Belülről rohad – Kritika Schillinger Gyöngyvér Rohadjon meg az összes című regényéről

Schillinger Gyöngyvér íróként a rövidprózák felől indult, évek óta publikál folyóiratokban – nem véletlenül emelem ki, hogy íróként, hiszen korábban jogászként kereste a kenyerét, és ez nyomot hagyott tavaly megjelent első regényén is. A Rohadjon meg az összes szereplői olyan ügyvédvilágban mozognak, amely a szakma összes kliséjét és sztereotípiáját magába sűríti. Van itt minden: rámenős, mindenkit-kibeszélek-a-pénzéből irodatulajdonos, nőcsábász partner, csinos, szőke kollegina és egy jelentős nyereséggel kecsegtető, ámde rendkívül kétes ügylet. Csakhogy a szereplők közel sem olyan egysíkúak, mint azt az elsőre hozzájuk társított panelek ígérnék, ez rögtön kiderül, ha közelebbről, belülről vizsgáljuk őket.

Schillinger regényének pedig épp ez a vizsgálat a magja: a felszín repedésein keresztül belemászik a karakterekbe, majd megmutatja, mit talált a mélyben – még akkor is, ha az se nem szép, se nem jó.

Karakterközpontú alkotással van dolgunk; aki mozgalmas cselekményt vár, rossz könyvet vett a kezébe. Igaz ugyan, hogy izgalmas, gyakran drámai események szervezik a történetet – bonyodalmak egy hagyaték körül, egy halálos áldozattal nem járó gázolás, illetve a már említett biznisz, a „Hydra-ügy” –, ám ezek önmagukban másodlagosak, és csak annyiban válnak fontossá, amennyiben hatnak a figurákra. A jelen idejű, egyes szám harmadik személyű elbeszélő működtette szövegben a két főszereplő, Szilágyi Balázs és Malik Olga nézőpontja váltogatja egymást néhány fejezetenként: az olvasó azt látja, amit ők, és úgy, ahogy ők. Ez a párhuzamos szerkesztésmód nyilvánvaló módon kínálja fel kettejük szembeállítását: míg Balázs befutott ügyvéd stabil egzisztenciával, egy szép feleséggel és egy kisgyerekkel, addig alkalmazottja, Olga a szakvizsgájára és az esküvőjére készül, azaz sok szempontból most kezdi az életét.

Boldognak kellene lenniük – az egyiknek már, a másiknak még –, de ehelyett dühösek, idegesek és szoronganak. Balázst a munkahelyi stressz mellett elsősorban házassága aggasztja, az, hogy feleségével egyre kevésbé találják a közös hangot, de testvérével is harcolnia kell az anyai örökség miatt. Olga szorong, terápiára jár, mindeközben alkoholista anyját próbálja távol tartani vőlegényétől, Bánktól, aki kedves, jóképű, ráadásul „boldog és csendes öregedésről álmodozik”, de mégsem elég a menyasszonynak, aki néhány pohár ital után megcsalja őt a főnökével. Schillinger hősei nem tudnak örülni, idejekorán kiégnek, és anélkül csúsznak lefelé – tulajdonképpen már le is csúsztak –, hogy igazán kapaszkodnának.

Az ördög a részletekben, együtt a paradicsomban

A nézőpontjáték nemcsak az imént említett párhuzamot ajánlja fel, de a karaktereket is árnyalja, hiszen kétféle szemüvegen át láttatja őket. Balázs kollégája és barátja, Manszúr (azaz Mansour Zoltán) például Olga (és talán a befogadó) számára sokáig nem több mint részeges nőcsábász, ám a Balázs által fokalizált fejezetekből fokozatosan kirajzolódik a gyerekkori ismerős családi háttere az alkoholista, bántalmazó apával, ami ha felmentést nem is, de egyfajta magyarázatot mindenképp kínál a férfi torz személyiségére.

A műnek egyébként is erőssége a mellékszereplők plasztikus ábrázolása.

Manszúr mellett Balázs feleségét, Lizit említeném, aki egészségtelenül sokat aggodalmaskodik, főleg a gyerekével kapcsolatban. (Ez persze férje véleménye, a nézőpont pedig legalább annyit árul el tulajdonosáról, mint tárgyáról.) Olga anyja szintén érdekes: ő is alkoholista, és állandó vendége az örömhírről prédikáló barátnő, Jucika – a hátlapon olvasható részlet egyébként az ő Olgával folytatott telefonbeszélgetését idézi fel: „Újra együtt lehettek a paradicsomban. Ezen majdnem elröhögte magát, de közben a sírás szorongatta a torkát. Azt azért mégsem kellene. Mit nem kellene? Együtt lenni a paradicsomban.”

