„A zeneszerzés adta meg az önbizalmat és erőt, hogy arról írjak, ami magamban a legirritálóbb” – dupla interjú Saya Noéval és Belauval

Már tízéves korunk óta ismerjük egymást: osztálytársak voltunk, és mindig is töretlen barátság volt köztünk. Amikor elindítottam a Belaut, úgy gondoltam, hogy ezt sokkal jobb buli volna barátokkal együtt csinálni. Ezért bevontam Krisztiánt is – akinek egyébként metálbandája is van, de szerencsére a keményebb zenék mellett metszette egymást a kettőnk stílusa –, és elkezdtünk együtt játszani. Az elmúlt években sokat koncerteztünk, próbáltunk, és interjúztunk közösen, a jó kapcsolatunkat pedig folyton ápoljuk a zenekaron kívül is – valószínűleg ennek köszönhető, hogy még mindig nem untuk meg egymást.

Az első nagyobb sikert a Hegyi Dórival közös koprodukció, az Island of Promise hozta, ami a HBO Aranyélet sorozatának zenei szerkesztőjét is megfogta. Mennyire lendített az ismertségeteken ez a szereplés?

A sikertörténethez hozzátartozik, hogy miután elkészült a Hegyi Dórival közös dalunk – ami a Belau első száma is volt egyben –, a videoklip kreatív koncepciójába a rendező egy meztelen hölgyet képzelt el. Ez a megvalósulás után rengeteg ember figyelmét megragadta, és talán ennek is köszönhető, hogy a videó megjelenése után szinte rögtön virális lett: egy nap alatt már hatvanezer megtekintésnél járt a dalunk, két hétre rá pedig megkerestek minket az HBO-tól, hogy az Aranyéletben is szeretnék felhasználni. Ezután a Klipszemlén is nyertünk vele, úgyhogy az első sikerek elég gyorsan jöttek.

Erős kapcsolatotok van a vízzel, hiszen mindkét eddig megjelent nagylemezeteken (The Odyssey és Colourwave) központi szerepet tölt be a tengerpart jelensége. Honnan az erős kötődés ehhez az elemhez? Mi a legélénkebb emléketek ezzel kapcsolatban, és hogyan találtatok egymásra ezen a platformon?

A víz az élettoposzok szintjén is eléggé átszövi az életünket, és ha nem is mindig kerül felszínre, tagadhatatlanul fontos mindannyiunk számára. Megfelelő szimbólumnak gondoltuk, amit mind konkrét dalokra, mind egész lemezek mondanivalójára elég jól rá lehet húzni. Ez nem tudatos lépés volt, hanem úgy lett egyre nyilvánvalóbb – ha már a metaforáknál tartunk –, ahogy a víz vagy a patak folyik.

Mimi, te több szinten is kapcsolódsz az előzőekhez, hiszen nálad is megjelenik a vízhez való kötődés, például az Under the River című dalodban és az ahhoz kapcsolódó videoklipben.

Én kicsit kilógok a képből, mert valójában utálom a vizet. Pedig vicces, mert nálam is folyamatosan előtérbe kerül, legyen szó egy eseményről – például amikor elmentem a tesóimmal búvárkodni –, vagy amikor a kliphez egy teljes napon át forgattunk egy patakban, csak mert esztétikus. Én viszont irtózom tőle, úgyhogy lehet, hogy ez nekem inkább a terápiás jellege miatt érdekes. A természetet alapvetően imádom, de lehet, hogy legközelebb kihagynám a tizenkét órás vízben történő forgatást...

Nem csak ez az izgalmas történet kapcsolódik az Under the River-höz, hiszen a Grammy-díjas Matt Lawrence-szel dolgoztatok együtt a dalon. Hogyan jutott el hozzá a szerzeményed, és milyen volt a közös munka?

