A sárkány nem lép közbe – Kritika a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája című filmről

Már a történet is fásult: parkolófiúként dolgozó címszereplőnk és semmittevő, nagyszájú barátja, Katy útnak indul a messzi Távol-Keletre egy csörtébe torkolló incidenst követően. Kiderül, hogy a fiú nemcsak különleges erő birtokosa, hanem rögvest a múltja nyúlt utána, így kénytelen rendezni viharos előéletét a bűnszövetkezetet vezető apukájával. Írhatnánk, hogy Destin Daniel Cretton szerzői kézjegye villan fel egy Marvel -produktumba csomagolva, de nem esszük ilyen forrón a kását – már az Átmeneti állomás valósághűségre törekvő, indie-sablonjaival modorosságba forduló világképe sem volt az igazi. Szülők és gyerekek diszharmonikus viszonyáról, hátrahagyott, így traumák közepette cseperedő, perspektíva nélküli fiatalokról nem itt fogunk újdonságokat hallani, az ilyesmi a kortárs globális filmkultúra terepe.

A Marvel immár végleg a szemérmetlen látványfokozásban érdekelt a karakterdráma hátrányára.

Ráadásul abszolút nem dőreség épp a globális piacot emlegetni: a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája igazi látványpornó a ciklus legrosszabb ismérveivel. Gyermeteg humort erőltet a játékidő kétharmadában, csakhogy találónak gondolt viccei egy ötéves szellemi nívóján mozognak, de még nagyobb probléma, hogy a film gátlástalanul wuxiaként definiálja magát.

A mandarinul futó, kb. tízpercesre hizlalt, de vágásában is lebukó nyitánytól kezdve Cretton blockbusteréről üvölt a művi csináltság. Mivel a Marvel Moziverzum része, a Shang-Chiről tudható volt, hogy generikus megoldásokhoz folyamodik majd, így a rutinosak leleplezhetik, hogy a felütés sem több egyszerű parasztvakításnál. Árnyalt figurákra szintén nem kíváncsi a nézősereg, így az írók sem törik magukat: a Shaun álnéven alibiző főhős révetegen, helyesebben bután néz maga elé, az Awkwafina által játszott fiús társnő be folyamatosan üvölt, ostobán kommentálva a látottakat. Egyedül a főgonosz lép elénk ereje teljében. Tony Leung Wenwuja nemcsak az eddig Vasember 1-3.-hoz csatolható Tíz Gyűrű-kultúrkört csavarja ki és teszi magáévá: szerelmi tragédiától sújtott, fájdalmában rideg hatalomvággyal vigasztalódó, igazi Mandarinja hús-vér ember a pixeláradatban, A hongkongi színészlegenda a Fegyverek istene, a Szerelemre hangolva és a Szigorúan piszkos ügyek után csuklóból leiskolázza egydimenziósra redukált kollégáit.

Bár Shang-Chi a képregény-univerzum egyik legnagyobb nemezisével kénytelen összeütközni, Cretton pusztán újabb sematikus ellenlábasként ábrázolja a főgonosz szervezetet. Az erőltetett vígjátéki tónus halva született buddy movie-nak ad helyet a főhős és Katy között. Ráadásul hazug világépítés gyanánt a kosztümös, rendkívülire stilizált wuxiák külső jegyeivel gazdagodunk, agilis, komolyan vehető, kötelességtudattól hajtott, melankolikus harcosokkal viszont soha. Mindent elnyel a CGI és a humor, kevés fordulópont bír igazi jelentőséggel (például Ben Kingsley álgonosza is csak vásári komédiásnak jó a Vasember 3.-ból). Nyoma sincs Yuen Woo-ping huzalozott, szemet gyönyörködtető akrobatikus harcművészetének, hiszen a digitalizált mutatványokat sem ázsiai, hanem amerikai kaszkadőrkoordinátor öntötte unalomig ismert digitálmasszába. A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája búcsút int a tiszta szívet és a koreográfiát ragyogóan összhangba hozó Vasmajom, illetve a kínai–japán ellentétet árnyaltan kezelő, realisztikus összecsapásokkal fejbe vágó Fist of Legend stílusmegoldásainak. Ehelyett a film inkább a Fekete Párduc birodalomépítését utánozza, afrofuturizmus helyett a dicső ázsiai múlton élősködik.

Létezik viszont egy pont, ahol a Shang-Chi majdnem túlmutat önmagán: bármennyire is gonzo vagy megalomán, a végső dupla sárkányos viadal egyfelől csodálatosan működik agyament fantasyként.

Másfelől pedig – lélekszívó démonok ide, nyílzuhatag oda – Cretton, még ha átmenetileg is, hagyja előtérbe furakodni a Tony Leung által alakított ellenfél lelki nyavalyáit, így a nagy ütközet hirtelen tétekkel bír. Ilyenkor látszik, mekkora tartalékot herdált el a huszonötödik Marvel-eposz: elég lett volna csupán a karakterekre ügyelni, és máris egy sajátos Flash Gordon–A gyűrűk ura-elegy sült volna ki a próbálkozásukból, némi Tigris és sárkány-, Hős-, Repülő tőrök klánja-utóízzel. Örömünk viszont illékony: az apa-fiú, báty-húg relációkat csak mutatóban bedobó cselekménykohézió darabokra hullását, sőt az egész történet skizoid beütését, tonális egyenetlenségeit remekül szemlélteti a végefőcímbe és az utána beékelt jelenet. Az egyik szekvencia komoly, mitológiaépítő, de fájdalmasan rövid, a míg a másik éretten indul, majd pofátlanul fittyet hány magára, és átmenet nélküli szellemeskedéssel, valamint fan service-szel nullázza le saját két percét. Épp úgy, mint a teljes, biztos középszerre beállt mozi, százharminc percnyi felesleggel.