A jó dokumentumfilm függővé tesz – interjú Sós Ágnessel a 7. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválról

Nehéz döntés volt átköltöztetni az internetre a fesztivált?

Amikor novemberben bezártak a mozik, egy percre se gondoltuk, hogy nem nyitnak ki januárig. Amikor év végén se érkezett információ a nyitásról, áttettük márciusra a fesztivált. Az utolsó pillanatig abban reménykedtünk, hogy meg tudjuk rendezni moziban, de amikor január közepén sem kaptunk semmi infót, úgy döntöttünk, online lesz a fesztivál. Nehéz volt az a pár óra, amíg meghoztuk a döntést, de rögtön utána már azon pörgött az agyunk, hogy hogyan tudnánk a közönségünknek másképp klassz élményt nyújtani, mert az nem lehet, hogy csalódjanak. És akkor megláttuk a helyzetben rejlő pozitívumokat.

A közösségi élmény értelemszerűen elmarad egy online fesztiválon, de milyen előnyök lépnek a helyébe?

Például az, hogy hosszabb lehet a fesztivál, és a korábbi hét helyett tíz napig tart, március 1-től 10-ig. A közönségünk eddig túlnyomórészt budapesti volt, most viszont a vidékiek is ugyanúgy láthatják a filmeket. És ha valaki nem ér rá, mondjuk, szerda este vagy szombat délelőtt moziba menni, az is megnézheti, amit szeretne, mert a programban szereplő alkotások napokon keresztül elérhetők a BIDF honlapján. Nem mondtunk le a premierhangulatról: a filmjeink egy adott időpontban lépnek be az online térbe, és onnantól a fesztivál végéig bármikor megtekinthetők.

Miért ragaszkodtok a premierekhez a neten is?

Élő közvetítéseket is sugárzunk egy tévéstúdióból: egy héten át délelőttől késő estig a filmekhez kapcsolódó beszélgetéseket tartunk. A premierekhez időzítve érkeznek a stúdióba a vendégeink, elsősorban a filmek civil nagykövetei, akik az adott alkotás témájának tudorai, érintettjei, szerelmesei, és azzal segítik a fesztiválunkat, hogy hírét viszik az ismerőseik, követőik körében.

Ez az adásfolyam abszolút egyedi kezdeményezés, a világ legnagyobb fesztiváljain sincs ennyi beszélgetés egy hét alatt.

A lebonyolításban profi műsorvezetők segítenek nekünk Krizsó Szilviától Krug Emílián át Piringer Patríciáig. Az idei BIDF tehát dupla élményt kínál: filmfesztivált és egész napos stúdióközvetítést.

Azért találtuk ki ezt a struktúrát, mert nem kaphat kevesebbet a közönség, mint amihez hozzászokott. Az előző években minden filmünk alkotóját meghívtuk a fesztiválra – vagy ha ő nem tudott eljönni, akkor valamelyik szereplőt –, és a vetítések utánra szerveztünk velük beszélgetéseket. Az online formának köszönhetően idén sokszínűbb eszmecseréket hallhat a közönség, mert míg a moziban általában a rendezőkkel találkoztunk, most több kerekasztal-beszélgetést tartunk, amelyeken az adott téma szakértői vesznek részt. Emellett pedig a rendezőkkel, producerekkel is rögzítettünk előre interjúkat, amelyek az adott film premierjétől kezdve automatikusan elérhetővé válnak a BIDF honlapján. Nem akartuk kiszolgáltatni magunkat az internetkapcsolatok esetleges akadozásának, illetve az interjúkat így feliratozni is tudtuk magyarul az angolul nem értő nézőink számára. Ebben a tíz napban a világ legjobb filmjeit lehet megnézni a BIDF-en kevesebb mint egy mozijegy áráért, ráadásul olyan elképesztően érdekes beszélgetések kapcsolódnak hozzájuk, hogy aki rákattint a honlapunkra, az könnyen lehet, hogy önkéntes karanténba vonul erre az időre.