Tavaly nyáron írtam meg az Under the Rivert itthon, és néhány héttel később hallottam a HOTS legújabb SongLabjéről, amire bárki jelentkezhetett a demójával. Az anyagok beérkezése után a programban részt vevő négy producer kiválaszt magának két-két előadót, akikkel foglalkoznak. Én így kerültem be tavaly borzasztó sok hezitálás után, mert nem voltam biztos abban, hogy kész van-e annyira a dal, hogy kiválasszanak. Amikor megkaptam a jó hírt, elég hamar felvettük egymással a kapcsolatot Matt-tel, és rengeteget beszéltünk telefonon, Skype-on, Whatsapp-on. Ennek hála annyi részletet le tudtunk tisztázni előzetesen, hogy amikor a stúdiózásra került a sor, már tényleg csak a felvétellel tudtunk foglalkozni, és még időnk is maradt a megismerkedésre. Szerintem Matt egy nagyon jó fej csávó, akiben megvolt a tökéletes kombinációja a vicces, könnyed, feloldó hangulatnak és a komolyságnak is, amikor a mikrofon mögé kellett állni. Nem félt megmondani, ha valamit épp nem jól csinálok. Tisztelem benne, hogy mindkét hozzáállást ilyen profin tudja hozni. A program után fél évvel ismét megkerestem, hogy ha már együtt kezdtünk el a dalon dolgozni, akkor közösen is fejezzük be: ennek az eredményét hallhatjuk a kész számban.

A második Belau-albumhoz elutaztatok a Karibi-térségbe anyagot gyűjteni. Milyen hangszereket, hangulatokat sikerült átemelni az élményekből a lemezre, és hol érhetjük tetten ezeket?

Az elmúlt két évben néhány hetet a szigeteken volt szerencsém eltölteni, és ez, mondanom sem kell, óriási élmény volt. A térség engem már régóta inspirál, mert ez egy borzasztó nagy olvasztótégely: az amerikai, az ázsiai, az európai és a dél-amerikai kultúra itt találkozik és ér össze egy hatalmas fúzió keretein belül, ami számomra nagyon izgalmas. Régi álmom volt, hogy ott nyaraljak. És ha már sikerült ezt elérni, tudtam, hogy a következő lemeznek is ez lesz a tematikája, így igyekeztem rengeteg mintát, hangot és ambientet felvenni olyan minőségben, hogy az már használható legyen egy-egy dalnál – ezek által még személyesebben szerettem volna átadni mindazt, amit én ott éreztem. Az eredmény a két instrumentális dalnál hallatszik leginkább. Mire másodjára mentem ki, már készen voltak a számok, és érdekes volt úgy viszonthallani ezeket a motívumokat, hogy már nekem is volt valami közöm hozzájuk. Krisztiánnal az utazásaink során egyébként is aktívan töltjük az időt, kerüljük a turistás helyeket, ezzel szakítjuk meg az egész éves ingertúlterhelést, amit magunkon tapasztalunk. Általában természeti adottságokban gazdag helyekre látogatok, és amikor úgy érzem, hogy valamilyen motívumot fel lehet később használni, azt gyorsan felveszem. Azért gondolunk erre az anyagra karibi jellegűként, mert nagyon erős benne a perkusszív jelenlét, tehát dobhangsúlyos számok születtek, és olyan egzotikusabb hangszerek is hallhatók a korongon – marimba, vibrafon –, amelyek kifejezetten ennek a térségnek az ismertetői.

Bár említettétek inspirációs forrásként az utazást, most máshogy kell pótolnunk ezeket a hatásokat. Hogyan maradtok országhatáron belül inspiráltak, motiváltak?

Valójában inspirálódni mindig tudok, ha megvan hozzá a megfelelő állapot. Ha ki kell jönnie valaminek, az általában utat tör magának. Ha épp tengerparton vagyok, és jól érzem magam, vagy ha éppen szakított velem valaki, és minden rossz, akkor azokról az élményekről írok – így szerintem minden helyzetben ki tudom adni a bennem lévő érzelmeket a külső hatásoktól függetlenül.

Nálam mindig az élethelyzet diktálja a témáját vagy a menetét a dolgoknak.

