„Pizsamában szeretnék a vörös szőnyegre lépni” – Interjú Schnabel Annabellával

„Elég masszív geek-tinikorom volt, ami számítógépes játékok és filmek bújásából állt” – írod a Goethe Intézet-es bemutatkozásodban. Mik a legfontosabb filmes és videojátékos alapélményeid?

A filmes érdeklődésem tizenkét éves korom körül kezdett kinyílni. Először csak az tűnt fel, hogy unom a családi filmeket, amiket a tévében adtak, így aztán a neten kezdtem keresgélni. Egy nyári szünetben rátaláltam a Radírfejre, idejekorán. Nem bírtam végignézni, mert iszonyatosan rosszul lettem tőle, de közben nagyon érdekelt, mi lesz a vége, úgyhogy egy fél órás szünet után befejeztem. Nagy mérföldkő volt ez a filmekről alkotott világképemben. Lynch után Tim Burton és Kubrick következett, aztán Jim Jarmusch és Lars von Trier jött. Emlékszem, a gimnázium első éveiben láttam az Idiótákat, ami hatalmas élmény volt.

A videojátékos múltam pedig leginkább a World of Warcrafthoz kötődik. Egy magyar tört szerveren játszottam sok éven át, ahol egy PvP-klánt is alapítottam Clairvoyantes néven. Ez az időszak kábé nyolc évig tartott, és leginkább a közösségi kapcsolódást kerestem benne. Voltak klántalálkozóink, és csináltunk például olyat, hogy eljátszottuk a Rómeó és Júlia erkélyjelenetét a játékban. Visszatekintve ez egy izgalmas kísérlet volt egy olyan virtuális térben, amit alapvetően nem erre találtak ki.

Anyukád matematikus-fizikus. Nálad hogyan alakult ki a bölcsész szemlélet, és mennyiben járultak ehhez hozzá a reáltudományok?

Anyukám hobbiszinten zongorázott, így a zenével már korán megismerkedtem. Általános iskolától kezdve zongorázni és trombitálni jártam, szóval gyorsan kialakult bennem az igény a művészetre, annak ellenére, hogy a felmenők között mérnökök vannak. Egy éve dobolni kezdtem el, ami hatalmas szerelem. Visszatérve a kérdésre: biztos a lázadás is benne van abban, hogy nálam jött ki először ez a művész véna. Mondjuk a mai napig érdekel a tudomány, követem a csillagászati és fizikai felfedezéseket, és érdekel a technológia és a film kapcsolata. De

a művészet nyújtja az igazi szabadságot.

Az Anyám macskáját egy gyerekkori élményed inspirálta, a szülői szeretetért való teperés, illetve hogy magad is fantáziavilágokba menekültél. Traumaoldásként szolgált számodra a film?

Traumaoldásként és önkifejezésként. Valóban, gyerekkorom óta jellemző rám, hogy fantáziavilágokkal veszem körül magam. A film alapötlete elég korán megvolt már, mivel pszichológiai szempontból is foglalkoztam a toxikus szülő–gyerek kapcsolattal a magánéletemben. De a formanyelven sokat gondolkodtam, mivel nem akartam egy olyan szomorkodós filmet csinálni, amit már ezerszer láttunk. Végül egy New York-i kirándulás vezetett el a beöltözött emberek világához, innen jutottam el a Furry szubkultúrához. Az úgynevezett fursona megalkotása pedig sok lehetőséget kínált a metaforateremtésre is.

Hogyan tudtál közel kerülni a hazai furryközösséghez az előkészítés során? Nyitottak voltak?

Facebookon jelentkeztem a csoportjaikba, ott kerültem velük kapcsolatba. Meg kellett dolgoznom a bizalmukért, de ezt nem küzdelemként éltem meg, hanem inkább beavatásként. Érdekelt a világuk és az, amit képviselnek. Egyébként egy szuper befogadó közösségről van szó, és miután észlelték, hogy tiszta szándékkal közeledek, már könnyű volt. Voltak olyan furryk, akik a castingra is eljöttek, többüket is el tudtam volna képzelni a filmben. Ám végül Fritz Attilát választottam, aki remek bábszínész is, így jól tudott rezonálni a szőrmóksággal. Amikor már kész volt a film, a furryközösség szervezett egy vetítést az egyik Furdance-re, ezt pedig életem egyik legjobb közönségtalálkozója követte. Rengeteget kérdeztek, azt mondták, hogy nagyon jól megragadtuk a szülő–gyerek viszonyt és a furrység lényegét. Ennél szebb bókot nem is kaphattunk volna.

Készítettél háttérinterjúkat is a fejlesztés során?

Igen, sokat beszélgettem velük, és többségüknél ki is derült, hogy a szülőkhöz fűződő terhelt viszony áll a háttérben. Elnyomó apákról és anyákról meséltek, ezek a beszélgetések pedig még inkább megerősítettek abban, hogy körültekintően kell hozzányúlni a témához. Annyira örülök, hogy végül sikerült.

Egy korábbi riportban említetted, hogy anyukád még nem látta a filmet. Azóta megmutattad neki?

