Sánta Ferenc alázata és szolgálata

Sánta Ferenc (1927–2008) a népi írók második nemzedékének tagjaként indult: az ő művével fémjelzett Emberavatás elnevezésű írói csoportosulást a mai napig úgy tartja számon az irodalomtörténet, hogy együttes fellépésük a tagok íróvá avatását is jelentette egyszerre. Ez az ötvenes évek közepén induló prózaírói nemzedék a társadalmi felelősségvállalás jegyében bontakoztatta ki irodalmi tevékenységét (például Csurka István, Galgóczi Erzsébet, Szabó István, Moldova György), törekvéseiknek első bejelentésértékű dokumentuma az Emberavatás című antológia volt, amelynek címadó novellája Sánta írása.

Sánta 1952 (Sokan voltunk – első megjelenése: 1954) és 1966 ( Az áruló) között, azaz tizennégy év alatt hozta létre az életművét. Monográfusa, Vasy Géza figyelmes kutatói ösztönének köszönhetően azonban tudunk még a Népszavában megjelent néhány írásáról is, valamint a Mirjám (1989) című elbeszélésről, ami csak 2013-ban került az olvasóközönség elé a Napút folyóirat jóvoltából. És van még egy legenda a Dunába ölt Sánta-szövegekről, amely mára valósággá vált – az író negyvenévnyi hallgatása során is írt, de ezek a művek befejezetlenek maradtak.

Ő maga vallott arról, hogyha az ember nem tudja megírni a reményt, akkor inkább ne is írjon. Ezért történhetett meg az, hogy egy napon egy sporttáskányi kéziratot szórt a Dunába.

Az erdélyi születésű (Brassó) Sánta első találkozása az irodalommal egy olyan meseuniverzum volt, amelyet gyerek- és serdülőkorában hallhatott otthon és a környezetében lévő idős emberektől, és amely döntő módon meghatározta későbbi elbeszélőtechnikáját és témaválasztását. A nincstelenség szólamai mellett a balladaiság és az idill hangjai is feltűnnek korai novelláiban, a példázatosság és erkölcsiség motívuma pedig már egyenes utat mutat regényei, Az ötödik pecsét (1963), a Húsz óra (1964) és Az áruló (1966) felé. Harminchét novellája három pályaszakaszba sorolható: az indulás (1954–1956), a válságszakasz (1956–1959) és a kiteljesedés (1960–1964) korszakába. A Téli virágzás (1956) és a Farkasok a küszöbön (1964) novelláiból és újabb kisprózai írásaiból állította össze az Isten a szekéren (1970) című válogatott elbeszéléseit tartalmazó kötetét, de vannak olyan szövegei is, amelyek nem kerültek bele egyik gyűjteményébe sem.

Az írót felfedező regényíró-politikus, Szabó Pál Sánta írásművészetét Móricz Zsigmond prózájával rokonítja. Ez a megállapítás nem véletlenül futott be nagy karriert a későbbiekben – az életművet nyitó Sokan voltunk című novellája az úgynevezett „hétkrajcáros” elbeszélések sorát indítja útjára. E két nagy formátumú író műveiben valóban vannak közös vonások, ahogyan például Móricznál, úgy Sántánál sincs (Bertha Zoltán szép szavaival) „az a balladás paraszti szegénység, kisemberi nyomorúság, társadalmi keserűség, amelyben ne szikráznának fel a magasrendű, a körülmények szörnyűségei fölé kerekedő humánum irányigazító jelzőfényei”. A nagyapa önfeláldozása a társadalom sejtjének, a család ifjabb nemzedékeinek továbbélése érdekében a kéngázas Büdös-barlangba való belépés mozzanatában visszavonhatatlanul, fájdalmasan megtörténik.

A nemi szerepekhez kapcsolódó viselkedésminták egyikét viszi színre sajátos módon a Kicsik és nagyok (1958) című elbeszélésében, két gyerek valóságot utánzó, identitáskereső szerepjátékában. A fiú-lány papás-mamás játék elevenedik meg a novellában, amelyben a részeg férj verbális és fizikai agressziójának lehetünk tanúi. A nyolcéves gyerekek gyakran kiesnek a szerepükből, de még így is felkavaró társadalomrajzot sikerül megjelenítenie az írónak. Egy transzcendenciára nyíló ablak Sánta Ferenc Isten a szekéren című elbeszélése. A műben Isten azért utazik a szekéren, hogy mint megfáradt vándor, egy éjszakára szállást kérjen a paraszttól. Az egyszerű történetvezetés ellenére mégis az eldönthetetlenség dilemmájában kerülhetünk. Nehéz meghatározni, hogy pontosan mit is olvastunk: fantasztikus történetet, bibliai parafrázist vagy mesét? A paraszt befogadja a házába Istent, de a beengedés humanista gesztusa mégsem olyan egyértelmű: újraolvasásra sarkall, hiszen benne együtt jut érvényre mindaz, amit az elbeszélés rétegei önmagában hordoznak.