2020 elején, amikor masszívan elkezdtem írni, még alig tudtunk valamit a Covid19-ről. Januárban egy songwriting challenge hatására minden nap írtam egy dalt, ami nemcsak kimozdított a komfortzónámból, de elég alapanyagot adott ahhoz is, ha esetleg év közepén beütne az alkotói válság. Az így készült alapok egyszerű dallamok, néha halandzsák voltak, de februártól ezeket kezdtem el jobban kidolgozni. Nyilván sajnálom, hogy úgy alakult ez az év, ahogy, de 2020-at én a nemsokára megjelenő albumomra szántam, és a bezártság segített is abban, hogy ne terelje el semmi a figyelmemet az írásról: „sajnos” csak ezzel tudtam foglalkozni.

Mostanában sokat járunk a természetbe a zenekarral, de külön-külön is kirándulni, és ez egy nagyon inspiráló dolog. Közben levontuk az előző megjelenésünk tanulságait, aminek összegzése után idén decemberben és a jövő év elején hozzá is látunk a munkálatokhoz.

Nálunk sokkal inkább a belső folyamatok adják a dalok koncepcionális alapját, mint az aktuális földrajzi elhelyezkedésünk.

Nyilván voltak már inspirálóbb korszakaink, de nemcsak a Covid-érából táplálkozunk majd a következő anyag, hanem jóval korábbi élményekből is, viszont azt már sejtjük, hogy nem ez lesz a legvidámabb lemezünk.

A Belau rendszeresen vonultat fel női előadókat a világ minden tájáról. Hogyan találjátok meg azokat az énekeseket, akikkel együtt dolgoztok? Vagy inkább ők találnak meg titeket?

Nálunk úgy néz ki a történet, hogy van egy „álomlistánk”, amire folyamatosan kerülnek fel olyan, külföldi blogokon vagy a YouTube-on, illetve korábban koncerteken, konferenciákon és showcase-eken felfedezett előadók, akik felkeltették az érdeklődésünket. Miután egy-egy dalunknál már azon a szinten áll a folyamat, hogy bevonhatunk mást is a produkcióba, felkeressük ezeket az énekeseket, és ha minden jól megy, és megtetszik nekik a munkásságunk, elkezdődik a tényleges munkafolyamat. A külföldi énekesek legtöbbjével volt szerencsénk élőben is megismerkedni: például Sofie Barkert idereptettük Budapestre a felvétel idejére, viszont volt olyan eset is, hogy a bécsi lakhelyű Sophie Lindingert tök reális lett volna meglátogatni az osztrák fővárosban, a turnék miatt mégsem tudtunk találkozni, így egy texasi fesztiválon láttuk egymást először, amikor a közös dalunk mastere elkészült. A legtöbb énekes, akivel együtt dolgozunk, Londonban lakik – amikor a városban játszunk, mindig két nappal többet töltünk ott, hogy egyeztethessünk a számokról, és beszélgethessünk. Hozzá tartozik a kiválasztáshoz, hogy mindig olyan művészekkel működünk együtt, akik tudnak azonosulni a Belau-életstílussal és -hangulattal, és akikről úgy érezzük, hogy ezt a történetet el tudják mondani saját szájízük szerint.

Hogyan indult a Mimivel való közös munka, akivel nemcsak közös dalotok van, de szokásotokhoz híven az elő koncerteteken őt is színpadra hívtátok? Milyen érzés együtt dolgozni?

Mimit a Cloud9+ zenekar egyik tagján, Biksi Gáboron keresztül ismertem meg. Gáborral együtt utaztunk ki Oroszországba, és egy hotelszobában mesélte, hogy közösen dolgoznak Mimi első EP-jén. Mivel tudta, hogy szeretem az ilyesmi zenét, megmutatta nekem, én meg rögtön el is ájultam, hogy ennyire jót ritkán lehet hallani. Mivel már nagyban dolgoztunk a lemezünkön, ráírtunk, hogy találkozzunk és beszélgessünk. Nagyjából így indult ez a történet.

És a többi már történelem. Rólad én már sokkal régebben hallottam, mint te rólam – és csak jókat. Kívülállóként nagyon bírtam a Belau zenéjét, úgyhogy amikor Gábor elmondta, hogy mesélt rólam a Petinek, eléggé izgultam, majd örültem is, amikor megkerestek. Mivel sok női előadóval kollaborálnak, előre eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha én is ezek sorában lennék. Két dalt küldtek először, ezek közül választottam ki a Finally Home-ot, ami rögtön megfogott, és el is kezdtem rá írni. Akkor találkoztunk először, amikor már a demó is készen volt.

