Reszkessetek, ruszkik! – Kritika a Senki című filmről

Rögtön a nyitókép nem árul zsákbamacskát, csalafintasága egyenesen szó szerint értendő. Laza soulzenére, hegekkel borított arccal cigire gyújt, majd eledellel kínálja az ölében tartott cicát a Bob Odenkirk játszotta főhős egy rendőrségi kihallgatás kellős közepén. F betűs szó harsan a levegőbe a mű legelső soraként, a címszereplő nemtörődömségéből hatalmas coolság árad – tudjuk, a legjobb helyre fizettünk be, amennyiben részünkről a vidámparki móka a rosszfiúk szisztematikus irtását jelenti.

Politikai korrektséggel aligha dicsérhető gyilkosságódájában Naishuller ugyanúgy a Hardcore Henry prosztóviccekből, szándékosan rajzfilmszerű karakterekből tákolt esztétikáját viszi tovább.

A rendező újfent helyet követel a Troy Duffy (Testvérbosszú), Timur Bekmambetov (Wanted) és Jason Lei Howden (Talpig fegyverben) fémjelezte tahó akcióvígjátékok kultpanteonjában. Sőt kezdetben úgy tűnik, a Senki picit rétegzettebb, csaknem árnyalt karakterológiájú társadalomrajz is szeretne lenni. Nyárspolgár hősünk komikusan ritmizált montázsszekvenciában tengeti unalmas könyvelői és családi életét, legnagyobb gondja a kedden befutó kukásautó elmulasztása, neje, fia és kislánya oldalán zombiként téblábol. Naishuller kliséje viszont hirtelen más színezetet kap: az izomautójával büszkélkedő szomszéd vagy a főhős munkahelyén hirtelen pisztolyt rántó kolléga jelzi, hogy felesleges teljesen komolyan venni a történetet. Otromba túlzásokkal elrajzolt, fekete humorú mesevilágban járunk rasszista, sztereotip élcelődések céltáblájává váló, fekete bőrű oroszokkal, nehéz sorsú, bűnre kényszerülő latinókkal, nyugodt kertvárosi életüket xenofób, trumpi fröcsögésekre cserélő átlagemberekkel.

Utóbbi egyenesen a Senki vezérfonalává lényegül: Naishuller ízig-vérig jobboldali mészárlásfutama pusztán rövid kitérőket tesz a Bosszúvágy regényeredetijének morális és pszichológiai romlást célzó kérdésfelvetései irányába. Jóval inkább a ’74-es Winner–Bronson-adaptáció nyomvonalán halad, vagyis a derék amerikai honpolgár nyugodtan fegyvert ragadhat, amennyiben őt és az otthonát marcona alakok támadják. Naishuller tehát fetisizálja, indokként definiálja a katartikus erőszakot – véletlenül sem merül el a brutalitás körforgásának drámai analízisében.

Egyértelműen jelzésértékű Bob Odenkirk szerepeltetése: az ügyvéd Saul Goodmant játszó színész itteni figurája nagyjából ugyanazon a metamorfózison megy át, mint a Heisenberggé lényegülő Walter White a Breaking Badben.

Ám az orosz rendező nem moralizál, csak szórja a skúlókat, mi több, a címalakról ki is derül, hogy valójában nagyon is kemény exgyilkos, így a Senki a normalitás álcája mögé bújó ember fejlődésívének is cinikus gellert ad.

Az alkotó erőszakfantáziája innentől azon áll vagy bukik, hogy mennyire dinamikusan rendezett a sztori, a film pedig ezzel zsákolja a legnagyobbat. A Senki lassított felvételei, torz hangú akciójelenetei élénken színezett, burleszkritmusú csonttörések és fejlövések gyűjteményévé válnak. Naishuller végképp nyilvánvalóvá teszi, hogy célja a puszta szórakoztatás – a nézőnek csupán széles mosollyal hátra kell dőlnie, és perverz humorú kisgyerekként tapsolnia a látottakon. Derek Kolstad forgatókönyvíró – akárcsak a rendező – szintén nem variál sokat szerzői kézjegyén.

Kolstad a John Wick feldühített egyszemélyes hadseregének tematikai motívumát szövi tovább, amely az orosz maffia kíméletlen földbe gyalulásával egészül ki.

Naishuller pedig a Biting Elbows orosz indie rockbanda klipjeiben (leginkább a Bad Motherfucker címűben) gyakorolt belső nézetet a Hardcore Henryben is vállalt oroszellenességre cseréli. A Senki ellenlábasai szándékos papírmasé figurák, akiket a családvédelmezés, sőt ragadozói önfenntartás jegyében likvidál a főszereplő.

Igaz, a kegyetlenségek hatására pálforduláson áteső főalak a Cronenberg-féle Erőszakos múltból, butítva pedig A védelmezőből ismerős, de Naishuller az említett Bosszúvágyon kívül az Elrabolva romantizált akciófelfogását örökíti tovább. A Hutch névre keresztelt protagonistának lehetetlen ellenállni, amikor például Louis Armstrong What a Wonderful Worldjére égeti porig ellenfele törzshelyét. Sőt ujjongva bokszolunk a levegőbe akkor is, amikor a főhős nyugdíjas, a mészárlástól új életre kelő apukájával és féltestvérével ereszt golyókat a rossz arcúakba, ám a Senki ilyenkor kissé veszít a lendületéből. Túlzottan humoros, már-már infantilisan gügye a Reszkessetek, betörők!-re hajazó végső, egy lerobbantott arcot is megmutató összecsapás. Ráadásul ahelyett, hogy Naishuller a boldog ’80-asok szellemiségét imitáló akciófilmet gyártana, trendkövetően a végefőcím közepébe ékelt jelenettel és a Halálos iramban-széria családfilozófiájával fáraszt bennünket.

Ezek viszont csak apró kilengések: a Senki legtöbbször imádnivalóan bűnös élvezet. A rendező örömmel vonultat fel rajongókat kényeztető Michael Ironside- és Christopher Lloyd-mellékszerepeket. Ezek mellett pedig olyan kikacsintásokkal utal a hátsókat szétrúgó főhős féktelenségére, mint a falon lógó Orson Welles-klasszikus plakátja. (Ez utóbbi egyébként nem ismeretlen megoldás a rendezőtől: a Hardcore Henry E/1-vizualitására például egy Asszony a tóban-poszter reflektált.) Harminc percbe sem telik beismerni, hogy rendkívül jólesik, amikor a szürke Hutch fegyverarzenállal szerelkezik fel, senkiből valaki lesz, és megérinti a gonosz.