Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

1955 és 1963 között valami iszonyúan becsomósodott a magyar költészetben. Ennek az egyik nyilvánvaló oka a történelmi kontextus: a forradalom környéke, majd – Mikó Zsuzsanna találó könyvcímével élve – „a terror hétköznapjai”. A másik kézenfekvő ok részben generációs, részben poétikai: a Nyugat elsőnek és másodiknak mondott nemzedékéből Füst Milán, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula, a harmadiknak hívottból pedig Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Kálnoky László, Jékely Zoltán, Vas István és Devecseri Gábor is alkotott. Ehhez csatlakoznak a korábbi Újhold körül csoportosuló szerzők emblematikus alakjai (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rákos Sándor, Lator László), a – Szabó Lőrinc fogalmi ötlete nyomán – népi-szürrealistának címkézett költők (Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István) és olyan – a korábbiaknál is problémásabban kategorizálható – szerzők, mint Benjámin László vagy Kassák Lajos. A felsoroltak tollából az említett időszakban alsó hangon bő három tucatnyi nagyvers született. Ezek közül valamire kevesebb fókusz esett (Füst Milán: Végrendelet feleségemnek; Lator László: Pompeji; Vas István: Egy este a Négy Szürkében), másból olvasókönyvi szöveg lett (Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?; Pilinszky János: Apokrif; Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben), több pedig úgy bír széles körű szakmai elismertséggel, hogy közben nem született róla kielégítő értelmezés: Juhász Ferenc Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb című versére ugyanúgy igaz ez, mint a Vonszolnak piros delfinekre Kormos Istvántól vagy a Sirályra Zelk Zoltántól.

A Sirály a Tűzből mentett hegedű című könyv záródarabja, és több értelemben is kultikus költeménynek mondható. Ezt bizonyítják a kortársak reakciói (legyen szó a kötetről írt kritikákról vagy a pályatársak privát leveleiről), a szöveg irodalomtörténeti utóélete (egyáltalán nem szokatlan a szerző ikonikus műveként hivatkozni a Sirályra) és a hozzá kapcsolódó anekdoták is (a leghíresebb talán Réz Pál története a Rákóczi téri prostituáltról, aki a Hungária Kávéházban elkezdte szavalni Zelknek a verset). Továbbá az irodalmon kívüli reprezentációk a költemény hangzóvá tételétől kezdve a költő sírján található, sirályt formázó Borsos Miklós-szoborig.

A vers körül kialakult kultusz alapja az életrajzi megközelítés: Zelk Zoltánt a forradalomban való szerepvállalása miatt 1957 januárjában letartóztatták, és november 13-án, az ún. „nagy íróper” ítélethirdetésekor három év börtönbüntetésre ítélték, amiből végül másfél évet töltött le.

Szabadulása előtt négy hónappal hunyt el felesége, a főleg meseszerzőként és újságíróként ismert Bátori Irén. Ráadásul nem egyszerűen arról van szó, hogy Zelk legendás alakja mintegy rátelepedett a Sirály – és egész költészetének – értelmezéstörténetére: ennél sokkal érdekesebb, hogy a költemény egyes szöveghelyei provokálják az életrajzi olvasatot. A biografikus tények figyelmen kívül hagyásával ugyanis nem telítődnek fel jelentéssel versben használt tulajdonnevek, legyen szó helyszínekről („a Balázs / utcában az a kis lakás”, „Csak Zugló és csak Jászberény”, „és hozd a Rákospatakot”, „Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás. // Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?”, a „Balaton”, „a Homoród”) vagy személynevekről (ld. „Couperin” vagy épp „Irén” nevét), továbbá csak a börtönben töltött időszak hosszának ismeretében fejthető fel teljesen a „Mért vártad másfél éven át / kinyitni cellám ajtaját” utalása is. Nehéz ügy, ám ezzel egyáltalán nem érnek véget a vers körüli problémák.