Bravúros, ahogy a néhány jelenetben felvillanó epizódszereplők a kevés „játékidő” ellenére is háromdimenziós, életszagú figurákként tudnak működni. Ehhez nem kis mértékben járulnak hozzá azok a félmondatok, amelyek a szerző részletek iránti érzékenységét dicsérik. Beszédes mozzanat, hogy Lizi nevelési könyveket olvas – vélhetően innen ered a nagy aggodalom, mivel általános trendekben, sémákban méri gyermeke fejlődését –, de az is, hogy Balázs „[r]áül a vécére, nem hugyozhat állva, mert szétfröcsög”. Szintén sokatmondó, mikor a férfi észreveszi, hogy Manszúr elkezdett sört inni: „most látja először sört inni, azelőtt sose, mert ő nem itta azt, amit az apja, már az egyetem alatt drága piákkal kezdett.”

Természetesen sűrűsödik egy jelentéktelennek tűnő félmondatba a fokozatos lecsúszás, amelyben nagy szerepe van a szülői mintáknak és a transzgenerációs tapasztalatoknak.

A szülői nemzedék jelentősen hozzájárul a központi karakterek önmeghatározásához. Balázs néhai édesanyja, Joóné Tóth Terézia tulajdonképpen előre kijelölte gyerekei útját – Balázst egyetemre járatta, hogy jogász vagy könyvelő legyen, bátyját, Kareszt pedig bevette a családi vállalkozásba. Előbbi mottóként őrzi anyja egy-egy tanácsát: „ismerd az ellenséged”, „vesd meg a lábad, úgy, hogy az unokáknak is legyen”, „vigyázz, mert bárki hátba szúr az első adandó alkalommal”. Olga ellenben semmit nem kap édesanyjától, kivéve talán az állandó szorongást és bizonytalanságot, valamint a regény címadó mondatát: „Rohadjon meg az összes, ezt az anyja mondja így, rohadjon meg az összes.” Kettejük kapcsolatában nincs semmi szeretetteli, semmi bensőséges, mintha „csak” a vérségi kötelék tartaná őket össze. Hozzájuk köthető a szöveg egyik legerősebb részlete: „Az anyja előrehajol, négy lábra esik a földön, tapogatózik, felvesz egy falevelet. Na, ilyen leszel. Döglött falevél. Nevetni kezd, négy lábon a pad előtt.”

Erotikus ponyvák és egy kis autofikció

Csupa diszfunkcionális kapcsolat és működésképtelen, csonka család népesíti tehát be a Rohadjon meg az összes regényvilágát – ennek a hozott minták mellett a szereplők feszült, kagylószerű zártsága is oka. Az érzéseikről nem beszélnek, Olga és Balázs esetében a belső fokalizációnak köszönhetően pedig az is világos, hogy problémát jelent számukra az önreflexió. Olga terapeutája javaslatára naplót kezd írni, ami e téren némi reménnyel kecsegtet, ám a feldolgozási kísérlet rövidesen eltolódik a fikcióképzés felé. Számos szöveghely utal rá, hogy a nő szövege a valóságból táplálkozik, de tudatosan át is alakítja azt az írásfolyamat során: „Kívülről nézi az egészet, és azon gondolkodik, hogyan fog ez bekerülni a naplóba. [...] Néha egyes szám harmadik személyben ír.” Az írás iránti érdeklődés értelmezhető a nő családi örökségeként, hiszen az egyetlen, kicsit is pozitív színben feltüntetett rokon, a nagymama álnéven erotikus ponyvákat írt.

Az írásra tett utalásokat olvasva felmerül a befogadóban a gyanú, hogy a könyv, melyet a kezében tart, „talált kézirat”, és egy az egyben Olga munkája.

Ez a feltételezés pedig magával hoz egy újabbat: azt, hogy Olga író-jogász alakja mögött az életrajzi szerző személye rejtőzik.

Már csak azért is érdemes számolni ezzel a lehetőséggel, mert napjaink fiatal irodalmában igen népszerű az autofikció – elég az olyan, jelentős visszhangot keltő debütkötetekre gondolni, mint Kemény Lili Margó-díjas Nemje vagy Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című szövege. Ám, míg az utóbbi két mű – és számos, itt nem megnevezett társuk – nyíltan, markánsan beleáll az említett diskurzusba, addig Schillinger könyve éppen csak felvillantja a non-fiction olvasási kódját. (Apróság, ám annál izgalmasabb észrevétel, hogy mikor a regény egyetlen unalmas figurája, Bánk elolvassa Olga róla szóló bejegyzéseit, nagyon laposnak találja írásban újraalkotott önmagát. Ha elfogadjuk, hogy Olga egyfajta szerzői pszeudo-alteregó, hibából szándékos írói fogássá válik a szereplő papírmasé jellege.)

