Mit lát a tamil csónakos 2019-ben? – Sándor Iván: A korszak tekintete

Sándor Iván (1980–2019) kötetének borítóján Pieter Bruegel Vakok című festményének részlete látható, hat helyett négy világtalan ember – s ha kiegészítjük a képet, akkor a második éppen átesik az elsőn. Ha pedig vak vezet világtalant: „A bukás kódolva van.” (A korszak tekintete) Az esszéválogatás a vakságot hozza játékba, de nem a szerzőét, inkább a 20. századét. Ha történelmi allegóriaként tekintünk a válogatott és új esszék burkára, akkor négy vaksággal sújtott korszak jelölőjét látjuk: 1914–1918; 1941–1945; 1948–1990; 2010–?. Sándor Iván mégis azzal a szándékkal tekint az irodalom, a film és a képzőművészet alkotásaira, hogy feltárja mindazt, amit a 20. század jelez a 21. számára (A regény jelez).

A humanista értékekhez ragaszkodó – s azt megtestesítő – gondolkodó alapvetése, hogy a múlt megfigyeléséből kirajzolódnak a jövő jelenségei. Sándor Iván a jövőre mutató jeleket keresi a regény és a színpadi alkotások vizsgálata során.

Kissé talán messziről indul: visszamegy „a középkorig, az antik világig és tovább; a létezés sérült gyökérzetéig. Miképpen terhelik meg napjainkat a múlt hordalékai, mit mond erről a regény, a színház és a politikai küzdelem?” (A korszak tekintete) Elméleti írásait és regényeit átjárják a művészettörténeti motívumok. Az egyik legkoherensebb esszéjében, a Sonderberg-variációkban Kertész szövegét, Tarkovszkij filmjét, Bach Goldberg-variációkját szikráztatja össze Corot és Dürer képeinek analízisével – és stílusa ezekben a festményeket elemző leírásaiban a legélvezetesebb. A 16. századi festők – Hieronymus Bosch, Albrecht Dürer, Pieter Brueghel – apokaliptikus víziói adnak „formát” a vákuumérzetnek, amit a 20. századi történelem folyamatossá tett.

Az öt fejezetre osztott könyvben – A szokásos idő, Századtájkép, Különutak, A regény két határpillanata, Vissza a gyökerekig – huszonhárom esszé és egy utószó olvasható. Az esszék újabb alcímekkel ellátott résztémákra tagolódnak, melyek látszólag önkényes módon kapcsolódnak egymáshoz. Az olvasást három tényező nehezíti: először is a kötet túltagoltsága (egy fejezeten belül két–nyolc esszé, egy esszén belül öt–tíz részegység található); másodszor annak feltárása, hogy a világ- és a magyar irodalom szövegei milyen asszociációk mentén kapcsolódnak egymáshoz.

Az sem könnyíti meg A korszak tekintetének befogadását, hogy Sándor Iván nagyon tág hivatkozási körrel dolgozik. Őt olvasva, gondolatmenetének fejfejtése érdekében szükségét érezzük annak, hogy újabb szövegeket vegyünk elő.

Így viszont időről időre le kell tennünk a könyvet, vagyis meglehetősen későn kapunk választ az olyan kérdésekre is például, hogy mi az, amit A regény jelez?.

Vizsgálódásai során Kafka (A fegyencgyarmaton) és Borowski (Kővilág), Céline (Utazás az éjszaka mélyére) és Sebald (Austerlitz), Camus (Az első ember) és Kertész Imre ( Sorstalanság), Hermann Broch (Vergilius halála) és Bulgakov (Mester és Margarita) alkotásainak befejezését rendezi elemzési párokba az író. Az apokaliptikus jövővíziók arra a felismerésre juttatják főként Saramago (Vakság) és Camus (A pestis) összevetése nyomán, hogy a vakság és a pestis nemcsak az értékválság, de a létfertőzöttség világállapotának is jelölői.

A 365 oldalas kötet két legterjedelmesebb írás – több mint 100 oldal – Proustról és Borowskiról szól. Talán aránytalanul nagy szerepet kapnak ezek az alkotók és alkotásaik – nem a jelentőségük, hanem a kötetkompozíció szempontjából. Bár a könyv tartalmazza az idézett művek bibliográfiáját, nem tudunk valódi párbeszédre lépni a szerző megállapításaival, hiszen a szakirodalmi tanulmányok kivonatolt megállapításai nem elégségesek a gondolatmenet követéséhez, a rétegek felfejtéséhez, illetve nehezen tudjuk szétválasztani az elemzők és Sándor Iván saját meglátásait. Újra át kellene rágni magunkat legalább ötven szépirodalmi szövegen és még több tanulmányon, cikken. E munka elvégzése nélkül könnyen úgy érezhetjük, hogy olvasóként nem vagyunk vitaképesek.