Idén a szeretet, a gonosz, a remény és a megbocsátás témái köré szerveztétek a programot.

Valamilyen szempont szerint csoportosítani kell a harminc filmből álló versenyprogramot, és szeretünk a „kisjátékfilmek”-nél és „nagyjátékfilmek”-nél kreatívabb szempontok mentén kialakítani szekciókat. Az idei témák meghatározásánál az volt a döntő szempont, hogy bár a szeretetről, megbocsátásról és a reményről mindig szólnak mozgóképes alkotások, oly mértékben van jelen a gonosz a világban és így a filmekben is, hogy nem szerettünk volna elmenni emellett.

Úgy éreztük, ki kell mondani, hogy igenis létezik a gonosz, és vannak, akik küzdenek ellene.

Ehhez kapcsolódik az idei szlogenetek, „Az igazság művészete” is?

Minden évben van szlogenje a fesztiválnak, ami arról szól, amiről a dokumentumfilmek is. Ez olykor kapcsolódik a BIDF plakátfigurájához is, akinek mindig egy hétköznapi hőst választunk meg – hétköznapit, mert dokumentumfilm főhőse bárki lehet. A mi reklámarcunk az Oscar-szoborhoz hasonlatosan egy szobortalapzaton álló, azaz piedesztálra emelt karakter, de szemben az Oscar arctalan aranyfigurájával, aki egy kardot tart, a mi hősünk egy paraszt bácsi, aki ásóra, egy pék, aki péklapátra vagy egy molett fürdőruhás hölgy, aki esernyőre támaszkodik. Idén pedig egy „Press”, azaz „Sajtó” feliratú, golyóálló mellényben álló nő a kiválasztott hős, aki valaha fotóriporter volt Afganisztánban, de évek óta Magyarországon él, és kebabot árul.

Ezúttal a sajtót emeltük piedesztálra, amely az igazságért küzd – ahogy mi, dokumentumfilmesek is az igazságot mutatjuk meg sokévnyi kitartó forgatással, a filmművészet eszközein keresztül.

De ebben a szlogenben benne van az is, hogy a sajtót világszerte súlyos atrocitások érik, és egyre nehezebb manapság az igazságról beszélni. Magyarul úgy mondjuk, hogy művészet az igazságról beszélni, azaz nehéz. Hát ezért.

Hetedik alkalommal rendezitek meg a BIDF-et. Olyan nagyra tudta kinőni magát a fesztivál, amekkorára eredetileg terveztétek?

Eleinte nehéz volt bármit is tervezni, mert Európában az utolsók között kezdtünk nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál szervezésébe. Voltak persze tematikus vagy panorámafesztiválok, de nemzetközi versenyprogramot és zsűrit felvonultató, pénzdíjakat osztó, az alkotókat vendégül látó, igazi nemzetközi mustrája a dokumentumfilmeknek korábban nem volt Magyarországon. Igény persze lett volna rá, de a közönség nem volt felépítve. Nem mondom, hogy nulláról kellett kezdeni, mert pár száz ember azelőtt is nézett dokumentumfilmeket, de egy fesztiválhoz több ezer emberben kell gondolkodni. Nagy volt tehát a feladat, és kevés a pénz, miközben a reklámnak komoly költségei vannak. A hiányzó összegeket ötleteléssel és szorgalommal igyekeztünk pótolni, és már az első évtől akkora nézőszámunk volt, mint Magyarországon talán csak egy-két filmfesztiválnak. Azóta pedig évről évre exponenciálisan nő a közönségünk: kétezer-ötszázról öt-, majd tízezerre emelkedett a nézőszám. Jó ideje már év közben is vetítünk filmeket, vidéken, illetve gimnáziumoknak, egyetemeknek is. Így tudunk kemény munkával növekedést elérni.

A magyar közönség mennyire fogékony a dokumentumfilmekre? Láttál ebben az évek során változást?