Igen, végül megnézte. Kicsit szomorú volt, azt kérdezte, hogy ugye ő nem ilyen rossz anya. Megnyugtattam, hogy ez egy dramatizált, sok helyről összegyúrt történet, ami nem róla szól. Sőt, ha innen nézzük, apám akkor már sokkal inkább benne van a filmben. Olyannyira, hogy

volt idő, mikor azt gondoltam, hogy ez egy apa–lánya sztori lesz, és én játszom majd az egyik főszerepet.

Aztán erről gyorsan lebeszéltem magam, és egy anya–fia kapcsolattá alakítottam az élményeimet, hogy nagyobb távolságot tudjak tartani a személyes történetemtől.

Az Anyám macskája még tavaly debütált a Moszkvai Filmfesztiválon, azóta meghívták Melbourne-be, Chicagóba, Rhode Islandre, Nashville-be és még számos nemzetközi seregszemlére is. Hova tudtad elkísérni a filmet?

Egész sok helyre el tudtam menni, legutóbb Balin voltam a filmmel, ahová Ausztráliából érkeztem. Viszont a szervezők általában nem állják az útiköltséget, szóval repülőjegyekre nekem kell összespórolnom a pénzt. A Nemzeti Filmintézet például a Moszkvai Filmfesztivál útiköltségét támogatta, aminek nagyon örültem. Fontos, hogy segítsék az alkotókat abban, hogy eljuthassanak ezekre az eseményekre, és tudjanak kapcsolatokat építeni, illetve vizuálisan is töltődni, új élményeket szerezni. Nagyon izgalmas belelátni más kultúrákba, megnézni, hogy a filmekből milyen kulturális mintákat lehet kiolvasni. Ezek visszahatnak az alkotóra. Decemberre három újabb fesztiválmeghívás érkezett, Finnországba, Ausztráliába és Amerikába, de a nyáron kicsit kiürült a pénztárcám.

Hogyan működik a Diák Oscar-kvalifikáció, és hol tart most a film ezen az úton?

Menet közben kezdtem rálátni erre a folyamatra. Úgy működik, hogy ha legalább három különböző, Oscar-kvalifikált fesztiválon szerepel a film, akkor tud eljutni az Akadémiához. Ekkor lehet nevezni, aztán kiderül, hogy listára válogatják-e, vagy sem. Állítólag többkörös a listára válogatás is, de erről csak szóbeszédeket hallottam.

Ami biztos, hogy a kvalifikált fesztiválokról van egy listájuk, ami mindenkinek elérhető az Akadémia honlapján. De itt azért akadnak furcsaságok: például a Moszkvai Filmfesztivál rövidfilmes válogatása nem szerepel a listán, csak a dokumentumfilmes szekciója – nem tudni, miért. Végül a Nashville-i, a Melbourne-i és a Flickers’ Rhode Island Filmfesztiválon való szerepléssel teljesítettük a kvótát, így vált küldhetővé a filmünk az Akadémiának. Ez egyébként már sokkal több, mint amit valaha remélni mertem az egésztől. A Diák Oscar-jelölést illetően nincsenek elvárásaim. Ha netán mégis úgy alakul, hogy egyszer eljutok az Oscar-gálára, akkor pizsamában szeretnék a vörös szőnyegre lépni.

Pizsamában? Miért?

Szerintem sokkal kényelmesebb viselet, mint egy nagyestélyi. Arról nem is beszélve, hogy lazaságot és játékosságot sugároz. Több vörös szőnyegen jártam már különböző ruhákban, de az unikornisos overallomat egyik se überelte. Egyébként a fő ok az, hogy a pizsama nem a flancolásról vagy a kirakat-státuszszimbólumokról szól, hanem egy belső örömről, hogy épp abban vagyok, amiben jól esik. És én így vagyok elég.

Az alkotásaid és a nyilatkozataid alapján úgy tűnik, mintha lázadnál a kisrealista megközelítés ellen, viszont a filmjeid kiindulópontját többnyire hétköznapi élethelyzetek adják, mint egy Tinder-randi, az egészségügy kritikus helyzete vagy épp az elnyomó anya és a fia közötti kapcsolat. Hogyan viszonyulsz a realizmushoz?

Szerencsére időben felismertem, hogy ki szeretnék törni a keretei közül. Az SZFE-n még úgy tanítottak minket – teljes joggal – , hogy először jól kell tudni felépíteni a valóságot, és utána lehet önmegvalósítani, absztrahálni, őrültködni. Ez egy erős klasszikus képzés volt, aminek az alapja a tradicionálisan, érthetően elmesélt történet. De én már filmmániás tiniként is azt szerettem, ha egy film több, mint a valóság. Mindig is lenyűgözött, hogy ez a médium elképesztő hajlékony és költői tud lenni. Bár azt látom, hogy a jó, bátor ötletek megvalósítása sokszor akadályokba ütközik, remélem, ez nem veszi el a kísérletezési kedvet a többi alkotótól.

