Művészet a Népszigeten – riport a SKURC csoportról

A posztdiploma-depresszió nem egy hivatalos betegség, de viszonylag kevesen lehetnek azok, akik nem érezték magukat legalább kicsit kellemetlenül, amikor kihúzták a lábuk alól a felsőoktatás-szőnyeget. Az ember ezután szépen-lassan helyreáll, és új dolgokba kezd. Ha valamelyik művészeti ágban tevékenykedik, a bizonytalanság még nagyobb, a megoldáshoz ezért még több kreativitásra van szükség. A 2019-ben diplomázó festő szakosokban hasonló erők munkálkodhattak, amikor létrehozták a SKURC csoportot. „Tök jó, hogy eddig volt egy fix műtermük az egyetemen, de utána mi legyen, ha nincs meg ez a biztonság, az alkotáshoz megfelelő hely?” – foglalja össze a problémát röviden Bence Bettina, a csapatot menedzselő elméleti szakember. Őt és a művészeket a közösségi alkotásról, a kiállítótérről és a Népsziget művészeti pezsgéséről kérdeztük.

A skurc rövidülést jelent, a perspektivikus ábrázolásban a távolabbi alakok látszólagos kisebbedését.

Ez a jelenség kelti bennünk azt az érzést, hogy a mélységbe vezető vonalak egyre közelednek, és az enyészpontban végül találkoznak – akárcsak a művészek párhuzamosan futó, különböző egyéniségei, amik aztán mégiscsak közös célban manifesztálódnak.

A SKURC fiatal művészei közösen feszegetik a határokat mind a médiumok és technikák, mind a közösen átélt, hagyományos valóság és az egyén szubjektív percepciójának megannyi formája között.

Üveges Mónika a Képzőművészeti Egyetemen diplomázott festő szakon, de a hagyományos festészet keretein túllépve „kutat az új érzékiség után”, akár sertéshúgyhólyagon, állatszőrön és egyéb elsőre meghökkentő dolgokon keresztül is. Természetes és szintetikus anyagokat használva teremt olyan hibrid alkotásokat, amelyek meghaladják a festmény definícióját. Németh Dávid világa ennél közelebb húzódik a hagyományos médiumokhoz: kollázsokkal reflektál a záporozó vizuális ingerekre, amik a mindennapok során ostromolják érzékszerveinket, és igyekszik ezt minél agresszívebben tenni, akárcsak a minket körülvevő világ. Hozzájuk képest talán kicsit nyugodtabb jelenség Matisz Richárd művészete – ő természeti empíriáira építi műveit, a vásznon csíráztat új valóságot.

Az eredeti felállásból kiszállva Székely Ian festő és Bódi Marianna intermédia-művész nem tagja többé a kollektívának, helyükre három újabb festő érkezett: Németh László, Bencs Dániel és Lázár Kristóf. Lázár Kristóf a valóság és a látszat metafizikai határán vizsgálja az emberi tudatot mint abszolút létezőt. Philip K. Dick szereplőinek törékeny identitását ötvözi önarcképekkel és művészettörténeti klasszikusokkal. „Ha az élet illúzió, talán nem több, mint egy rossz vicc” – jellemzi munkáját, amit nagyban formál az emberi megismerés korlátoltsága és az ebből fakadó félelem az ismeretlentől. Németh Lászlónak és Bencs Dánielnek viszont van egy közös kiindulási pontja: a graffitikultúra, a vizuális térmegjelölés és nyomhagyás iránti igény. De míg Bencsnél a látvány után készült vázlatok és a szintetikus ornamentika meghatároz egy bizonyos haladási irányt, Némethnél a lépések szinte véletlenszerűen alakulnak. „Előbb a hozzáállás lesz világos, utána kialakul a forma. Ha megvan a vízió, ha meghozom a helyes döntést, az effektív munka jön automatikusan, ami többnyire elég gyorsan lezajlik.

A festés kilencven százalékban ismeretlen kimenetelű cselekvés”

– avat be a háttérben meghúzódó folyamatokba Németh László. Bencs az absztrakció és a realizmus összemosásán munkálkodik, a (virág)mintás felület és a ráfestett növény párbeszédére fordítva a figyelmet. Időről időre mindketten visszakanyarodnak a graffitihez: Némethnél a kalligrafiát imitáló gesztusok, Bencsnél az írott szöveg képként való értelmezése jelentős.