Már előtte is találkoztunk, talán a Moszkván valahol…

Tényleg! Beültünk egy kávézóba dumálni, majd utána elkezdtem dolgozni a számon. Párszor oda-vissza küldözgettük, kiegészítettük, és nagyon flottul, könnyedén zajlott a közös munka. Aztán felénekeltem a stúdióban a srácokkal együtt, és nagyjából ennyi.

Volt olyan a koprodukciók során, hogy valakivel kizárólag online dolgoztatok? Hogyan zajlik ennyi különböző előadóval a munka?

A mostani lemez elég sokáig készült, de nem a mi hibánkból, csak simán iszonyú időigényes volt különböző énekesekkel együtt dolgozni. Elsősorban inkább a külföldiekre gondolok, hiszen két magyar előadó is megjelenik rajta – az egyikük Böbe, aki az élő formációban folyamatosan jelen van, illetve Mimi –, akikkel egyszerűen ment a folyamat. Viszont további hét külföldi fellépő is szerepel a mostani gyűjteményen, akikkel nem tudtunk csak úgy összefutni, így ez volt az anyag kihívásfaktora. Volt egy olyan projektünk, amely másfél évvel a demó elküldése után készült el, viszont előfordult olyan is, amely két héten belül egy teljesen kész és tökéletes végeredménnyel zárult. Végül idén májusban jelent meg kis csúszással, de már új kiadványt tervezünk: jövő tavasszal lesz egy deluxe albumunk, amin remixek, night version-ök – vonósok, vokállal újrahangszerelt dalok –, live előadások lesznek egy vadonatúj dallal kiegészülve. Ha ezzel végeztünk, én akkor fogom lélekben lezárni a Colourwave-érát.

Mimi, a Belauval közös dalod végül a Finally Home lett, amivel kapcsolatban felmerül bennem a kérdés: malajziai gyerekkorod után Barcelonában voltál óvónő, majd Magyarországon telepedtél le – vehetjük ezt egy kijelentésnek, fellélegzésnek, hogy végre hazaértél?

Hát ezt fel kéne vetnem a pszichológusomnak! Ezen így még nem gondolkodtam, viszont most, hogy mondod, erről írtam a szakdolgozatomat is. Eléggé sokakat érdekel az otthon definíciója és az, hogy hogyan választ otthont magának az ember. A témám egyébként az volt, hogy milyen multikulturális gyereknek lenni: az első kultúra a szülőké, a második ott alakul ki, ahol a szülők a munkájuk miatt költöznek, a harmadik pedig amit te hozol létre. Azt, hogy milyen egy gyerek számára ezt megélni, nagyon érdekesnek tartom. Közben rájöttem, hogy erősen túl van ez misztifikálva, mert akármennyi otthonod lehet, és egy helynél sokkal fontosabb az, hogy meglegyen benned a belső béke – persze a maga káoszaival, kilengéseivel együtt – és egy szerető környezet, ami támogat és elfogad. Sokáig próbáltam megválaszolni, hogy akkor most nekem Malajzia vagy Magyarország jelenti az otthont. Amikor tizenéves koromban ideköltöztünk, ellenségként tekintettem az országra, hiszen máshol voltak a barátaim, mások voltak a szokásaim, de pár év múlva nagyon megszerettem, és most eszem ágában sincs elmenni. Szerintem akármennyi otthonom lehet, hiszen mindenhol otthagyom egy pici részemet.

A költözések után tavaly jelent meg első EP-d Taboo címmel. Hogyan történt az, hogy ennyi utazás után végül itthon kezdted el kiadni a dalaidat?