Évről évre jobb a helyzet. Amikor eleinte meghívtunk beszélgetni rendezőket, rettegtünk, mert előfordult, hogy a saját fizetésünkön spórolva reptettük ide a mexikói, iráni, amerikai, kanadai alkotókat, és a nézők még a stáblista sötétje alatt kimenekültek a teremből. Ez borzasztó élmény. Rá kellett jönnünk, hogyan tálaljuk a beszélgetéseket, és egy idő után rákapott a közönség. Nagy különbség van a különféle nemzetek között abban, hogyan fogadnak egy filmet, kacagnak vagy csak somolyognak rajta, kérdeznek vagy hallgatnak utána. Nem volt könnyű elérni, de mára a magyar nézők is egyre bátrabban kérdeznek, és ottmaradnak a vetítés után még másfél órával is, hogy csillogó szemekkel beszélgessenek egymással és a rendezőkkel a filmekről. Lenyűgöző a közösségi élmény egy fesztiválon.

Mennyire élnek még a dokumentumfilmekről olyan téves sztereotípiák az emberek fejében, hogy ez egy száraz, unalmas műfaj?

Ha valakinek nem volt szerencséje történetmesélő, főhősvezérelt, egész estés kreatív dokumentumfilmhez – márpedig nem könnyű hozzájutni, mert a tévében, moziban nem vetítenek ilyet, és DVD-n se nagyon kapható –, az nem tudja, miért jók ezek a művek. Magyarországon még mindig gyakran összekeverik a kreatív dokumentumfilmeket más műfajokkal, pedig fontos lenne tudatosítani, hogy ha a hangyákról vagy Hitlerről látnak egy műsort a tévében, az tudományos-ismeretterjesztő film, ha pedig riportot, az újságírás. A kreatív dokumentumfilm ugyanúgy történetet mesél, mint a játékfilmek. Jelenleg ez a leghaladóbb filmes műfaj, ami elképesztő fejlődésen ment át az elmúlt években. Aki lát egy kreatív dokumentumfilmet, az függő lesz. Ezt nem lehet kialudni, mint azokat a filmeket, amiket a munkából hazaérve, fáradtan néz meg az ember, aztán másnap már nem is emlékszik rá. Egy jó dokumentumfilmet soha nem felejtesz el, mert mélyen megérint. Mert a valóságról szól. Nagy Ervin – aki zsűritagunk idén – mondta, hogy a dokumentumfilm-fogyasztás igenis melós, igénybe vesz, a szó legnemesebb értelmében. A minőséggel minden téren ez a helyzet: ha jót akarsz enni, és te főzöl, az akár öt-hat órát is eltarthat, és nem lehet összehasonlítani azzal, amikor megkensz egy vajas kenyeret. Fontos az is, hogy

a dokumentumfilm cselekvésre szólít.

Amikor szembesülsz vele, hogy a világ más pontjain embereket ölnek, nőket erőszakolnak, vagy épp valahol gyönyörű dolgok vannak, amik hiányoznak az életedből, akkor nem tudsz a foteledben ülni tovább.

Egyesek szerint a streaming lehet a dokumentumfilm jövője, mert ott jobban megél ez a műfaj, mint a moziban. A Netflix és az HBO is egyre több dokumentumfilmet gyárt, vetít. Te is a streamingben látod a műfaj jövőjét?

Nem. A streamingszolgáltatók észrevették, hogy igény van ezekre a filmekre, és mennek a trend után. Ettől még a kínálatukban elenyésző a dokumentumfilmek száma. A Netflixen láthatsz három jó dokut, egy filmfesztiválon pedig harmincat. Már csak azért sem tartanám jónak, ha a streaming lenne a dokumentumfilm jövője, mert az esetlegesen kiirthatná a filmfesztiválokat. Én dokumentumfilm-rendező vagyok, véletlenül lettem fesztiválszervező, az én érdekem tehát az lenne, hogy eladjam a műveimet a Netflixnek, sokat keressek rajtuk, és lássa őket az egész világ. Csakhogy ez nem így működik. Egyrészt nem adnak sok pénzt a dokumentumfilmekért, másrészt nem látja őket az egész világ, mert ezeken a platformokon elsősorban nem ilyen alkotásokat néznek az emberek. A streamingnek más a funkciója: kilencvenkilenc százalékban azt a célt szolgálja, hogy szórakoztasson.