A fikcióvá alakított valóságnak köszönhetően a nő kívülről szemlélheti az életét, ami közelebb vihetné az önmegértéshez és bizonytalanságai levetkőzéséhez, ám a kérdést, hogy végül sikerül-e ez, nyitva hagyja a könyv. Igaz, hogy a történet végén felmond az ügyvédi irodában, de az nem derül ki, merre halad tovább az élete, vagy hogy halad-e egyáltalán. Általánosságban elmondható, hogy a szereplők és élethelyzetük nem sokat változik a szűk kétszáz oldal alatt – ezt egyébként a mottóul választott Kukorelly Endre-idézetek már a kötet legelején előrevetítik.

„Szorongás és élvezet”

Rövidsége ellenére számos további, szimbolikus rétege van a szóban forgó műnek. Kiemelkedő például a testi folyamatok jelentősége: a szereplők érzéseiről elsősorban fiziológiai tünetek (izzadás, fájdalmak, különböző elváltozások) árulkodnak. A cselekményt több helyen megszakítják álomszekvenciák, melyek ajtót nyitnak Olga és Balázs tudatalattijára (előbbi „[á]lmában férfiakat kasztrál, fogja a kést, sorra veszi őket, pisszenés sincs”); vagy ott van a rendkívül erős nyitójelenet, amely egy szeretkezés utórezgéseit bemutatva ágyaz meg a szövegnek.

De ha már szövegről van szó, fontos a megformálás mikéntjéről is szólni: sűrített textus, amelyben minden mondat, minden szó a helyén van, nincsenek üresjáratok. Ha a témát a jogász múlt, ezt a tömörséget a rövidprózás indulás, a kis terjedelem minél teljesebb kitöltése iránti igény (és érzék) hozta meg a szerzőnek. A kisformák szeretete köszön vissza a rövid, naplóbejegyzésekre emlékeztető szövegblokkokban is, amelyek jótékonyan szorítják keretek közé a tömör, feszült mondatokat:

„Még ez is. Kimagyarázza a dolgot, sört hoz, magában mondatokat fogalmaz, amiket így is lehet érteni, meg úgy is, de remélhetőleg a köpcös úgy fogja érteni, ahogyan kell. A dolgok végül is haladnak, csak nem a megfelelő tempóban, be kell gyorsítani, barcikai házeladás, köteles rész, Manszúrral mi lesz, egy jó dugás is jó lenne már, vagy egy cigi, gondolja, és rámarkol a zsebére.”

E tömörséget izgalmasan egészíti ki a párbeszédek tipográfiai jelöletlensége, amely tovább fokozza a korábban tárgyalt nézőpontjátékból fakadó multiperspektivitást. A szereplők megnyilvánulásait – és azokon keresztül belső világukat – ömlesztve, mégis lehatárolva tárja fel a mű, mindezt pedig az elbeszélés szenvtelen tárgyilagossága és szókimondósága fogja össze, illetve rendezi egységbe: „csicseregnek a madarak, süt a nap, meg fogok halni, gondolja Olga, és akkor is csicseregni fognak a madarak, meg azután is.”

Schillinger szövege bátran beszél mindenről, ami az emberi pszichét foglalkoztatja, a halálfélelemről éppúgy, mint a hagyományosan tabunak számító testi folyamatokról, a már említett fiziológiai tünetek mellett elsősorban a betegségekről és azok ellenpólusaként a szexualitásról.

„[C]sak a test van, szorongás és élvezet” – fogalmazza meg Olga, frappánsan hozva közös nevezőre a két fogalmat, amely lényegileg határozza meg a regényszereplők mindennapjait.

Átgondolt, plasztikus karakterábrázolás, következetesen megrajzolt kapcsolati hálók és tömény, feszült textus – a Rohadjon meg az összessel Schillinger Gyöngyvér határozottan lépett be a kurrens magyar prózába. Debütkötete a valóság egy ismerős és éppen ezért fájdalmas változatával szembesíti az olvasót, egy olyan világgal, amelyben az emberek és kapcsolataik belülről rohadnak. De a változás reményét is felvillantja, legyen ez a villanás bármilyen kicsi is. „Micsoda november ez, valami újnak a kezdete, most majd minden másképp lesz.” A kérdés csak az, merre tart ez a „másképp”.