Stráfszekérrel égi tanyákon – Halász Margit műhelyesszéje

Ülök a stráfszekér bakján középen, mellettem gyermekkori cimboráim. Feri hajtja a lovat, Csilla dúdol a jobbomon. 2002 nyara van, divatos kifejezéssel élve: kilépek a komfortzónámból. De csakis azért, hogy amit veszítek a vámon, annak sokszorosát nyerjem a réven. Eredetileg falunapra tartunk egy hajdú-bihari településre, de biztos, ami biztos, jól felszerelkezem spirálfüzetekkel, öntapadós cetlikkel, melyekre rá tudom titokban firkálni azokat a bizonyos szavakat, mondatokat, amik egy írónak aranyat érhetnek. Azért titokban, mert még jegyzetelni sem szeretek nyilvánosan, írni meg pláne nem. Másrészt megfigyeltem, hogy ha elkezdek mások szeme láttára körmölgetni, zavart keltek. Elvész a kommunikáció spontaneitása, a só és bors, amire nekem szükségem van, illetve szükségem lesz, ha elkezdem beszántani a szövegbarázdába ezeket a bizonyos félmondatokat.

Szóval összekötöm a kellemest a hasznossal, egy hétig maradok. Úgy tervezem, hogy beköltözöm a tájházba.

A polgármester megígérte, hogy ad kulcsot. Azt csinálok ott, amit akarok. Ha meg jön valami látogatócsoport, eltüntetem a lapjaimat. Teszek-veszek, porolgatom a mángorlókat és szövőszékeket: gondnokot játszom. Mindig is szerettem különböző szakmák művelőinek bőrébe bújni. Gyermekkorom óta megszállottan rajongok a népművészetekért. A tájházban otthon érzem magam, tulajdonképpen ellaknék ott – ez jól csengő mondat, csak az a baj, hogy nem igaz. A tulajdonképpennel kezdődő mondatokkal egyébként is vigyázni kell. Ma egy néninél van szállásom, ott lesz fürdőszoba, ahogy ezt előzőleg egyeztettük.

Jól bevált nálam ez a módszer. Odamegyek a terepre, elfoglalom a szállásom. Még nem csomagolok ki, nem lakom be a szobát, mert pár óra múlva jön a kétely, hogy mi a fenét keresek én itt. Ülök a heverőn, mint valami két lábon járó szerencsétlenség, amikor általában kopognak az ajtómon, és különleges program képében ellátogat hozzám a Marasztalás. A Marasztalás megjelenési formái változatosak. Most jött vissza a lányától Jóska bácsi, aki minden régi történetet ismer, haza ne menjek, amíg nem találkozom vele. Holnap málnaszedés lesz, kellene még egy ember. Nincs kedvem maradni, de fizetnének is, és ott megy ám a szöveg, biztos tudok belőle profitálni.

Kopognak az ajtómon, Feri és Csilla. Csábító ajánlattal állnak elő: szekerezzük végig a tanyán azokat az utakat, ahol kisiskolásként mászkáltunk. Van-e kedvem hozzá, kérdezik.

Ülök a stráfszekér bakján középen, Feri hajtja a lovat, Csilla mellettem. Körülbelül hetven centire tőlem a ló fara. Mint minden növényevőnek, dinamikus a bélmozgása. Feri nagyot szippantott, azt mondja, hogy ilyen levegő bizonyára nincs Budapesten. Nem foglalok állást. Tölgyeseken, nyárfásokon, akácosokon, füzeseken, fenyveseken át vezet az utunk, merthogy elterveztük, hogy kocsikázunk mindaddig, amíg leszáll az est. Madarak, vadak mindenhol, és akkora bögölylegyek, mint a hüvelykujjam. Öreg hiba volt középre ülni. A negyvenfokos melegben szegény ló a farkával jobbra-balra csapkodja magáról a böglyöket. Ez önmagában nem is lenne olyan nagy baj, okosan alkalmazkodik, csakhogy az én mezítelen lábszáramon át vezet a csapás íve. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen erősen csíp a lófarokszőr. Próbálok én is alkalmazkodni. Először fütyörészéssel álcázom sziszegéseimet, elégedetten mosolyog a két kísérőm. Nyugodtan énekelj, mondja Csilla, itt mindent szabad. Aztán zsugorülésbe helyezkedem, zsibbad a lábam, de még így sem vagyok elég messze a lótól. Lopva sandítok a vádlimra, vörös allergiás kiütések rajtam, mi lesz ebből. Ha beledöglök, se fogok szólni, még azt mondják majd, hogy megjátszom magam, meg hogy már azt is elfelejtettem, hogy a lószőr csíp. Parázson is jártak emberek, kibírták, nehogy kikészüljek egy kis lószőrtől. Hogy elfoglaljam magam, elkérem a gyeplőt és az ostort, az ostorral a böglyöket piszkálgatom a ló hátáról, nyúlok előre, gebeszkedem, majdnem az istráng közé zuhanok, úgy kapnak el, közben a homlokomat megcsípi egy, szarvam nő középen, unikornis leszek. Feri letépi homlokomról a böglyöt, aztán bosszúból annak a fejét, a levegőbe dobja a tort és a potrohot. Hülye vagy, mit csinálsz, mondom neki, te harminc éve egy finom lelkű kisfiú voltál, és ekkora szadista állat lett belőled. Hát, mért, megcsípett, vág vissza Feri.