Ahhoz képest, hogy manapság milyen keveset emlegetjük a Sánta-novellákat, 1966 és 1992 között tizenkettőből készült feldolgozás, a Halálnak halálából kettő is (Gödrös Frigyes és Szinetár Miklós rendezésében), ráadásul a közelmúltban, 2017-ben Boszogi János vitte vászonra a Téli virágzást. Ezek többnyire 7–30 perces filmetűdszerű alkotások, kivételt Mihályfi Imre filmje képez, A Müller család halála a maga 84 perces játékidejével.

Talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a korszakos jelentőségű Sokan voltunk után a Húsz óra (1965) és Az ötödik pecsét (1976) filmes feldolgozásai „vezették be” Sántát az irodalmi közéletbe, és ma is ezeknek a kitűnő Fábri Zoltán-adaptációknak köszönhetően érezhetjük még „magunk között” az írót.

Sánta Ferenc szerzői jelenléte a magyar irodalomtörténetben – úgy tűnik – a film médiumán keresztül látszik érvényesülni: a Húsz óra például igazi mozisiker volt. A regény eredetileg folytatásokban jelent meg Húszórás riport címmel a Kortárs hasábjain 1963-ban, majd 1964-ben könyv formájában is napvilágot látott. A szociografikus igénnyel megalkotott, riportjellegű regény (amelyben az író a mű alcíméül a „krónika” műfaji megjelölést tünteti fel) húsz órában – ennek megfelelően húsz fejezetben – az 1945-től a mű megjelenéséig eltelt húsz év történelmi-társadalmi korlenyomatait rögzíti. Helyszíne egy névtelen dunántúli falu, a regényidő főképp az 1956-os évre koncentrál, a mű jelene pedig, ahonnan a múltfeltárás történik, az 1962-es esztendő. A szöveg kihagyásokra épülő szerkesztésmódjának és a különböző nézőpontok ütköztetésének következtében az igazságkeresés mindig kudarcba fullad, ezért is mondhatjuk, hogy nincs abszolút igazság, csak részigazságok vannak. Az igazságukban oly sokszor elnémított szegény sorsú parasztok a nagy történelmi pillanatokban is (1945-ös földosztás, 1956) szinte megbénítva érzik magukat, cselekvésképtelenségükből csak a környezetük képes fölrázni őket. Az „egy vályúból”, azaz a cselédsorsból való szereplők (Balogh Anti, Igazgató Jóska, Kocsis Benjámin, Varga Sándor) sorsa más-más irányt vesz: a forradalom után elmenekült, majd visszatérő volt párttitkár, Varga lelövi osztálytársát, egykori barátját, Kocsis Benjámint. Az ajtón lévő golyónyomok évek óta emlékeztetik az özvegyet a tragédiára. Balogh Anti is életre szóló testi-lelki sebeket hurcol magával Igazgató Jóska miatt. Individuum és kollektivizmus egymásra hatása bontakozik ki a regény lapjain – Sánta vallomásos kijelentésében így fogalmazott: „leginkább a ma társadalma foglalkoztat. Hogy s mint jutnak el a lelkek a szocializmusig és a szocializmus a lelkekig.”

A másik nagy sikerű adaptációra, Az ötödik pecsétre pedig – némi túlzással élve – alighanem igaz, hogy ez az a film, amire „mindenki” emlékszik Sántától. Újra és újra műsorra tűzik a televízióban, ez pedig örökzöld darabbá avatja a regényt is, amelynek kor nélküli kérdésfeltevései, az etikus cselekvés parancsának értelmezési keretei mai napig aktuálisnak mondhatók. A nyitóképben egy négytagú kocsmabeli asztaltársaságot látunk, miután a hideg, ködös időből a meleg helyiségbe térünk. (A szerkezet szempontjából fontos, hogy a regény záróképében a zárt térből jutunk ki a nyílt utcára.) Gyurica, az órás, Béla kolléga, a kocsmáros, Király, a könyvügynök és Kovács, az asztalos beszélgetéséből építkezik a mű. A leghétköznapibb témafelvetésektől (például a borjúszegy elkészítésének lehetséges módjai) a legáltalánosabb és legfilozofikusabb kérdésekig jutnak el a szereplők: például a könyvek értékéről és hasznáról, Jézus áldozatszerepének mivoltáról formálnak véleményt, miközben az 1944-es év végén járunk, a nyilasterror idején, amikor mindennaposok a razziák Budapesten is. A társasághoz csatlakozik Keszei Károly „művészi” fényképész, aki fél lábát elveszítette a fronton. Gyurica egy példázatot mesél el, amely során teszi föl majd az etikusság parancsát érintő súlyos kérdését, mely szerint ha ma meghalnának valamennyien, és holnap feltámadhatnának, kinek a bőrében kelnének életre: Gyugyu, a kivágott nyelvű rabszolga képében, akit meggyötörhetnek, elvehetik a gyerekeit, mégis mentes marad a bűntől, vagy a zsarnok, kéjenc Tomoceuszkakatiti alakjába bújva. Egyedül Gyurica vállalná Gyugyu szerepét, amit a többiek hitetlenül fogadnak.