Ez abszolút nem volt koncepcionális. Mielőtt elkezdtem a Taboo-n dolgozni, egy évig kint éltem Barcelonában, és év éve felé kezdett el megfogalmazódni bennem az, hogy hosszú kihagyás után ismét játszanom kellene. Akkor két éve dolgoztam óvónőként, és akármennyire is szerettem gyerekekkel foglalkozni, abba kellett hagynom, mert megállíthatatlanul kiéleződött bennem ez az érzés. Körülbelül ekkor hallottam az imPro Schoolban induló kurzusról, amit egy jelnek vettem és úgy gondoltam, hogy ezt a képzést nekem el kell kezdenem, ha komolyan gondolom a zenélést. Végül is az iskola miatt jöttem haza. Ki tudja, ha Litvániában találok hamarabb egy ilyen sulit, akkor talán most ott élnék. De most jól vagyok itt, ahol vagyok.

A dalok hangszerelését, az éneket és a kreatív koncepciókat is egy kézből irányítod az első perctől fogva. Ebbe a folyamatba mikor vonsz be külső segítséget?

Azért is akartam elvégezni ezt a kurzust, hogy legyen egy kiindulási pontom, és átadhassam a gondolataimat szakmai szemmel is. Előtte leginkább gitáron és zongorán írtam alapakkordokat, hangüzenetben küldtem dallamokat vagy adtam ki hangeffekteket a Gábornak, hogy minek kéne történnie, de volt egy nyelvi korlát bennem, ami megakadályozott abban, hogy megfelelően fejezzem ki magam arról, amit hallani szeretnék, és meg is tudjam azt valósítani. Nem az volt a célom, hogy én keverjem és mastereljem, majd adjam is ki a dalokat, de az imPro segítségével eljutottam oda, hogy a demót már fel tudom úgy építeni Abletonban, hogy meglegyen a sound design, és az alapok jól hangozzanak. Szerettem volna, ha a kreatív vízió nem mástól függ, mert olyankor megvan arra az esély, hogy egy másik ember kreativitásával kiegészülve valósul meg a dal. Persze ha épp ez a koncepció, akkor tök jól tud jönni ez is, de szerettem volna megadni magamnak a lehetőséget, hogy a saját elképzeléseim kerüljenek előtérbe. Akkor jön be Gábor a képbe, amikor úgy érzem, kimaxoltam a tudásomat. Nagyon jó olyan emberekkel együtt dolgozni, akik ismerik a belső világodat.

Bár a klasszikus értelemben vett zenei karrierednek keresztbe tett a koronavírus, Twitch-en elég nagy követőbázist építettél ki magadnak. Enélkül is ennyire erős lenne az online jelenléted?

Már több mint két éve vagyok Twitch-en, és a vírus hál’ istennek még csak fél éve van velünk. Amikor hazaköltöztem Barcelonából, minden álmom az volt, hogy full time zenész legyek. Egy ismerősöm – aki szintén streamel – ajánlotta ezt a platformot. Még aznap regisztráltam, másnap pedig megvolt az első online előadásom, és azóta imádom. Az albummunkálatok miatt kivettem pár hónap szabadságot a tartalomgyártásból, és egészen magával ragadott a felület. Nem való mindenkinek, de egy tök jó lehetőség arra, hogy sokkal bensőségesebb kapcsolat alakuljon ki a közönségeddel: megismerd őket, belső témák, viccek keletkezzenek, és valódi közösség jöjjön létre, ami életben tartja magát, és akkor is fennmarad, amikor épp nincsenek dalok. Sokszor nagy a nyomás rajtunk amiatt, hogy hogyan tartsuk fenn a hype-ot a social médiában, ez a közösség pedig saját magától gyárt kontentet, élteti magát, és olyan, mint egy nagy baráti társaság. Én szeretem, és az a vágyam, hogy összekerüljön az élő set-upom az online jelenlétemmel: hogy amikor fellépek, vihessem a streamet is, így azokban a pillanatokban is velem legyenek.

Az eddigi legnagyobb koncertedet a Twitch London Community felkérésére adtad. Mesélnél erről? Milyen volt egy ekkora online közönség előtt zenélni?

