Porrá című filmben a gyászban rejlő humort, vagyis azt az abszurditást játssza el bravúrosan, amikor az ember nem tudja, mit kezdjen a halállal, ezért esetlenné válik a hétköznapokban. Csetlik, botlik, mert nem áll neki már kézre az élet, és beleütközik azokba a tradíciókba, amelyek – nagyon helyesen – keretet adnak a gyásznak, segítenek túllendülni rajta, ám egyesek számára mégis kevésnek, szűkösnek bizonyulnak. A Porrá története annak felismerése, hogy mindenkinek joga van kilépni ezekből a keretekből, és a maga különös, nemritkán groteszk módján megélni a gyászát.

Röhrig mondta: Azért szerette volna eljátszani a kántor szerepét, mert a Porrá rímel a Saul fiára. Már az érzékenyen megírt forgatókönyvből látta, hogy míg Saulként a kollektív tragédia, itt a személyes veszteség súlya nehezedik a vállára; ott egy rendes zsidó temetést szeretne a fiának, itt viszont épp a zsidó temetéssel elégedetlen; és amíg Nemes Jeles László egy ógörög sorstragédiát elevenített meg, Shawn Snyder inkább zsidó viccet mesél el. Ugyanakkor közös pont, hogy megszállott, belső tüzű férfit alakít mindkét filmben, akinek a halállal van dolga, hogy békébe kerüljön az élettel: a temetés praktikus és az elmúlás filozófiai kérdéseit kell elrendeznie magában.

A rendező mondta Röhrigről: „Ha csak egy millimétert mozdul a szeme, ott világok tárulnak föl.” A Nemes Jeles Lászlóhoz hasonlóan szintén első filmes Snyder már a Saul fia amerikai sajtóvetítésére is úgy ült be, hogy azt vizsgálta, tudna-e Röhrig humoros szerepet játszani. Valószínűleg ő volt az egyetlen, aki Saul konok menetelésében chaplini bájt vélt felfedezni – valami burleszkszerű koreográfiát, ahogyan a sonderkommandós szlalomozott a halál körül. Igaza lett. A Porrá haszid kántora, akit mindenki rabbinak néz hagyományos öltözete miatt, tényleg chaplini figura: Röhrig csapott válla, vagy ahogy az egyik szemöldökét fölszalajtja, a másikat meg le, arról a komikus kisemberről mesél, akit nem annyira a sors, mint inkább a saját szerencsétlensége vert meg. Játékstílusa tökéletesen illeszkedik a drámából és abszurd humorból kikevert hangnemhez, mert sosem hagyja, hogy a kántor eleven szomorúsága kikopjon a viccek mögül.

A kritikusok írták: A kritikusok itt csodálkoztak rá, hogy Röhrig komikusnak is elsőrangú. A Chicago Sun szerint Röhrig „egy komikus kincs”, a The Hollywood Reporter írója pedig úgy vélte, Röhrig „nem annyira érzelemként, hanem az intellektus katasztrofális beszűküléseként játssza el a gyászt: Shmuel csak egyetlen kérdést lát maga előtt, amire ő nem elég képzett, hogy válaszoljon”.

The Chaperone (A gardedám, 2018)

Tippünket, hogy Röhrig elsősorban személyes érintettsége alapján válogat a forgatókönyvek közül, vagyis olyan történetekben szerepel, amelyekhez mélyebb szinten kötődni tud, ez a kosztümös dráma is visszaigazolja.

Ez a szerepe is rímel a Saul fiára: míg ott egy magyar zsidót játszott, akit Auschwitzba hurcoltak, itt egy németet, akit Amerikában internálnak a II. világháború alatt.

Mire szabadul, feleségét elviszi a spanyolnátha, lányuk az apácák árvaházába kerül, ő pedig a háború után odaszegődik mindenesként. Röhrig maga is tud egyet s mást az árvaságról és az intézeti létről: édesanyja lemondott róla, édesapja pedig négyéves korában, egy orvosi műhiba következtében meghalt. Tizenkét éves koráig a fóti gyermekotthonban élt, majd a Rosenthal család fogadta örökbe.