A regény fordulópontján Keszei feljelenti a nyilasoknál az asztaltársaságot. A nyilasok vallatótermében vagyunk, ahol egyetlen gesztussal, egy kifeszített, félholtra vert embertársuk pofon ütésével menthetnék meg életüket.

Erre is csak Gyurica képes, hiszen – mint korábbról megtudjuk – három sajátja mellett kilenc zsidó gyereket is bújtat, akiknek a sorsáért felelősséget vállal. A regény címe, amely a Jelenések könyvéből való, a három embertárs hőssé válásából is levezethető: „És amikor felnyitotta az ötödik pecsétet, látám az oltár alatt azoknak lelkeit, akik megölettek az Istennek beszédéért és bizonyságtételéért, amelyet kaptak.” Kétségkívül igaza van Vasy Géza irodalomtörténésznek a könyv (és hozzáértve a film) tanulságával kapcsolatban, amikor az állítja, hogy „Sánta írói szemlélete szerint az ember ugyan nem születik a jó tudásának képességével, de jóvá, azaz etikus lénnyé nevelhető. Ebben a regényében az erkölcsi értékeknek ezt a sugárzását állította a középpontba.”

Harmadik, azaz utolsó regényében, Az árulóban egyetlen helyiségben, az író szobájában játszódnak a jelenetek. Ebben a zárt belső térben – az író belső, térbeliesített képzeletvilágában – egymás után jelennek meg egy régmúlt történelmi időszak, a huszitizmus korának „tézisalakjai”: Vaclav, aki eredetileg császári katona volt, Jan Zsitamin huszita katona, aki a maga hitére térítette akkor Vaclavot, a cinikus Eusebius, aki papként Jant térítette császárivá, és Zsitomir, a paraszt, aki mindkét táborban szolgált, és mindegyikből megszökött. Ő temeti el a két katonát közös sírba, ahol egymást átölelve nyugszanak az egykori ellenségek.

Az áruló kulcskérdése ugyanaz, mint a belőle készült Éjszaka című vitadrámáé, valamint a Gaál Sándor által filmre vitt adaptációé, amely szintén Éjszaka címmel került a képernyőre 1989-ben: ki az áruló? A filmben az egyik legkiválóbb jelenet a paraszt monológja, és talán nem véletlenül. Sánta ugyanis pályája egészében megkülönböztetett figyelemmel fordult a paraszt alakja felé, ebben a művében pedig feloldja azt az árulás vádja alól, ugyanis kiszolgáltatott körülményei, gyerekeinek életben tartásának belső parancsa küldte egyik táborból a másikba. Bárhogyan is, az író végül magára marad a kérdéseivel, és talán azzal a belátással, amit Bálint B. András író így fogalmazott meg: „az ember létét egzisztenciális és morális szempontból alapvetően meghatározó etikai normák évezredek során sem változnak, változhatnak meg”.

Alázat és szolgálat: ebbe a két szóba sűrítve lehetne visszaadni mindazt a morális tartalmat, amit Sánta Ferenc életművébe zárt világa jelenthet a mai olvasó számára. E két humánus életelv koordinátái jelölik ki igazi helyi értékét Sánta Ferenc műveinek a 20. századi magyar irodalomban. És ezek miatt is méltó lenne a 21. századi újraolvasásra.

Cikksorozatunk további részei:

Miért ő – A „szabálytalan” Galgóczi Erzsébetről

A legismertebb ismeretlen regény – Bódi Péter esszéje a Kazohiniáról

Kádár Erzsébet – Földes Györgyi esszéje

„Hullámzó lelkű tengerember”: Gyurkovics Tibor, a szeretet komédiása

Harminc év után – esszé Csengey Dénes monodrámáiról

Gerelyes Endre, az „intelligens vadember”

Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

Karinthy Ferenc, a játékos

Kardos G. György, a hiány