A platform nagyon sok lehetőséget ad arra, hogy más csatornáján szerepelhessek, például egy osztott képernyős kollaboráció keretein belül. A londoni Twitch-közösség egy mini TwitchCont szervez minden évben a résztvevőknek – ez nem egy hivatalos esemény, viszont mivel rengetegen vannak, találkozókat szerveznek maguknak –, és mivel ez idén elmaradt, különböző előadókat hívnak meg a saját streamjeikre. Így léptem fel én is ott, ami nagyon jó volt, viszont nem tudom, hányan vettek részt pontosan. A legmeghatározóbb élményem az egyik legnagyobb ausztrál streamer csávóval volt: ő egy maratoni gaming közvetítést csinált, és miközben pihent, felkért engem egy tíz–tizenöt perces előadásra, mert a tartalom nem állhat meg, hiszen ha nem történik valami a képernyőn, elmennek a nézők.

Így történt, hogy százezer ember előtt játszottam Twitchen, ami nem is esett le, mert csak egyedül ültem egy szobában, és gitároztam.

Nagyon nehéz felfogni, hány embert is jelent ez. A legjobb az egészben az, hogy ilyenkor nemcsak rólam van szó, hanem az egész kategóriát tudom képviselni a platformon – ez ugyanis leginkább a gémerekről szól, akik közül sokan nem is találkoznak zenei stremekkel, így ez utóbbiakat képviselve megmutathatom egy másik oldalát a felületnek.

Mindkettőtök formációja az önismereten, a belső folyamatokon alapul. Mimi, te egy korábbi interjúdban meg is jegyezted, hogy szerinted az a legmenőbb szexepil, amikor a legkevésbé kívánatos dolgokat is megmutatjuk magunkból. Mi a legtökéletesebb tökéletlenség, amit a legjobban szerettek?

Nagy általánosságban a sérülékenységet mondanám. Azért ennyire tág dolgot, mert ez mindannyiunkban ott van, de nagyon szeretjük titkolni és sok réteggel bevonni. Egyre többen kezdenek rájönni, hogy akkor érzik igazán erősnek magukat, amikor ellenszegülnek, és felvállalják ezt a tökéletlenséget – hiszen érdekes módon ekkor kapják a legtöbb elismerést.

Az a relevancia tetőpontja, amikor valaki megmutatja, hogy sír, hogy milyen smink nélkül, vagy mesél egy gyermekkori traumájáról, mert mások talán pont ezeken keresztül tudják feldolgozni azt, ami velük történt.

Én is sokáig próbáltam leplezni és titokban tartani olyan részeit a személyiségemnek, amelyekről úgy gondoltam, hogy nem oda valóak. A zeneszerzés adta meg nekem az önbizalmat és erőt, hogy nézzek szembe velük, és arról írjak, ami magamban a legirritálóbb.

Ami nekem hirtelen eszembe jut, az a dolgok túlgondolása: a maximalizmus azon foka, ami már nem biztos, hogy szükséges vagy többet ad. Hajlamosak vagyunk nagyon nagyban gondolkozni, de sokszor ez azt okozza, hogy egy kilencven százalékos eredményt is képesek vagyunk alulértékelni, mert nem felelt meg valamelyik előre felállított kritériumnak. Pedig ki tudja, lehet már az az eredmény is tökéletes egy másik síkon, de a mi fejünkben csak az van, hogy nem volt elég jó.

Mindkettőtök zenéjében közös a műfajok közötti kalandozás, a meglepő fordulatok. Mindig meghúzzátok a váratlant – ez belülről fakad, vagy az idő során trenírozzátok magatokat?

A zeneíráskor akaratlanul is magára reflektál az ember, és a saját gondolatait tárja mások elé, legyen ez egy szövegben vagy dallamban is akár. Ha nem így van, akkor az nem egy őszinte produkció, és a hiteltelenség a minőség rovására megy. A legtöbb előadó éppen ezért folyamatosan kísérletezik – nem lehet megelégedni egy-egy szinttel vagy hangzással. Nagyon zavar az, hogy a YouTube Trending kategóriájában vagy a rádióban mennyire ugyanolyanok a dalok, legalábbis számomra teljesen karaktertelennek tűnnek: nem érzem azt, hogy őszinte vagy egyedi produktumok lennének. Ez aztán pláne arra sarkallja az embert – amellett, hogy több helyről inspirálódik, és a legjobbra törekszik –, hogy megközelíthetőleg se csináljon olyat, mint más. Emiatt nehezebben is lesz beskatulyázható egy előadó.