Azok a dokumentumfilmek viszont, amelyeket mi vetítünk a fesztiválon, szórakoztató mélységet nyújtanak. Ez nagy különbség.

Én mozipárti, fesztiválpárti és közösségiélmény-párti vagyok.

Kérlek, ajánlj három filmet az idei programból, amit mindenképp érdemes megnézni!

Nehéz kérés, mert harmincat érdemes megnézni. A magyarok közül Dér Asia és Haragonics Sári Anyáim története című filmjét említeném, amely egy leszbikus párról szól, akik úgy döntenek, örökbe fogadnak egy gyereket az ismert hazai körülmények ellenére. A film az ő Canossa-járásukat mutatja be. Ez egy fontos alkotás a két nő életéről, sorsáról, egymás és a gyerek iránti szeretetéről, végső soron pedig magáról az anyaságról.

A sajtó és a hatalom viszonyáról szóló filmjeink közül a Gyilkos szalámitaktikát ajánlanám, ami egy díjnyertes, fülöp-szigeteki származású újságírónő harcának a történetét meséli el, amelyet a korrupt diktatúrával szemben folytat. Maria Ressa a fülöp-szigeteki populista vezér, Rodrigo Duterte ellen küzd, aki ott lehetetleníti el a sajtót, ahol csak tudja. A végén nem győz az igazság, mert Duterte még mindig hatalmon van, de tudjuk jól, hogy ezek a diktátorok előbb-utóbb eltűnnek a porondról.

A nyitófilmünk is azt mutatja be, hogy le lehet győzni a korrupt rezsimeket. A Nem vagyok egyedül arról az örmény csodáról számol be, amikor egy fecske csinált nyarat: elindult egyetlen ember, hogy megdöntse a hatalmat, és hirtelen az egész ország melléállt. Magyarországról nehéz elhinni, hogy ez lehetséges, pedig ha megszületik a kritikus tömeg, az igenis távozásra tudja kényszeríteni a populista politikusokat.

De fontos hangsúlyozni, hogy messze nem politikai hangvételű minden filmünk. A festőművész és a tolvaj például egy káprázatos történetet mesél el egy festőről, akinek egy drogfüggő férfi ellopja a képeit. A művész annyira kíváncsi lesz, ki rabolta ki, hogy megismerkedik a tolvajjal, és barátság szövődik köztük.

Az Örök árnyék az iráni kiskorúak börtönébe kalauzol, ahol olyan lányok raboskodnak, akik az anyjukkal közösen megölték az apjukat, amiért az egy életen át abuzálta őket, az anyákat pedig kivégezték ezért. Néha úgy érzi az ember, mintha csak kamaszlányok vidám csevegéseit hallgatná, miközben irtózatos dráma az egész életük.

De említhetném az Egy lány hosszú futását is, amely azt a kérdést feszegeti, hogy miért mindig afrikai versenyezők nyerik a maratoni futóversenyeket, és egy kenyai futónő életén keresztül azt a választ találja, hogy ők az életükért is futnak. Akkor tudják eltartani a családjukat, akkor tud iskolába járni a gyerekük, ha elsők lesznek.

Vagy ott van az Együtt a ringben című filmünk két fekete srácról, akiket tizenöt éven át követ a kamera. Zseniálisan tehetséges bokszolók, de nem épp ideális körülmények között nőnek fel, és az egyikük drogdíler lesz. A fejük felett ott lebeg a kérdés: fognak-e még együtt bokszolni valaha?

A 7. BIDF március 1. és 10. között online zajlik a bidf.hu oldalon.