„folyami költő vagyok, aki valahányszor tehetem, / meglátogatom a tengert” – Sajó László változatos költői hangokat idéz meg a decemberi Kortársban régről, nagyon régről és szinte a jelenből is. Ezek közül a 2021-ben elhunyt Kántor Péter verssoraival játszó, azokat újraértelmező kollázst ajánljuk.
Sajó László
kollázs Kántor Péter verseiből
Folyami költő, a Duna bal partján,
magyar, és ráadásul dohányos,
felállok, kinyitom az ablakot,
a ház, a körfolyosó az ötödiken,
a mi lakásunk és a mi Dunánk,
a Nagykörút, a budai hegyek,
mindennap látom, ma szürke, mint az ég,
van benne egy kis barna, semmi kék,
és szinte a szobán át, úgy folyik
a Margit hídtól a Lánchídig,
Feketéből a Feketébe,
az én folyóm, az én világom itt,
egy zászlós hajó,
jön akkor is, ha még nem látni, messze,
s ni, felbukkan egy uszály hosszú teste!
épp kinézek, és látom, a Dunán épp
egy uszály jön felém,
egy mackó, ami a tiéd volt egyszer,
és amit aztán beledobtál a hömpölygő Dunába,
átúsztam oda-vissza, többször is,
ó, ez a víz piszkos nagyon, tudom!
ebben megtalálható minden, túlzás nélkül,
csip-cseppjeivel ama sokféle szenny,
időnként kipakol a partra ezt-azt,
néha valami nagyobb rönköt, igazi kincset is,
csak a hordalék a parton,
csak az tornyozódik,
az az idegen anyagokkal átitatott
szerelmes, csillogó szemét,
a folyami költő versei
a konzervdobozok között,
itt van a Duna!
mint kortalan óriásállat
nyújtózik házak, házfalak között,
nézem a Dunát, a százezer éves folyót,
ó, ezt a vizet nagyon ismerem!
de még hogy ismerem!
ismerem madarai hasát, szárnyát, a felhők
szélben vonulását, s a csillag-ernyőt fölötte,
lent a folyó, fent a madaras vásznak,
enyém a Duna,
ez a szürkés, barnás, zöldes, sárgás,
aranyos, ezüstös, fekete folyó,
szakadatlan búcsú és megérkezés,
ha bárhol vagyok, bárhová megyek,
innen indultam, ide érkezek,
ismerem évszakait és napszakait,
tavasszal ha barnán árad és nyáron ha vakít,
a partról nézve a megszólalásig hasonló
a tegnapi folyó és a mai folyó,
egy hajó úszik a láthatáron,
mindig ott úszik,
legyen egy Duna-partunk,
ami mellett sírig kitartunk.
A kikötőben az a jó:
Jön egy hajó, megy egy hajó.
Vasárnap volt, csöndes, üres a járda,
este felvonulok a szokásos útvonalamon,
a Duna-parton, a pesti oldalon,
a Margit hídtól az Árpád hídig
az egyik hídon oda, a másikon vissza,
nem emlékszem, hogy mentünk át a hídon,
olyan sokszor mentünk már át a hídon,
sokszor eltévedek séta közben,
vissza-visszatérek, a pesti Duna-parti
lépcsőkhöz, ahol a kövek közt kidugja fejét a fű,
a rakodópart alsó kövén ülök,
és nézek magam elé rendületlenül.
A kikötőben az a jó:
Megy egy hajó, jön egy hajó.
Kishajók jöttek-mentek, és kigyulladtak a fények,
az első napon, amikor még látszott a part a hajóról,
alig észrevehetően ringott a hajó, és ringott velünk az élet,
ha folyó sodor óceánig,
mint aki nekivág az óceánnak,
elmentél-e a tengerpartra s láttad-e,
hogy játszik hullámaival a nagy víz önfeledten,
folyami költő vagyok, aki valahányszor tehetem,
meglátogatom a tengert – valamelyik tengert,
bezzeg a tenger!
a tenger, amelyben összegyűlik és szétterül,
és megáll az idő!
ha hanyatt fekszem rajta,
és széttárom a karom,
akárha az örökkévalóságra feszülnék ki,
az ringatna, azon lebegnék,
és ha nem túl hullámos a víz, beúszom mélyen,
aztán kikecmergek a partra, és visszasietek a Duna mellé.
A kikötőben az a jó:
Jön egy hajó, megy egy hajó.
Hűvösödik,
odalent alig látszik a Duna a ködben,
nézd – mondom –, az ott már a túlsó part!
nem késő-e már
újra átúszni a Dunát és partot érni?
hűvös szél fúj,
vihar jött, ólomszürke lett az ég,
titkos üzenettel utazó finom
fekete árnyék settenkedik,
a rák rég döntött már helyettem,
hideg szél fúj, a szerelemből
nem marad más, csak vodka, grog,
hajtsd fel, mielőtt még kihűlnél,
lázas a Duna, izzanak, fáznak
kis fehér hajók, fel-le cikáznak,
jön az ár, visz az ár,
nézd, hogy dobálja minden porcikámat!
hömpölyög az ár, dübörög az ár,
el kéne menni, nem jönni vissza,
lábam nyomát a por felissza,
megfordultunk már néhány kikötőben,
dúdoltunk magunk elé, fütyörésztünk
a cikcakkos, kanyargó partokon.
A kikötőben pararamp:
Paramparam, rapamparamp.
Hajnali kettő, a híd üres,
a víz kisimult,
ragyog feketén, a Duna,
sok fehér hajó,
itt vannak mind, a Pest-Buda,
a sokcsillagos Fortuna,
az Aquincum, a Dunaföldvár,
itt van Pokoltűz és Cigányvér,
az Attila és az Amur,
lebegnek fájdalmatlanul,
te is lebegsz,
összetartoztok, részed ez,
közel mindenhez, semmihez,
egy sirály körözne lassan,
s nem tudnám, fölöttem-e vagy alattam,
azok a hajók
nem a mi hajóink, nem velünk szállnak vízre,
zászlókkal fellobogózott üres hajó kaptat felfelé a Dunán,
a nagy vizen felfelé,
a hajó, ami egyre távolabb vitt tőlem, imbolyogva,
lassan vánszorgott előre az ismeretlenbe,
a ködbe vesző széles Duna,
a ködben is sejted, a víz az idő,
csak a motor hangján érezni panaszkodást,
maradni kéne, de menni muszáj,
viszi az időt egy lassú uszály,
miért? miért? miért? miért?
sóhajtoznak az uszályok az esti Dunán,
itt lent: vízi zene,
kék, vörös, sárga, zöld vitorla várja
és roncshajók, és buborék-napok,
megérkeztél, átkeltél a nagy vizen,
tengermély ragyog,
nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész,
ha legalább sírni tudna, vagy kiabálna,
de csak ült a kihalt Duna-parton,
várta, hogy leszakadjon a sötét,
sóhajtoznak az uszályok: Miért? Miért?
a Dunán gyertyasor vonul,
halacska úszik fenn az égen
egy kék csempés medencében,
mint egy kád víz,
ami nem folyik el és ki se hűl,
a Margit hídon fúj a szél.
A kikötőben ˘ ˘ ˉ:
˘ ˉ ˘ˉ, ˘ ˉ ˘ˉ.
Sajó László verse teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat decemberi számában a 14. oldaltól olvasható. A lapszám online a kortarsfolyoirat.hu-n érhető el.