A közös végtelenbe haladásból ők sem maradnak ki, már az egyetemen is ismerték egymást. „A SKURC egy baráti társaságból született. Előképe a kolozsvári Fabrica de Pensule (magyarul: Ecsetgyár), ami egy független kulturális központ: alkotóműhelyek, galériák, stúdiók találhatóak itt, a kezdeményezői pedig művészek, kurátorok, kulturális menedzserek. Móniék már régóta ismerik egymást, én kívülállóként csatlakoztam hozzájuk. De ez nem úgy működik, hogy fixen mi vagyunk hatan, és senki nem csatlakozhat. Az sem kizárt, hogy új elméleti tag lépjen be – ez a későbbiekben csak még tovább színesíti a társaságot” – meséli Bettina, aki elméleti tagként az egyetlen kakukktojás. Jelenleg is a Képzőművészeti Egyetemen tanul képzőművészet-elmélet alapszakon. „Egy kiállítás révén ismerkedtünk meg, és nagyon jó volt a közös munka. Szükségük volt egy elméleti szakemberre, aki a későbbiekben segít összerakni a tárlatokat, programokat.” Feladata főleg a kommunikáció, a közösségimédia-felületek kezelése és a sajtó monitorozása. A kiállításokat együtt találják ki, demokrácia uralkodik. „Elméleti tagként az ember kicsit kívülállónak érzi magát. Nem látom, és nem érzem át, milyen az, amikor ők ott együtt alkotnak. Nem véletlen, hogy az egyetemen is együtt történik mindez: így születhetnek igazán szép dolgok. Elméleti szakon tanulóként ezt a közösséget annyira nem élheti meg az ember.”

„Mindig is nagyon inspiráló volt számomra a közös műteremhasználat, a munkáról való diskurzus és a közösségbe tartozás. Maga a műhely hangulata, ahol együtt, azonos célokért dolgozunk” – mondja Üveges Mónika.

„Elhagyva az egyetem zsúfolt termeit, összetartani egy műteremben erőt ad, és kialakít egy párbeszédet, ami akkor is továbbzajlik, ha a műterem üres”

– teszi hozzá Németh Dávid. A közösségi alkotás, a művészeti kollektívák fogalma nem újdonság. „Folyamatosan vannak vidéki művésztelepek – ezek a karantén után is újraindultak. Általában kiállítással zárulnak, és így a kívülállók is láthatják az eredményét, a különböző produktumokat. Azok is kapnak belőle, azok is átérezhetik, akik nem vettek részt rajta” – mesél Bettina arról, hogy hogyan kommunikál egy zárt alkotócsoport a külvilággal. A SKURC első ilyen eseménye a 2019. október 19-i open doors vol.1 volt, ahol a hosszú felújítási munkák után – és közben – meg tudták mutatni, mire képesek együtt: „Már az első kiállításnál éreztem, hogy nagyon jól működnek együtt az alkotások. Sokszor megfigyelhető összecsengés a témában is. Nem elszeparálva csinálják a saját dolgukat – persze, néha ez is megtörténik, de így is érezhető a közösség és a hasonlóság.”

A valós térben és időben együtt alkotó művészek tevékenysége az analóg világban érvényesül. Műtárgyfotók és posztok formájában persze felbukkanhat az online térben, de csak mint étvágygerjesztő. „Fontos az online jelenlét, a folyamatos posztolás” – foglalja össze Bettina. De ez a hozzáállás az alkotási folyamatban nem érvényesül. „A digitális világ és annak eszköztára a tökéletesség hamis illúzióját keltheti. Kockázatmentessége valótlant állít, számomra életidegen – fogalmazza meg Bencs Dániel, aki szerint amit sokan a technikai fejlődés erényeként hoznak fel, lehet az, ami személytelenné teszi, és eltávolítja a művészetet a befogadótól, még talán magától a művésztől is. – A virtuális vásznon ejtett ecsetvonások visszavonhatóak. A modern technikák könnyedén, precízen elvégeznek helyettünk bizonyos feladatokat, amelyekre mi is képesek lennénk. Az analóg alkotás során ugyanez sok időt vehet igénybe, és a »hibázás« lehetősége is benne van a pakliban. Nekem fontos, hogy érintkezzek az anyaggal. Már az anyagok beszerzése érdekében megtett út is könnyedén befolyásolja a művet. Így személyesebb munkák jönnek létre: egy bensőséges viszony lenyomatai.”

Zsilip utcai kolónia

Ennek a bensőséges viszonynak tökéletes kontextusa a műteremnek otthont adó Népsziget is, ahol a lassú, tökéletlenségeket eszményi szintre emelő, analóg mentalitás az uralkodó. „A munkáikhoz speciális hely kell – magyarázza Bettina. – Dávid nagy méretű képeihez és Móni fotóemulziós munkáihoz is, amik sok ragasztással és rengeteg különféle anyaggal járnak. Ezt otthon nem tudod csinálni, szükség van egy másik térre, ahol csak az alkotásra tudsz fókuszálni. Kerestek egy helyet, ami nem a központban van, hisz ott még egy lakást bérelni is horribilis összeg, nemhogy egy olyan teret, ahol csak az alkotást végzed.”

A Mahart Zrt. hajójavító telepére évek óta csendesen csorog a művészet. Volt ott a Colorbar, aztán megjelent a leghíresebb őslakos, a Filip a Zsilip utca 9. alatt, de a téglafalak rejtettek már rave-bulikat is. Itt található többek között a Neongrey műhelye, ahol a nyers fa csendes esztétikáját rikító neonszínű felületekkel felturbózva jönnek létre praktikus és gyönyörű tárgyak.

„A Népsziget gyártelepe eléggé eklektikus közeg. Sok művész van benne, akiről eddig nem is tudtam. És most, hogy bezár a Keleti Blokk, lehet, hogy egyre több alkotó fog itt kikötni.”