Én nem feltétlenül gondolom váratlan húzásnak a zenei kalandozást, sokkal inkább folyamatos megújulásnak és fejlődésnek.

Így lesznek olyan korszakok egy banda életében, amik tök jól szeparálhatóak. Ha szakmailag nézzük: nem szeretném, hogy az a hangminta, amit használok, már kismillió ember munkájában benne legyen.

Ahogy mondod! Az én zeneszerzési folyamatom kevésbé tudatos, de az biztos, hogy nagyon szeretek kísérletezni, és felismerhetők a dalaimban azon előadók motívumai, akik nagy hatással voltak rám. Van egy szabály, amit a szakértők gyakran emlegetnek: nagyjából az a lényege, hogy amíg nem írsz meg ezer dalt, nem is tudhatod, milyen a saját stílusod. Én még közel sem írtam annyit, hogy kialakuljon a saját, igazi stílusom, már ha valaha megtörténik. Azon vagyok, hogy minél többet játsszak és kísérletezzek. Folyton kihelyezem magamat a komfortzónámból, és más ritmikákkal próbálkozom, új műfajokat, struktúrákat tesztelgetek.

A lényeg, hogy mindig tudjak újat mutatni magamnak, nem unom meg, amit csinálok, hanem állandóan új világokat ismerek meg, és egy nagy játékká válik az egész – ettől válik valódivá, és lesz benne szívem-lelkem.

Úgy tűnik, mindketten világuralomra vágytok, hiszen a Belau már huszonhárom országban koncertezett, Saya Noé pedig az online teret hódítja meg épp. Mi a következő cél? Van olyan fellépési lehetőség, elismerés, ami rajta van a bakancslistátokon?

Imádnám, ha jönne egy e-mail Flume-tól, hogy az én hangomat szeretnék a következő albumon!

Én is bármit megtennék egy ilyen felkérésért!

Egyébként utálom a bakancslistákat, mert akkor csak az lebeg a szemem előtt, és beleesek egy csapdába: hatalmas kudarcnak élem meg, ha épp nem jön össze, emiatt pedig nem tudom megélni a valójában elért céljaimat. Ebbe az ördögi körbe már bekerültem tizenévesen, de szerencsére sikerült magam leszoktatni róla. Mindig vannak projektek – legyen az egy single, EP vagy klip –, amivel épp foglalkozom, és úgy vagyok vele, hogy ha olyan dolgokat csinálok, amelyekhez értek, és amikben jó vagyok, az univerzum majd kinyit előttem egy ajtót, én meg csak remélni tudom, hogy idejében észreveszem. Így jött a Twitch, a SongLab, de a Hangfoglaló is: nem terveztem őket előre, mégis alakították az életem. A lényeg, hogy folyton dolgozzak, képezzem magam, és törekedjek arra, hogy az antennám nyitva álljon, hogy amikor jön egy hullám – itt vissza is térünk a vízmotívumhoz –, fel tudjak szállni rá. Ha kész lesz a lemezem, szeretnék néhány videoklipet csinálni, illetve kidolgozni a dalaimat, emellett továbbvinni a Twitchet és ott újabb irányokat felfedezni, hosszabb távon pedig ezt a kettőt összehozni.