Bámulom a lovat, és még nem sejtem, hogy ez a ló lesz majd a Szerénke hídja című novellám lova. Igaz, ennek Barnuska a neve, nem pedig Szerénke, de mit számít. Lebilincselő az összhang Feri és Barnuska között. Feri nem is hajtja, a ló magától tudja az utat. Útkereszteződés jön, dzsumbujos rész, lélegzetvisszafojtva figyelek, most akkor merre fog eltérni Barnus. És Barnus arra megy, amerre kell. Erre azonban nem a kantárszár húzásából jön rá, hanem abból a beszélgetésből, ami hármunk között zajlik.

Egy olasz illetőségű szappangyáros birtokot vett a közelben. Robertó így, Robertó úgy, hangzik a szekéren.

Barnus erre a hanghatásra mozdul. Művelt ló, olaszul is ért. Ez aztán tudja, mitől döglik a légy, mondja áhítattal Feri, és a mediterrán kúriára mutat, mely mint egy impresszionista festmény rajzolódik ki a dombok közül. Van ott minden, ami kell az ember boldogságához: kápolna, műtó és három ősmagyar szürkemarha. Szóval az olasz ipse rencse mellett visz utunk. Rencs, mert ki van írva, meg az is, hogy Parking only here, mintha a többi húsz holdon nem lehetne leállni. A gyáros, akivel egyébként személyesen nem találkozom, lesz majd az Égigérő napraforgó svájci gyárosa. Nekem, prózaíró kisiparosnak sokkal inspirálóbb, érdekesebb, ha nem tudok, látok mindent és mindenkit. Kész haszon tehát, hogy a gyáros épp nincs otthon, mert birtokügyeit intézi a faluban. Így majd olyannak találom ki, amilyen az írói célom szempontjából a legoptimálisabb.

Molnár Boriska néni tanyája mellett visz utunk. Boriska nénitől kérdezik Feriék, hogy na, ki lehetek én. Leveszem a szalmakalapot, nézzük egymást, elég idétlen helyzet. Hát, biztos a feleséged, mondja Boriska néni. Aztán elkéri a kalapomat. Add már ide, mondja, hadd fogjam meg, hátha jobban tudok emlékezni. Morzsolgatja, csak szét ne szedje. Aztán felfedem kilétem. Írjam már meg őt, ha egy mód van rá, mondja Boriska néni könnyes szemmel. Én meg dühömben rálépek Feri lábára, ő felszisszen, miért hoz engem percenként ilyen kínos helyzetbe. Azt ígérte, hogy kocsikázunk a természetben. Kár haragudnom Ferire, inkább köszönettel tartozom neki, mert ez a szalmakalap nagy szerepet fog betölteni az imént említett novellában. Azzal az apró módosítással, hogy ott a novellabéli Maris néni birtokolja majd.

Boriska néni egyedül él a vadon közepén. A faluban van neki szép háza, de a napraforgóit és a kutyáját képtelen itt hagyni. A napraforgó-motívum tizenkilenc év múltán A pipás asszony fia című novelláskötetem borítójára is felkerül. Sőt! Domináns elemként sárgáll rajta, miután Bódi Kati grafikussal átbeszéljük a kötet fő motívumait. Mindketten megegyezünk abban, hogy a napraforgó lényeges eleme a borítóképnek. Színe, szimbolikája, üzenete fontos alkotórész. Azt is mondhatnám tehát, hogy Boriska néni nélkül nem ez lenne a könyvem borítója.

