Társkereső-variációk magányra – kritika Selyem Zsuzsa Az első világvége, amit együtt töltöttünk című kötetéről

Bizonyára akadnak irodalmi szövegek, amelyeket a pandémia tapasztalataival a hátunk mögött máshogyan olvasunk majd, mint korábban. Tar Sándor Szürke galamb című regényét például nehéz függetleníteni az elmúlt hónapok szorongásától („Szájmaszkos férfiak ugrottak ki a mentőből sietve, és eltakarták a látványt, már az utcán is, mondta valaki baljós hangon, és hirtelen valami bűnös csend lett a várakozók között.”).

Érdemes már az elején leszögezni: Selyem Zsuzsa új elbeszéléskötete nem tartozik ezek közé, nem sok köze van a pandémiához – még ha a címe az ellenkezőjét sugallja is.

Azért fontos ezt tisztázni, mert aki ezzel az elvárással veszi kezébe a könyvet, csalódni fog. A kötet olvasása közben jövőbe vetített fantáziák, apokaliptikus jóslatok helyett a saját hétköznapjainkkal kell farkasszemet néznünk.

A „világvége” Selyem Zsuzsa kötetében két kivételtől eltekintve személyes traumát jelent. A két kivételben, a Már csak két perc és az Egy sötét pont a fehér sávon című elbeszélésekben a szereplő narrátorok gondolatai valóban a világvége körül forognak: „Ha még öt percem volna az életből, mit tennék?”, „Ha egy hónapom volna még az életből, na, akkor mit tennék?”, „És most lássuk, mit csinál a superwoman, ha egy éve van hátra” – veti fel újra és újra a kérdést az előbbi elbeszélője, míg az utóbbi szövegben a megszólaló elmélkedését egy – az előrejelzések szerint fenyegetően közeli – világméretű atomkatasztrófa szervezi. Azonban a kötet másik tizenhárom elbeszélésében a világvége nem makro-, hanem mikroszinten jelenik meg, az egyén életében bekövetkező törések, „kis halálok” formájában. Simon Ádám és ismerősei a zöld határon keresztül próbálják elhagyni Romániát, de lebuknak. Ádámot a Securitatén megdolgozzák, majd a fogdában „közbűntényesek” csicskáztatják, este pedig egyik cellatársa megerőszakolja (Ugyan hová?). A balatoni vitorlázásnak is ugyanez a kimenetele, Bibivel és Tildával részeg férfiak erőszakoskodnak (Bibi halállistáján). Dunjazádot egy menekülttáborban férfiak támadják meg: „kicsavarták a kezéből az élelmet, összeverték, és mindenféle módon bántották. […] a hasában növekedő pici baba meghalt” (Mu, a menekülő csillag).

A szövegek erőssége, hogy nem a tragédiák részletezésével próbálnak hatni – a borzalmak leírása rövid és tárgyilagos –, sokkal inkább azáltal, hogy új megvilágításba helyeznek a közbeszédben, a médiában adott perspektívából ábrázolt eseményeket. Ez a törekvés, a mögékérdezés végig jelen van a kötetben, még ha az alapanyag nagy eltéréseket is mutat. A Mu, a menekülő csillag című elbeszélés ahelyett, hogy a modern népvándorlásokkal kapcsolatos kérdéseket és problémákat általánosságban tárgyalná, a Budapesten veszteglő menekültek tömegéből ragad ki egy férfit, az ő sorsát követi nyomon. Egy másik szövegben (Az a napverte sáv) az elbeszélés nézőpontja Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versének női szereplőjéhez kötődik: az ő életútját követjük végig gyerekkorától az árvaházi molesztáláson, öngyilkossági kísérleteken, hajléktalanságon át a versben ábrázolt szituációig. A Villán túl narrátora egy valóságshow részvevője, a Hangyák boldogságában a bombakészítő, Ted Kaczynski az egyik megszólaló. Közös vonása ezeknek a történeteknek, hogy olyan szereplőket emelnek a középpontba, akik máskülönben napi sajtóhírek (és irodalmi szövegek) pillanatnyi látványosságaként, díszleteként jelennek csak meg. Ezek az elbeszélések – azáltal, hogy visszabillentik eszközhelyzetükből emberlétükbe a szereplőket – határozott és erős kiállások a (mindenkori) hatalom perspektívájának elembertelenítő hatásával szemben.

Hogy mégsem válik a dehumanizáció elleni kiáltvánnyá a kötet, arról elsősorban azok a szövegek gondoskodnak, amelyek ironikusan reflektálnak a mögékérdezésre. Legjobb példája ennek, amikor A tökéletes fotó elbeszélője a plasztik szívószál használatán aggodalmaskodik: „előbb-utóbb egy árván maradt bébifóka nyelőcsövét fogja kilyukasztani, már csak ő meg a kishúga úszkált abban az öbölben, mert a többieket levadászták, vagy öngyilkosok lettek”. A mögékérdezés itt is megtörténik, de a túlzó leírás és a nonszensz felvetés (a fókák öngyilkossága) hatálytalanítja az aggályokat, elutasítást vált ki az olvasóból. Ezt erősíti, hogy a történetben az elbeszélő és barátai több morálisan is megkérdőjelezhető döntést hoznak (nászutasokat túrnak ki a lakosztályukból, verekedést provokálnak), ezáltal világmegváltó elképzeléseik kontrasztba kerülnek aktuális, elítélhető viselkedésükkel. Nem véletlen, hogy a szívószálas epizód után nem sokkal a tévé előtt találjuk őket, amint „erődtüzekről, kiszáradt sivatagokról, vízért sorban álló csontsovány embertársaikról” néznek képeket, miközben koktélokat szürcsölgetnek”.