Egyetértek az előttem szólóval. Mi is úgy vagyunk vele, hogy vannak olyan álmaink, amiket jó lenne megvalósítani, de számunkra az út számít, nem a cél. Új dalok, klipek és megjelenések létrehozásakor bízunk abban, hogy minden úgy történik majd, ahogy kell. Ahogy mondtam, tavasszal megjelenik a deluxe albumunk, de izgatottak vagyunk a harmadik lemez írása miatt is, várjuk, hogy milyen irányt fog venni. Nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom: jó lenne, ha tudnánk komolyabban koncertezni a jövőben is, hiszen a mostani helyzet miatt egy egész turnénk maradt el, ami közel húsz állomást jelent, és az elmúlt években ezek az impulzusok hozzátartoztak az életünkhöz. Az egyik legfőbb inspirációs forrásunk az, amikor együtt turnézunk valahol, hiszen megannyi kitörölhetetlen élmény és sztori keletkezik, amit bármikor örömmel idézünk fel, és jó lenne, ha ezek meg tudnának valósulni jövőre. Ha nem, akkor kitalálunk valami mást a magunk szórakoztatására és az impulzusok pótlására. Szerencsére mi olyan zenekar vagyunk, amely mindig egy lépéssel a dolgok előtt jár – tisztában vagyunk azzal, hogy mi történik majd velünk a következő fél évben, és tudatosan tervezünk. November 20-án jelent meg a Risk It All számunkból egy rudimentalos hangulatú remix két angol srác keze által, de ennél még érdekesebb számunkra az az új dal a deluxe albumon, amit két havannai hölggyel készítettünk – itt nagyon kiteljesedik majd a Karib-ügy, és valószínűleg teljesen újszerű élményt jelent majd a Belau-hallgatóknak. Kicsit előrevetíti ez a következő korongunkat, hiszen nem angol nyelvű a szám, hanem félig yoruba, félig spanyol, ami egy karibi népdal átirata. Tervezünk neki egy klipet is, ami remélhetőleg hasonlóan izgalmasra sikerül majd. Ha ez elkészül, akkor abszolút a harmadik anyagé a főszerep.

Mimi, tőled is hamarosan várhatunk friss megjelenést. Mikor lát majd napvilágot az első saját lemezed? Hogyan fogod bemutatni?

Elvileg lesz, de hogy pontosan miként, azt még én sem tudom. Projektekről beszélni az utolsó fázisban mindig stresszes, mert ilyenkor már úgy tűnik, minden készen áll, de valójában semmit sem tudunk biztosan. Nagyon a végén járunk a munkálatoknak, keverésfázisban vannak a dalok, már a borító is kész, most el kell döntenem, hogy mikor jelenjen meg. A szigorítások miatt nem lesz bemutatókoncert, ezt halasztjuk februárra, így kicsit felborította a rendszer az alapkoncepciót. Emellett megállt bennem a nagy hajsza is, és rájöttem, hogy nincs értelme, hogy ennyire erős nyomás alá helyezzem magamat és a lemezen velem együtt dolgozókat, hiszen ráérünk – úgyhogy lehet, hogy végül decemberben lesz belőle valami. Elképesztő élmény ennyire sokoldalúan megközelíteni egy kis víziót, koncepciót, ennyire sok időt tölteni egy ötlettel. Hatalmas önismeret és próbatétel az, hogy miről is szól az egész. Nagyon várom, hogy megjelenjen, és izgulok azon, hogy ki mit fog szólni hozzá.

Van saját kedvenc számotok? És egymástól?

Tök sokat beszéltél a Risk It Allról, ami szerintem is nagyon jó. Emlékszem, az volt az első, ami kijött a Colourwave-ről és rögtön elnyerte a tetszésemet. Saját magamtól pedig a Mess, mert ebben édesanyám brácsázik, és teljesen akusztikus dal. Ez vol az első zeném, amibe bevontam egy családtagot, ettől sokkal bensőségesebb lett, és egy kis extra ízvilágot is adott neki.

Nálam saját dalok kapcsán az a baj, hogy ha kijön egy, utána nem szoktam hallgatni, mert eleget tettem már a megjelenése előtt. Bizonyos értelemben a Natural Poolt mondanám, ami a Colourwave legjobban karibi élményeket idéző dala számomra. De minden eddig megjelent számunkat szeretem, mert büszke vagyok rájuk. Úgyhogy lehet, hogy ma ezt mondom, de holnap másként fogom gondolni. Mimitől a Taboo első száma, a Try again.

Tényleg? Te vagy az első a világkerekségen, aki ezt szereti!

Igen, de lehet az is benne van, hogy ez az első, amit hallottam tőled.

Saya Noé új albuma december 10-én jelenik meg. Kattints erre a linkre, hogy ne maradj le róla.