Ez utóbbi szerinted az itthoni oktatás szellemiségéből fakad, vagy inkább abból, hogy fantáziavilágot építeni filmen költségesebb és nehezebb feladat, mint az aktuális valóságot ábrázolni?

A pénzhiány biztos benne van, viszont olyat is láttam, hogy alacsony költségvetésből forgattak ambiciózus kisreált. Szóval szerintem ez inkább attól függ, hogy az alkotó ösztönösen mihez vonzódik. Engem az érdekel, hogy a realisztikus alapot hogyan lehet tovább szőni egy szubjektívebb irányba, fantáziával és önreflexióval.

Az, hogy egy fantáziavilág olcsón is megvalósítható legyen, nem pénz, hanem kreativitás kérdése.

Remek példa erre több sikeres low-budget sci-fi: a Coherence, a Találmány vagy a Hold.

Sokan arról beszélnek, hogy itthon is felvirágozhat a független, állami támogatások nélküli filmkészítés, egyre több mikro-költségvetésű egész estés alkotás is készül.

Hál’ istennek! Jó látni ezeket a kezdeményezéseket, színesítik a magyar filmes palettát. A szerelemprojekteknél az a tapasztalatom, hogy különösen kell figyelni arra, hogy ne terheljük túl azokat, akikkel együtt dolgozunk. Szerencsés vagyok, hogy olyan visszatérő alkotótársakra leltem az évek alatt, akiket inspirál a közös filmkészítés. Füzesi Tomi operatőr, Endrédi Ricsi fővilágosító és Horváth Eszter látványtervező például ilyen, csakúgy, mint Kissik Petra, akikkel majdnem a legelső kisfilmem óta együtt dolgozunk, körülbelül öt éve. Velük a közös munkát sem szívességekként éljük meg, inkább bízunk abban, hogy egy élvezetes utazáson vehetünk részt, aminek meglesz az eredménye. És persze próbálunk alkalmazkodni a körülményekhez.

Mit gondolsz, hosszú távon fenntartható a szívességekből és szenvedélyből, de érdemi pénz nélkül működő filmkészítés?

Én mindig keresek alternatív finanszírozási lehetőségeket, a legutóbbi, Örkény-egypercesen alapuló kisfilmünk, az Egy kisember triptichonja például a Hamvas Béla Alapítványnál készült az Új-Közjáték sorozatban. Most jöttem meg Londonból vele, Anglia legnagyobb független filmes fesztiváljáról, a 30. Raindance IFF-ről. Szóval ezért fontos feladat folyamatosan keresni a pályázati forrásokat. Könnyen lehet, hogy egy irtó kevés pénzből forgatott filmmel is egy Oscar- és BAFTA-kvalifikáló fesztiválra jutsz el.

Persze furcsa ezeket a lehetőségeket kutatni, mert nemcsak művészként kell működni, hanem sokszor olyan feladatokat is vállalni, amiket nem feltétlenül szeretnél. De megéri. A szívességen alapuló rendszer hosszú távon szerintem csak akkor tartható fenn, ha az alkotók küldetéstudatból csinálják. Az viszont átragyog a filmen.

Mivel nemrég diplomáztál, adódik a kérdés: hogyan tudsz boldogulni pályakezdő filmrendezőként ma Magyarországon?

Több lábon állok megélhetési szempontból. Egyrészt van egy fix nappali munkám, egy magángimnáziumban tanítok filmet és médiát. Tizenegy-tizenkettedikes film szakos osztályaim vannak, ez pedig jó közege a művészetről zajló párbeszédnek. Ráadásul izgalmas feladat, hogy a másik oldalról kell magyaráznom, ezáltal bennem is átalakulnak bizonyos szemléletek. A tanítás mellett szabadúszó munkáim vannak, például könyvtrailerek, reklámfilmek és portréfotózások vagy kisebb grafikai melók. Legutóbb egy Győrben rendezett dobostalálkozó arculatát terveztem meg. De a kenyérkeresés mellett folyamatosan pályázok az aktuális filmterveimmel.

Milyen projektekkel pályázol mostanában?

Január óta egy linómetszéses technikával készülő animációs filmterven dolgozom, amit legutóbb a X. Primanima Elsőfilmes Animációs Filmfesztivál keretében zajló Jumpstart workshopon is volt alkalmam fejleszteni. Ez egy memoárszerű, a gyászfeldolgozásról szóló film, aminek munkacíme: A gyász sárga is lehet. Nyolc–tíz perces játékidőre saccolom, de lassan haladok vele, mert ez életem első animációja, amit autodidakta módon készítek. Van még egy élőszereplős rövidfilmtervem is, ami egy groteszk bunkerlátogatást kísér a világ végéig.

A legkedvesebb projektem az első nagyjátékfilmtervem, amiben A szépség és a szörnyeteg klasszikusát dolgozom fel egy 21. századi nézőpontból, a feltétel nélküli szeretetre és az elfogadásra fókuszálva. Nagyon izgulok ezért, és remélem, hamarosan támogatást kap a terv. Hatalmas szerelem ez nekem, úgy érzem, elérkezett az ideje.