Bettina prognózisa nem teljesen alaptalan: a Telex értesülései szerint november elsejéig a Keleti Blokk termeiben próbáló zenekarok és ott alkotó művészek kötelesek elhagyni a Dürer Kert telkén működő oázist. Az egyik elég vonzó lehetőségük pedig nem más, mint az újpesti hajójavító telep.

„Kívülről semmi nem látszik. Azt hinnéd, éjjel-nappal csak a munkások flexelnek meg javítják a hajókat. Őket is tisztelni kell. Nem akarjuk meghódítani az egész telepet, ez is rengeteget hozzáad a környezethez. Ha rendezvény van, el kell keríteni a területet, mert előfordul, hogy valaki még aznap is dolgozik, autót szerelnek, és hasonlók. Eseményeknél szükség van portaszolgálatra és őrökre is. Izgalmas lenne, ha szabadon mászkálhatnának az emberek, de ez veszélyes lehet. A helynek megvan a saját romantikája is: található itt hekkező, hajóroncsok, kecskefarm” – meséli lelkesen Bettina. Meg lehet próbálni szavakkal visszaadni ezt az atmoszférát, de inkább át kell élni. Erre volt lehetőség augusztus elsején a SKURC által szervezett Colony ~ névre hallgató rendezvényen. „Az urbánus hipsztergeneráció elkezdett kitelepülni, és menő lett ide járni. Ezt meglovagolva mi is szerettük volna megmutatni, hogy mit csinálunk. A művészekről, arról, hogy itt vannak, kevesen szereznek tudomást, ha csak elvonulnak a műterembe, és festenek. Jó volt így közösségként kiállni, és többen is csatlakoztak. Nekem is kellemes meglepetés volt felfedezni, hogy mennyi remek művész van már csak a telepen belül.” Akik bevállalták a nagy utazást egy kis művészetért, könyvbemutatón, koncerten, kiállításon és műhelylátogatáson vehettek részt, ehettek pogácsát meg mértanilag is tökéletes snackeket a Neongrey jóvoltából. Aztán a nyári délután arany fényében, borozgatva nézhették a szemközti telken lovaglókat, miközben a műteremből vad, ukulelére írt punk áramlott.

Ám az elhelyezkedésnek vannak hátrányai is. „Nem olyan kényelmes a kijutás, de amíg ideérsz, belassulsz. Beleteszed ezt az erőfeszítést, ami segít jobban megérkezni. Nem az van, hogy beugrom a Deákon az egyik galériába, körbesétálom, és megyek tovább. Olyan ez, mint egy kis zarándoklat.”

Perspektíva

Ha bárkinek egy kis zarándokláshoz lenne kedve, SKURC-ék nem álltak meg: októberre és novemberre három kiállítást terveztek, és befogadott projekteket is, ahol egy csapattag munkáját sem állítják ki, hangsúlyozva ezzel azt is, hogy a hajótelepi műterem egyben olyan nonprofit kiállítótér is, amely nyitva áll mások előtt. Október 10-én egy virtuális kiállításnak adtak otthont, amely a videojáték és a hagyományos kiállítások határán helyezkedett el. Egy héttel később pedig, október 17-én náluk mutatkoztak be a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának új tagjai – ez kicsit személyesebb kötődésű esemény volt, hiszen Üveges Mónika nemrégiben csatlakozott az egyesülethez tizenkét másik fiatal fotográfussal együtt. November 7-én pedig kiállítás nyílik a Queer Budapesttel, egy friss magyar LMBTQ-kezdeményezéssel együttműködésben.

Bettina elmondása szerint az első két év érzékeny időszak, tele próbálkozásokkal, tanulási folyamatokkal: „El lehet indítani valamit hatalmas lelkesedéssel, de kell idő, hogy kiderüljön, mi sül ki ebből, mi lesz a stílus, az arculat, milyen típusú kiállítások lesznek majd. A szakma érdeklődően áll hozzá, egyre több ilyen hely kell. A különböző nonprofit független helyek abszolút támogatják és segítik egymást, szuper kis társaság ez.” Fiatalok által vezetett nonprofit térként pedig nincs egyszerű dolguk: „Bármit, amit csinálunk, visszaforgatjuk a projektjeinkbe. A legutóbbi eseményre csináltunk SKURC-os táskákat, ami ebből bevétel lett, azt beletettük a közös kasszába.

Rendes profitot termelni ezzel lehetetlen, de úgy gondolom, nem is feltétlenül kell, hiszen az függő helyzetbe hozhat. Függni egy fenntartótól nem olyan jó dolog, mint azt csinálni, amit mi szeretnénk.”

Mert ez az egész nem a pénzről szól, hanem az alkotásról, egymás szeretetéről meg a közös örömről. „Reméljük, a Népszigeten ki tud alakulni egy új független összművészeti színtér, ahol a műtermi munkán túl izgalmas projektek is ki tudnak bontakozni. Ideális a helyszín és a közeg a maga eklektikusságával” – foglalja össze hozzá Üveges Mónika.