Romantikus irritáció

Mondhatnak sok mindent, de az igazság az, hogy sokkal könnyebb távolságtartó és hideg filmet készíteni, lecsupaszított érzelmekkel és kamerarángatással, mint intim és érzelmes módon mesélni olyan élményekről, melyet sokan ismerhetünk és érezhetünk. Pontosabban: könnyebb elérni a „pont jó” kategóriát egy kimért alkotással, mint egy érzelmekkel és személyes tónussal játszó mozival (egyik stílus természetesen nem különb a másiknál). Ugyanis rendkívül erős és tudatos rendezés, arányérzék és érzékenység szükséges ahhoz, hogy egy fiatal pár szerelmi vergődését nemcsak fogyaszthatóan, de szerethetően és átélhetően mutassa be az alkotó. Ebben pedig a franciák az igazi mesterek: ha valamihez, akkor a romantikához nagyon értenek. Épp ezért meglepő, amikor egy romantikus mozi nem hogy a „pont jó”, de a fogyasztható kategóriát sem éri el: Mia Hansen-Love-nak sikerült egy ilyen filmet alkotni.

Fiú és lány szerelmesek – hát persze, hogy azok, hisz franciák. Miért szerelmesek? – nem tudjuk. Mióta és mi tartja össze őket? – nem tudjuk. Fiatalok, tizenöt és tizenkilenc évesek (nem tűnnek annyinak), de úgy élnek együtt, mint a felnőtt párok. Örülnek egymásnak, de mindjárt meg is sértődnek – természetesen van bennük indulat, hisz ettől emberiek. A fiú úgy érzi, túlzottan szereti a lányt, ezért itt az idő, elutazik Amerikába, hogy megtalálja önmagát, mert Párizs erre alkalmatlan. A lány nem bír a szerelme nélkül élni, ha nincs a fiú, akkor nem létezik ő sem. Aztán telnek az évek, a lány továbbra is szenved, de már visszafogottabban, a fiú néha ír, néha keresi magát. Aztán megjön a jóképű, negyvenes tanár, aki kinyitja az ifjú hölgy pislogó szemeit – viszlát, első szerelem?

Egy merész ugrással azt is mondhatjuk, ez amolyan Alkonyat-mozi, vámpírok nélkül. Persze, a helyzet nem annyira komolytalan, de az biztos, hogy közelebb állunk egy átlagosan gyenge romantikus mozihoz, mint egy érett és szívmelengető francia finomsághoz. A szomorú éppen az, hogy ami egy amerikai, direkten túlzó és iparos alkotásban még megbocsájtható, az egyáltalán nem működik egy szerzői tónusokkal dolgozó, művészinek szánt alkotásban. Igazi iskolapéldája ez annak, hogyan ne készítsünk romantikus filmet, és ebben elsősorban az író-rendező a hibás. Ugyanis sem színészválasztásban, sem történetvezetésben, de még atmoszférateremtésben sem jeleskedett. Szereplőit, akik alapvetően rokonszenves arcok, olyan szituációkba viszi, melyek inkább eltávolítják őket a nézőtől, és igazi kliséhalmazt ad a szájukba. Az első szerelem bájából alig látunk valamit, helyette önzést és nyavalygást kapunk egy olyan pártól, akiket nehéz igazán megszeretni. Sőt: a végére igazán irritálóvá válnak, és ez nem a színészek hibája. A fiatalok hitelesen játsszák el azt, amire utasították őket, hétköznapian mozognak a kamera előtt, nem ők tehetnek a film sikertelenségéről. Ahogy nem is az operatőr, a képek egyszerre szépek és mégis realisták, a beállítások olykor egész költőiek. Mia Hansen-Love viszont nem találja meg az arányokat, és nem hagy teret a szereplők megszeretésére, túl nagyokat ugrunk az időben (és ezek az ugrások teljesen hiteltelenek), és abból látunk sokat, ami nem feltétlen szükséges (meztelen tizenöt éves lány az ágyban – mert az igazán esztétikus). Ráadásul, ha már a történetszövés csődöt mond, talán az erős atmoszférába, a jól eltalált ritmusba lehetne még kapaszkodni, de az sincs meg. Ilyen kép, aztán olyan kép, egy ilyen szituáció, aztán egy olyan szituáció, esetlenül felbukkanó spanyol nótákkal színezve. Nincs igazi melegség, nincs igazi báj, pedig épp ez kellene ahhoz, hogy egy „szeretlek, nem szeretlek” történet lemásszon a vászonról, és úgy érezzük, mi is lehetnénk ők, vagy legalább tudjunk kinek drukkolni.

Nyugodtan ki lehet mondani: a Viszlát, első szerelem egy igazán rosszul sikerült mozi, fölöslegesen irritáló élmény. Nem a témával és nem is az érzelmekkel van baj, hanem épp ezek hiteles tolmácsolásával. Valószínűleg az alkotó számára fontos történet lehetett ez a szerelmi vergődés, de ezt már mi, nézők nem tudjuk átérezni. Tökéletes ellenpélda 1966-ból a csodálatos Egy férfi és egy nő: átlagos történet, már-már sablon, mégis dobog – az alkotó szeretete dobog benne. Ez a szeretet, arányérzék és átélhetőség hiányzik ebből a friss francia moziból, mely ezek hiányában csak hűvös pátosszal és mesterkéltséggel szolgál.

Viszlát, első szerelem (Un amour de jeunesse)
Rendezte: Mia Hansen-Love
Színes, francia–német romantikus dráma, 2011.