És Boriska néniből ömlik a szó. Elhadarja, hogy jó ember az olasz. Kétszer is bevitte őt a faluba orvoshoz, le is vannak együtt fényképezve. Hadarja még, hogy van a gyárosnak fia, lánya, felesége, de ez engem már nem érdekel. Bennem megakad valami. Egy fénykép jelenik meg a képzeletemben, egy magányos, idős asszony kredencére tett fénykép. Látom, ahogy a reggeli napfény rásüt a képre, rajta porszemek. Az idős asszony felveszi, ráfúj, ajkával finoman megérinti a papírt. Szerelem van a képen, plátói szerelem, és ez már egy novella csírája. A vízió olyan erősen tapad meg képzeletemben, hogy sok-sok évvel később előveszem onnét, és beleültetem az Égigérő napraforgó cselekményébe, ahol rögtön gyökeret ereszt. Főgyökeret.

Visszaülünk a stráfszekérre, elhagyjuk Boriska nénit, visz az utunk, menni kell tovább, integetünk, ígérjük, hogy jövő nyáron is eljövünk. Pedig pontosan tudom, hogy nem térek vissza többé. „Ellopom” Boriska nénit úgy, ahogy van, hazaviszem magammal Budapestre. Jobban tetszenék magamnak, ha cserébe tényleg visszatérnék párszor. Legalább egy beköszönésre.

De hát visszatérhet-e íróember mindenkihez, akitől írásra késztető impulzust kap?

Ordítást hallunk. Ez Gorbacsov, mondják nevetve. Hogy milyen jó ez a név, gondolom, és elhatározom, hogy amint lesz lehetőségem, beleírom a „Lehetséges nevek” szótárfüzetembe, ahova nyomtatott betűkkel írok minden szót, nehogy félreolvassam őket. Gorbacsov ordítva járja az erdőt, a katonaságnál lett neki valami baja, mondja Feri. Gorbacsov szerelmes a juhász feleségébe. Editke fogadókészséget mutat. Már csak napok kérdése, és elhagyja a juhászt a tajga Casanovájáért, ahogy Csilla nevezi Gorbacsovot. Bár a „Lehetséges nevek” jegyzékébe valóban bekerül GORBACSOV, de valamiért mégsem fogom fiktív névként használni. Helyette Editke kap majd szerepet A szivárványszín varjúban. Jolánka néven Pocsaji Alexandrosz szeretője lesz pár napra, de Sasa visszaküldi a hites urához.

Feri és Csilla remek rendezvényszervező. Tíz perc sem telik bele, és egy tanyasi ház udvarán találom magam egy szalonnasütés kellős közepén. Minden elő van készítve, közben meg spontánnak tűnik az egész. Én vagyok a meglepetésvendég. Elég hülye szerep. Szeretek háttérben maradni, és mindent aprólékosan megfigyelni. Hát itt most engem vizslat mindenki. Van egy Misling nevű srác, akinek szintén bekerül majd a neve a nyomtatott betűs szótárfüzetbe. A nevét neki sem használom, viszont A szivárványszín varjúban róla mintázom Sasát. Misling tévé iránti szenvedélye és a meggazdagodás utáni olthatatlan vágya mosolyt csal az arcokra. Miközben ő tüzesvörös fejjel, mint egy karmazsin fejű zombi, meséli a meggazdagodás tuti receptjét, én a tekintetében valami mélységesen mély reménytelenséget fedezek fel. Ez a tekintet könyörtelenül megfog, megragad, nincs előle menekvésem. Meg kell írnom az úgynevezett „meggazdagodás novellákat”, A pap macskáját, A szivárványszín varjút, a Bajcsit és A sánta szarvast. Azt mondhatom tehát, hogy Mislinggel való „véletlen” találkozásom egy egész novellaciklus alaptémáját adja. Misling tekintete végérvényesen belém égett azon a tanyasi estén.

Ülök a stráfszekér bakján középen, mellettem Feri és Csilla. Barnuska, a ló bambán baktat, jól tudja az utat, nem térne le róla. Kimélyített homokút, aranysárga. De ezt már nem látjuk, rég besötétedett. Elbóbiskolok. Csilla vállára hajtom a fejem. Finom szivacspárnát érzek az arcom alatt, 2002 van, a válltöméses blúz a divat. Három gyermekkori cimbora, akiknek a csillagok mutatják az utat. Hátulnézetből látom magunkat, ahogy fényes lajtorjaúton baktatunk az ég felé. Barnuskát a Kisgöncöl elé fogjuk, és együtt szekerezzük végig az égi tanyákat.

A műhelyesszé A pipás asszony fia című, 2021-ben a Kortárs Kiadó gondozásában megjelent Halász Margit-novelláskötet egyes szövegeinek keletkezéstörténete. Az adott novellák címe a fenti írásban kurzívval szedett.