Röhrig egy kicsi, de annál fontosabb mellékszerepet játszik a filmben: a gardedám szeretőjét, akinek Louise Brooksot, a későbbi némafilmsztárt kell elkísérnie Kansasből New Yorkba, hogy ott beiratkozhasson egy tánciskolába. Ha valakinek a Downton Abbey jut eszébe a pimasz arisztokraták meséjéről, az nem lő mellé: a filmet a Downton atyja, Julian Fellowes írta, és visszatérő rendezője, Michael Engler rendezte Cora Crawleyval, azaz Elizabeth McGovernnel a főszerepben. A Chaperone -ból mégis hiányzik a piszkálódó angol humor és az a melodrámai svung, ami a sorozatot a közönség kedvencévé tette. De ez nem a színészek hibája. McGovern nagyszerűen adja az ötvenes nőt, aki felszabadul a fűzők és a társadalmi elvárások szorítása alól, miközben a múltját kutatja New Yorkban, és beleszeret Röhrig ezermesterébe. A költő itt is egy újabb arcát mutatja nekünk: empátia, bölcs kedvesség árad belőle. Igazi gentlemant játszik, aki nem tolakodik, kivárja a szerelmet, és megbecsüli, bármit is kínáljon fel neki az élet.

Röhrignek a filmekben jelenléte van, nem alakít, inkább sugároz, és ez még az olyan gyengébben sikerült filmekben is átjön, amilyen a The Chaperone.

Az író mondta: Fellowes időszerű filmnek tartja a The Chaperone-t, amely arról az ambivalens viszonyról szól, amely a feminizmus különböző hullámait képviselő nők között alakulhat ki. Ahogy ma sem feltétlenül értékelik az előttük jövő feministákat, úgy a húszas évek flapperei sem néztek fel az előző generációkra és az általuk elért eredményekre. Szándékuk szerint a film egy kedves forradalmárról szól, aki nem a frontvonalban harcol a nők jogaiért, hanem abban jeleskedik, hogy beépítse a vívmányokat az életébe, és megmutassa, hogyan lehet működtetni azokat a hétköznapokban.

A kritikusok írták: Hiába imádják az amerikaiak a Downton Abbey-t, a The Chaperone-tól nem voltak elájulva. A kritikusok többsége száraz történelmi leckének tartotta a filmet. A The Wrap szerint furcsa párost alkot McGovern és Röhrig, illetve különös kémiájuk van – nehéz eldönteni, hogy ez bók vagy elmarasztalás. A New York Times kritikusa szerint Röhrig kis szerepében is emlékezetesebb a gardedám férjénél (Campbell Scott), Roger Ebert honlapjának írója pedig hiába értékelte a színész-költő kifinomult alakítását és különösen a szívélyes mosolyát a Saul fia után, úgy vélte , zavaróan gyenge színvonalon szinkronizálta magát újra Röhrig.

Resistance (Ellenállás, 2020)

Ismét egy kulcsszerepnek bizonyuló mellékalakítás. A Resistance a leghíresebb francia pantomimművész, Marcel Marceau életéből dolgozza fel azt a szakaszt, amikor még se híres, se pantomimes nem volt, és a II. világháború alatt a francia ellenállásnak segített menteni zsidó gyerekeket. Marceau akkor maga is kölyök volt, tizenöt éves. A filmben őt a harmincöt éves Jesse Eisenberg játssza, a történet gerincét mégis Marceau unokabátyjának, Georges Loingernek a személyes beszámolói adták, aki száznyolc évet élt, és mielőtt elhunyt volna 2018-ban, Jonathan Jakubowicz rendező meg tudta interjúvolni a filmhez.

Loingert pedig nem más játssza, mint Röhrig Géza, akinek ezúttal nagyjelenete is van: imádságot kell levezényelnie a teljes ellenállócsapat és a mentett zsidó gyerekek előtt.

