Időtrip – kritika a Synchronic című filmről

A Justin Benson–Aaron Moorhead páros független filmes munkásságát eddig a túlburjánzó középszerűség mellett a sokrétű, legtöbbször ellentétesre hangolt műfaji és stiláris elemek iránti őszinte lelkesedés jellemezte. Még a dramaturgiailag suta és lapos filmjeiket is egy erős koncepció vagy gondolatmag tartotta egyben. A Feloldozás misztikummal fűszerezett buddy movie-ként (haverfilm) a borgesi végtelen tükröződés motívumán keresztül ügyesen játszott a narratív és mediális önreflexió eszközeivel – így a fikción belüli karakterek számára a kamera „innenje”, a képkeretezés, illetve maga a film textúrája vált a horror elsődleges hordozójává. A Végtelenben ezt továbbfejtették, bele egyenesen egy időhurkon fennakadt szekta és Lovecraft fenséges szörnyeinek világába. Sőt még a kevésbé sikerült Újjászületés is meglepő gördülékenységgel szűrte össze a romantikus filmek és a testhorrorok levét. Legutóbbi munkájuk, a Synchronic mindebből semmit nem képes profitálni.

Pedig minden adott egy kellően szövevényes, narratív és műfaji határokat feszegető agymenéshez.

A főhős két mentős tiszt (Anthony Mackie és Jamie Dornan): egyikőjük agytumorral és gyógyszerfüggőséggel, a másik pedig a családja megtartásáért küzd. A páros egyre több bizarr balesethez, illetve halálesethez kap hívást, amik egy bizonyos synchronic nevű droghoz köthetők – és itt kezdődnek a bajok. A tablettányi szer révén ugyanis lehetséges utazni az időben, Benson és Moorhead viszont megelégszik ennyi narratív munícióval. Egyáltalán nem mozdulnak ki a teljesen blőd B kategóriás filmes magyarázatok, történet- és cselekményvezetés komfortzónájából, nem kérdeznek rá a tudatmódosító anyagok és az időpercepció mélyebb, a való életben gyökerező összefüggéseire. Emellett pedig sem a nézőt, sem pedig a karaktereket nem billentik ki a józan ész, a szilárd identitás és a valóság keretei közül, pedig a Philip K. Dick szürreálisan szétfolyó látomásait idéző alaphelyzet könyörög, hogy legalább feldobják ezeket a labdákat. A Synchronic viszont nem más, mint klisékből felhúzott katedrális.

Benson és Moorhead úgy beszél dilettáns módon plánozott és felsnittelt, hosszú-hosszú jelenetek során a függőségről, a múlt elfojtott démonairól, halálról, barátságról és tönkrement házasságokról, mintha életükben most először ütötték volna fel a lexikont.

A végtelenül felszínes drámázás abszolút ledobja magáról a filmet kezdetben domináló horrorpaneleket, amelyeket minden felvezetés, misztikum vagy bravúros idegtépés nélkül frontálisan tolnak az arcunkba. A nézői többlettudás így teljesen szabotálja a karakterek nyomozásával szinkronban kibomló rejtély lassú leleplezésének izgalmát. Ezt tetézi a vágás és a rendezés tökéletes ritmustalansága. A virtuóznak szánt, de kínos ötlettelenségbe bukó egysnittes helyszínelés-jelenet közben egyenesen rossz nézni a tébláboló operatőrt (Moorhead), aki szemmel láthatóan azt sem tudja, mit csinál.

A formai bénázásokon túl Benson és Moorhead még saját filmjük címét is alaposan félreértik. A forgatókönyv ugyanis egyidejűleg akarja tárgyalni az összes feldobott témáját, így hiányzik a filmből az a narratív tőkesúly, ami alapján világos lenne, hogy a központi konfliktus most épp a családi dráma, a férfibarátság, az egyik főszereplő idősíkok közt elvesző lánya vagy pedig a drogfüggőség köré épül. Ráadsául a Synchronic egy ponton amatőr módon megfeledkezik egy olyan szálról, amely konkrétan a teljes cselekmény mozgatórugója. Később aztán valahogy újra rátalál, miközben azt kell néznünk, hogy Mackie és Dornan alacsonyra belőtt színészi kvalitásaikkal, fecsegve, de valójában semmitmondóan drámáznak. Mindettől pedig nem rétegeltté, hanem dagályosan alaktalanná válik az elbeszélés. Egy időutazós filmnél pedig merőben szokatlan, hogy a szimultaneitás vagy a koncentrikus időfelfogás mezsgyéjén haladva a párhuzamos cselekményszálak ahelyett, hogy más és más fénytörésben láttatnák egymást, nem építik, hanem elkoptatják az összetettebb, nézőstimuláló narratív megoldásokat. Így még olyan érdekes vagy tanulságos kudarcként sem képes működni Benson és Moorhead dolgozata, mint a Tenet és A befejezésen gondolkozom túltolt, parttalan fikciói, amelyek labirintusszerű szerkezetében legalább el lehet veszni.

Ugyanakkor elvérzik a film a rendezőpáros korábbi munkáinak összevetésében is.

Hiába a szemmel láthatóan ambiciózus nekirugaszkodás, az eddigi legnagyobb költségvetés, illetve a kvázi-sztárok jelenléte, ha a végeredmény még egy, a kilencvenes évek derekán készült olcsó, közepes sorozat nyitóepizódjaként sem állná meg a helyét.

Benson és Moorhead ennek ellenére sikeresen gravitál a komolyabb pénzeket mozgató fő sodor felé. A 2022-re tervezett Disney/Marvel-széria, a Holdlovag rendezői posztját ugyanis ők fogják betölteni, és csak reménykedhetünk abban, hogy ottani munkájuk kevésbé lesz ennyire színtelen-szagtalan, illékony gáz. Már azzal is beérnénk, ha legalább egy decens iparosmunkának nézne ki a végeredmény, nem pedig egy unalmas, enervált, túlárazott amatőrfilmnek.