A költemény autonóm szöveg, önálló értelmezése nem kérdőjelezhető meg, ugyanakkor kultikus helyzete miatt könnyen elkerülheti a figyelmet, hogy létezik két közvetlen előverse: az Évforduló és a Létszámjelentés. Mindkettő rövid darab, ám bennük egészen konkrét szöveghelyek utalnak a Sirályra, ráadásul ezek a versek is ajánlatot tesznek az életrajzi olvasásra. Az Évforduló datálása (1959. június 24.) egyrészt pontosan egy évvel későbbi Bátori Irén halálánál, másrészt ugyanúgy utal az egy év elteltére („S ma egy éve… jaj egy éve!”), mint a Létszámjelentés első sora („Ma egy éve már nem éltél”). Az időkijelölésnél viszont sokkal izgalmasabbak a motívumok. Utóbbi versben a börtön és a cella megjelenése, előbbiben pedig a tűzhely, a villamos, a hazatérés, a szem, a rácsok és a temető vetíti előre a Sirály több kulcsmotívumát. Ezen felül viszont csak akkor tudjuk más, korábbi szövegek fénytörésében értelmezni a költeményt, ha műfaj- és motívumtörténeti szempontból közelítjük meg, amit viszont a szöveg nem támogat. Két konkrét utalás található benne: az egyik a Ballada a hajdani hölgyekről refrénjét ismétli meg szó szerint („Tavalyi hó.”), a másik az Aki dudás akar lenni kezdetű népdal sorpárját („Gyengék vagyunk, elfáradunk, / talán bizony meg is halunk…”). A népdal citálása nem példa nélküli a magyar költészettörténetben, József Attila az első két sorát választotta a Külvárosi éj mottójául. A Sirály viszont nem idéz mást, maximum néhány – önkényesnek tűnő – áthallást lehet találni, például az Eszmélet zárlatára: „s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.” Zelknél: „Csenddé alvadnak a neszek… / Én állok kint… Én csengetek.” A két szövegrész egymás mellé helyezése bőven vitatható, egyáltalán nem egyértelmű az Eszméletre történő utalás. Érdekes jelenség továbbá, hogy a Sirály „előélete” mellett az „utóélet” sem mondható bőségesnek. Hiába vált korán kultikus jelentőségűvé a költemény, kevés példával lehet találkozni, amikor egy későbbi alkotás direkt párbeszédbe lépett volna vele. Talán Petri György Emlékezés a hőskorra című kétsorosa a legjobb példa, amit Várady Szabolcs vett fel a Hátrahagyott versek közé az általa szerkesztett gyűjteményes kötetbe. Az obszcén, vulgáris szöveg („Baszás előtt, baszás után, / megint elmúlt egy délután.”) a „Halál után, halál előtt – / be végtelen a délelőtt.” sorpár blaszfém kifordításának tűnik.

A Sirály a szó szoros értelemben vett hosszúvers: 82 versszak, 328 sor.

A „kevesebb több” elvén működő esztétikai elvárásrendszer alapján különösebb probléma nélkül állíthatja bárki, hogy túlírt szövegről van szó. Ebből a szempontból rendkívül tanulságos Hoványi Márton 2009-es cikke az Iskolakultúrából. A szerző a központi motívum kiváló elemzését követően röviden számba veszi a vers hibáit, elsőként azt, hogy az ismétlések következtében a szöveg jóval hosszabb, mint amilyennek lennie kellene. Azért tartom tanulságosnak a megállapítást, mert egyrészt szépen árulkodik a tömörséggel kapcsolatos olvasói igényről, másrészt mert figyelmen kívül hagyja az ismétlések funkcióját. A Sirály ugyanis gyászvers, és mint ilyen, a traumafeldolgozás mániásnak tűnő, ismétlésen alapuló beszédmódját alkalmazza, ami aligha róható fel hibaként. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz – vagy csak érdemes beleolvasni az ismétlés és a poszttraumás stresszbetegség összefüggésével kapcsolatos szakirodalomba –, hogy lássuk: az ismétlés alakzata a traumát okozó esemény reprezentációjának kialakításáért felel, tehát alkalmazása messzemenőkig indokolt. Az ismétlések ráadásul elég összetett módon működnek a versben. A refrén („Vak szemgödör. Halott sirály.”) tízszer szerepel, továbbá jelentésbővítéssel rendelkező visszatérő elem az évszakváltás, a céltalan bóklászás és haza-nem-térés, a „halhatatlan nénike” alakja, az alvás és az álom motívuma, illetve a sírkő kopogtatása és a temető tere. A számos felfejtésre váró motívum mellett a vers hangalaki játékai (a „Benn kályhaszó, künn hó szakad” sorban egészen parádés megoldás a négyes mássalhangzó-ismétlődés) ugyanolyan izgalmasak, mint a megszólaló pozíciójának alakulása, elég csak az 3–5. strófa énazonosításaira gondolni az évszakokhoz tartozó természeti jelenségekkel:

„Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Igen, százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott Sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.”

Termékeny és mélyebb elemzést igénylő megoldás, ahogyan a beszélő az időt kezeli. Az évszakok összemosása, a „százezer év” idővesztettsége és az ismétlések folytonossága produktív feszültségbe kerül az idő múlásával és az idő múlásához kapcsolódó emlékezéssel. Figyelmes olvasással ugyanis látható, hogy a Sirály szövegszervező erejét nem csupán az ismétlésekből nyeri, hanem a versnek iránya is van, ami egyrészt a megszólaló tér- és időbeli mozgásán, másrészt a mozgáshoz és gyakran az emlékezéshez kapcsolódó asszociációkon alapul. A szövegszervezési eljárások talán legszebb példája – és e rövid problémafelvető előtanulmány zárlata egyben – a fent idézett három versszaknál is erőteljesebben láttatja meg az emberi és a természeti szféra összeérését a Sirály egészét átjáró elmúlás igézetében:

„Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,
nagy, sárga könnyen margarét.
És jő a szél, s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.”

Cikksorozatunk további részei:

Miért ő – A „szabálytalan” Galgóczi Erzsébetről

A legismertebb ismeretlen regény – Bódi Péter esszéje a Kazohiniáról

Kádár Erzsébet – Földes Györgyi esszéje

„Hullámzó lelkű tengerember”: Gyurkovics Tibor, a szeretet komédiása

Harminc év után – esszé Csengey Dénes monodrámáiról

Gerelyes Endre, az „intelligens vadember”

Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

Sánta Ferenc alázata és szolgálata

Karinthy Ferenc, a játékos

Kardos G. György, a hiány