Érdekesség, hogy a filmben játszik Kerekes Vica is, akit a rendező személyesen választott ki a szerepre. Ez a szerep pedig végül nagyobb és emlékezetesebb lett, mint Röhrigé, vagyis hiába első hollywoodi filmje Röhrignek az Ellenállás, az valójában Kerekes Vica belépője lehet az álomgyárba. Kerekes egy ellenálló lányt játszik, aki szerelmes lesz a harcok során, majd áldozatul esik a fő gonosz nácinak, Klaus Barbie-nak, és ha csak képen kívül is, de élve megnyúzzák. Az ő jelenléte, alakítása és karakterének története is megkapóbb, mint a nagybácsié, aki a játékidő nagy részében mellékvágányra kerül.

A rendező mondta: Jakubowicz két kedvenc II. világháborús filmje a Pénzhamisítók és a Saul fia, így nem volt kérdés, hogy Röhriget szeretné Loinger szerepére, akit a forgatás során a stáb a szellemi vezetőjének tekintett. „Géza olyan, mint egy rabbi. Mélyen kötődik a zsidó valláshoz, és ezt a kötődést a forgatáson is megosztotta mindenkivel. Géza a kamera előtt és mögött is nagy szerepet játszott abban, hogy a forgatás spirituális élménnyé váljon mindannyiunk számára, és kicsit közelebb kerüljünk a gyökereinkhez – meséli a rendező. – Sábát előtt fejeztük be a forgatást Bajorország szívében, egy kastélyban, és Géza, mivel Sábát volt, áldást és imát mondott. Az utolsó jelenetben a zsidó gyerekek, akik a zsidó árvákat játszották, gyertyákat gyújtottak. Ott volt körülöttünk a német stáb, akik soha nem láttak még hasonlót. Sokan elsírták magukat, annyira felemelő volt az élmény.”

Röhrig mondta: „Szerettem a várost, Kronachot, ahol forgattunk. Békés volt. Szerettem a hegyekben mászkálni. Gyönyörű volt. Szerencsés vagyok. A Saul fiá ban nem voltak körülöttem híres színészek, de azóta olyanokkal dolgozhattam, mint Elizabeth McGovern, Jesse Eisenberg vagy Matthew Broderick. Én nem vagyok képzett színész, a negyvenes éveimben kezdtem játszani. Számomra az élet igazi iskolája az, hogy ezekkel az emberekkel játszhatok.”

A kritikusok írták: Egyesek sablonnácikkal előadott giccsthrillernek látták, amely még a történelmi tényeket is úgy adja elő, mintha azok ócska hollywoodi közhelyek lennének (pl. Klaus Barbie tényleg élt, és személyesen kínzott zsidókat), mások viszont lehengerlő és csavaros történelmi thrillerként izgulták végig a filmet. Az igazság nem odaát, hanem valahol a kettő között van. A kritikák többsége elsiklott Röhrig alakítása felett, bár a Film Stage szerint a költő-színész rengeteg jelenetet ellop az érzelmi átélésével – Kerekes Vicával egyetemben.

Mi jön ezután?

Röhrig fiatalon játszott még egy lengyel–magyar tévéfilmben (Armelle), amelyben egy hősszerelmes szociológiaszakos egyetemistát alakít – az Origo kritikusa szerint a fiatal Marlon Brandóhoz hasonló kiállással. A cambridge-i filmfesztiválon debütált, de azon kívül még szinte sehol nem látható Muse-ban Röhrig egy agorafóbiás festőt játszik, aki a festői és szürreális filmben a depresszió démonjával diskurál (Rupert Everett). A Porrá mellett egy másik független amerikai vígjátékban is szerepet vállalt: a Bad Art a műkereskedő világ szatírája a Lost egyik színészétől, Tania Raymonde-tól. A leginkább várt produkciója azonban Terrence Malick The Last Planet című filmje, amely Jézus életét meséli újra. Röhrig játssza Jézust, Matthias Schoenaerts Pétert, Tawfeek Barhom pedig Jánost. Ez pedig csak egyet jelenthet: ha nem is szippantotta be Hollywood, Röhrig Géza nemzetközileg is elismert színész lett. Méghozzá nem is akármilyen.