Az esszék egészére jellemző, hogy az irodalmi meglátások közé történelmi, aktuálpolitikai, művészettörténeti kiegészítések vegyülnek.

Aki jól ismeri Sándor Iván munkáit, interjúit, annak nem kell megállnia, az nem téved el, mert ismétlődő motívumok, problémakörök, művek térnek vissza.

Esszéinek asszociatív szerkesztésmódja Proust szövegszervező eljárásaival rokonítható. A befogadó nehezen hangolódik rá az okfejtésre, néha kihull abból, ki-ki műveltsége, asszociációs és elemzési képessége szerint. Az olvasót leginkább talán az alaposan ismert művek, például a drámák elemzése készteti reflexióra: a Godot-ra várva, a Hamlet és az Antigoné szövege. Itt azonban lehetőségünk nyílik némi vitára. Iszméné alakjában, passzivitásában Sándor Iván „az európai kultúra első nagy közönyábrázolását” látja. A tragédia első párbeszéde alapján Iszméné az egyetlen, aki tisztán látja a maga, illetve a nők szerepét – ezért is vitatható öntudatlan világba vetettsége és közönye. Ha a 20. századból tekintünk Szophoklész drámáira, akkor talán a kar szerepének vizsgálata ígérkezik a legizgalmasabbnak, a tömeg színeváltozása a hatalom és az erőterek függvényében. A 21. század horizontjából a hírnökök szerepmegformálása is érdekes, hiszen az antik drámában sosem történik semmi a nyílt színen, mindenről a hírhozók tájékoztatnak.

Ezzel meg is érkeztünk az esszékötet legfontosabb és legaktuálisabb mondandójához, mely kötetzáró lehetne, ám a Magvető kiadásának szerkezete fordított logikai rendet követ. A könyv első (A szokásos idő) fejezetében álló konklúziókat az azt követő – időrendben korábbi – esszék támasztják alá, így Sándor Iván gondolatrendszerének felfejtéséhez igencsak indokolttá válik nemcsak a szépirodalmi művek, de az esszékötet újraolvasása is.

A szokásos idő (2018–2019) és az Egy házfal Európában – 2017 esszéi tartalmazzák a legaktuálisabb meglátásokat. Ezekben jelenik meg az elmúlt száz év tizenkét elemből álló tünetegyüttese: a felvilágosodás fejlődéselvének bukása (1.); a katarzisélmény felszámolódása (2.); az erkölcsi értékek (jó–rossz, igaz–hamis) határainak elmosódása (3.); a szabadság és az emberi jogok elhalványulása (4.); emlékőrzés helyett emlékezettörlés (4.); szembenézés helyett történelemhamisítás (6.). A demokrácia helyén önkényuralmi rendszerek épülnek (7.). A valóság helyébe a média képei lépnek (8.). A szavak elvesztik hitelességük, kiüresednek (9.). Proust, Borges és Beckett szövegeinek vizsgálata arra is felhívja a figyelmet, hogy jelenünk az Én (felszámolódása) utáni, a látszat-ének (fenomének) világában zajlik (10.).

Sándor Iván tájékozódási pontjai filozófusok és írók – a fenti megállapítások tekintetében Walter Benjamin, Jean Baudrillard, Jan Assmann, George Orwell, Georg Steiner, Balassa Péter. Üzenet(ük) az új századnak, hogy immár folyamatossá és „szokásossá” vált az értékvákuum. Hogy mit jelez például a 20. század irodalma a 21. század számára? A sötét víziók egyre határozottabb körvonalakat nyernek – erre közvetlen környezetünkben is láthatunk példákat. Folyamatos a bölcsészkutatók és intézményeik kiszorítása, elüldözése (11.), szüntelen gyakorlat a harc meghirdetése (12.).

Sándor Iván tamil csónakosként hasít a kultúra hullámain, miközben Noé bezárkózik a bárkába, és nem nézi, nem értelmezi a pusztulást... (A kelepce genezise és a tamil csónakos)

Messziről erednek a múlt mintái, ám a 20. század alkotásain és tünetegyüttesén túl Sándor Iván sem lát: nem próféta ő, inkább látó, aki ismeri a kultúra kincseit, képes értelmezni múlt és jelen folyamatait, sőt tudósítani az újabb tendenciákról.