Ez az ironikus játék jót tesz a kötetnek, ismételten felhívja a figyelmet arra, hogy Az első világvége, amit együtt töltöttünk alapvetően a nézőpontok és a mögöttük húzódó világnézetek sokszínűségének az illusztrálására törekszik. Az elbeszélésekben a legkülönbözőbb szereplők szólalnak meg: egy egyetemi évei előtt álló erdélyi lány, egy tragikus sorsú hajléktalan nő, egy valóságshow-szereplő, egy transzvesztita, egy kutya, egy elefánt, egy szamár – a Hangyák boldogságában pedig Ted Kaczynski és a környezetében élő állatok (madár, nyúl, tengerimalac, hangya) közlései váltogatják egymást (erősen idézve Selyem Zsuzsa 2016-os, Moszkvában esik című kötetének elbeszélésszerkezetét).

Az egyetlen, ami ezt a sokszínűséget megzavarja, az elbeszélői nézőpontok nyelvi kidolgozottsága.

A perspektíváknak ebben a kavalkádjában érződik a törekvés, hogy az eltérő társadalmi, biológiai(!) háttérrel rendelkező szereplők különböző hangon szólaljanak meg – ez sok jó megoldáshoz is vezet. Ezek közül is kiemelkedik a villalakó Bibi csonka káromkodásaival („Mintha ismerném valahonnan, de honnan azmeg?”; „Urvára tudtam, hogy ezt az üzenetet kell átadnom”), és Tania a rácsok mögött előre-hátra billegő elefánt mantrája (A felhők földi barátai). Utóbbi azt is jól példázza, hogy a nem humán elbeszélők esetében fogalmi szinten is kidolgozott a világ másféleképpen történő észlelése (Tania számára például a teherautó egy „hatalmas, gurulva közlekedő, büdös, döglött, sakálszerű állat”).

Problémás viszont, hogy időről időre nagyon feltűnő nyelvi megoldások ismétlődnek a szövegekben. Az még rendben van, hogy a valóságshow résztvevője, Bibi, a „csermelyléptű idő” kifejezést használja – esetében éppen az az izgalmas, hogy a választékos szókincs vulgárissal keveredik. Nehezen érthető viszont, hogy miért él ugyanezzel a nyelvi fordulattal az Erdélyben bulizó külföldi transzvesztita. Szintén Bibénél fordul elő a standard magyar nyelvhez képest eltérő „alig is” szófordulat („ha kontrában úszunk, alig is észleljük egymást”). Aztán megismétlődik Ted Kaczynski szólamában, majd az elefántéban, végül az utolsó szövegben (Szinte végtelen). Azért veszélyesek ezek a látványos nyelvi megoldások, mert afelé mutatnak, hogy minden elbeszélés mögött ugyanaz az intelligencia, ugyanaz a megszólaló rejlik. Végső soron ezek az ő lelepleződéseként is olvashatóak: a nézőpontok sokszínűségének a határát jelzik.

Innen nézve a kötet utolsó darabja különös jelentőségre tesz szert, kulcsnovellaként is olvasható. Feltűnő, hogy amíg a többi elbeszélésben végig a szereplői nézőpontok dominálnak (egy kivételtől eltekintve egyes szám első személyű a megszólalás), addig a záró szöveg egy semleges, külső szemszögből van elmesélve. Ráadásul a szemétdombon/roncstelepen játszódó történetben a kötet korábbi novelláinak a szereplői jelennek meg. Ez az átjárás nem példa nélküli, Bibi, Tilda, Patty, Szulák Pali stb. több elbeszélésben is szerepelnek, de ilyen mértékű keveredés máshol nem jellemző. Sőt nemcsak a szereplők, de a tárgyi környezet is mintha visszautalna a többi szövegre: az „elefántszürke” jelző A felhők földi barátai című elbeszélés szereplőjét juttathatja eszünkbe, a „Hell energiaitalos bádog” pedig felfogható a Petri-parafrázis Hell János szereplőjére tett utalásként. Mindez azt a kísérteties benyomást kelti, hogy a kötet összes elbeszéléséhez ennek az egy szövegnek a végtelenül szegényes világa – a szeméthegyek között bóklászó elveszett lelkek és selejtezett tárgyak – szolgáltatta az alapanyagot.

Amit olvastunk, értelmezhető egy posztapokaliptikus világ túlélőjének emlékektől sem mentes, de fantáziával, vízióval átitatott meséjeként is.

Ez pedig a címet is új fénytörésbe helyezi: az elbeszélések kontextusában az „együtt” szinte ironikusan hat, hiszen a szövegek világára éppen a magányosság, a társas, emberi (állati) kapcsolatok hiánya jellemző. Nem mintha a kötetben ne történne meg az odafordulás, a kapcsolatfelvételre tett kísérlet, sőt. A novellák egy részének konkrét, másoknak kevésbé megragadható címzettje van, de a lényeg, hogy ezek a szövegek egy személyhez vagy közösséghez intézett beszédet imitálnak. A válasz viszont rendre elmarad. Az utolsó elbeszélés azáltal, hogy a korábbi befogadói tapasztalataink felfüggesztésére ösztönöz – arra, hogy egy radikálisan eltérő értelmezést alakítsunk ki az újraolvasás során –, egy másfajta közösséget kínál fel: elbeszélőét és olvasóét. Utóbbin legalább annyira múlik majd, hogy mennyire lesz tartalmas ez az együttlét, mint az előbbin.