„Ami elsiklik, ami láthatatlan” – Interjú Szabó Eszter képzőművésszel

2021-ben neked ítélték a Leopold Bloom-díjat. Milyen élmény volt ez számodra, mit jelent neked egy ilyen elismerés?

Nagyon örülök neki, biztatásnak veszem. Ez egy pénzügyileg is meghatározó, de alapvetően szakmai elismerés, ami által egy külföldi intézményben is kiállíthatok, így több emberhez érhetnek el a munkáim.

Mik a meghatározó pillanatok az alkotóművészetedben? Mi inspirál?

Az egyetem utolsó évében volt egy esemény, ami azóta is nagyon meghatározó kiindulópont. Az jutott eszembe, hogy két tanulmányi osztályos munkatársról készítenék képet, akik olyan értelemben nagyon megtetszettek nekem, hogy egyfelől teljesen hétköznapi figurák, másfelől igazán jellegzetes karakterek. Ott, az egyetem berkein belül nem tűnt indokoltnak vagy logikusnak az, hogy őket mint témát megfesse bárki is. Az elején ők is nagyon ódzkodtak tőle, és végül ez a tiltakozás volt az, ami elgondolkodtatott, hogy valójában ők maguk sem tartják magukat megfestésre érdemesnek. Azt hitték, valamiféle gúnyrajz vagy karikatúra készülne, vagy esetleg túlságosan megszépíteném őket. Az, hogy egy középkorú nőt prekoncepciók nélkül, művészileg megfogalmazzon bárki, idegennek tűnt számukra. Ez nekem is egy érdekes kihívás volt.

Végül elkészült a kép, amely azóta is kint lóg a Tanulmányi Osztály falán.

A munkamódszerem kiindulópontja tehát azóta is valami ilyesmi: a nagyon ismerős, nagyon megszokott dolgokat eltávoltani és újrafogalmazni.

Másképp láttatni.

Ezekről a pillanatokról fényképeket vagy írásos jegyzeteket készítesz?

Legtöbbször fényképezek, néha jegyzetelek is. Elvetek minden jellegzetességet, amire felkapja az ember a fejét – azt nézem, ami elsiklik előttünk, és láthatatlan marad.

A karaktereim, akiket festek, illetve animálok, nem egy az egyben valós emberek: mindig vonások, mozzanatok, részletek keverékei. Ezeket úgy keverem össze, hogy minél ismerősebbnek tűnjön az összhatás, illetve hogy a kinézetük, habitusuk és gesztusaik kívül-belül megjelenjenek.

Központi témaként a mindennapok embereit és élethelyzeteit ábrázolod. Ez egyfajta társadalmi jelenség megfogalmazása vagy egy humoros, kissé ironikus vizsgálódás?

Benne van ebben az, ahogyan én látom ezeket az embereket, vagy ahogyan önmagamat fedezem fel bennük, emiatt időnként vegyül a munkáimba némi szánakozás és irónia is. Sokszor foglalkoztat az esendőség mint jelenség. A szépség vagy a boldogulás utáni vágyakozás, illetve ahogyan az emberek próbálnak tisztességesen, rendes polgár módjára viselkedni.

Önfelfedezés vagy szociológiai tükör felmutatása lenne a művészeted?

Mondhatjuk ezt is meg azt is. De nem úgy látom, hogy a társadalom valamelyik jelenségének tartok tükröt, ez inkább egyfajta szemlélődési gyakorlat. Volt, amikor jövőbeli, fiktív emberekkel foglalkoztam. A Paradicsom visszahódítása című munkám egy kritikai mű, amelyben azt gondoltam el, hogy az akkor hatalomra került kormány miként képzeli el az országot és az állampolgárait a jövőben.

Miben nyújt számodra többet az animált, „videósított” festmény, mint a klasszikus táblaképformátum?

Sokszor a részletek mozdulatok vagy szövegek formájában jutnak eszembe. Ez minden munkám esetében változó. A Mária című videóm például úgy jött létre, hogy akartam egy nagyon átlagos arcot festeni, de a végeredmény végül sokkal groteszkebb lett. Ahogy próbáltam a portrén „szelídíteni”, eszembe jutott az ötlet, hogy maga a kép tárgya, a portré felháborodottan szól hozzám, hogy borzalmasra sikerült, és mennyire nem szeretné, ha az emberek azt hinnék, hogy ő így néz ki valójában. De számos olyan munkám van, amely eleve mozdulatok köré épül.

A Leopold Bloom-díj nyertes munkája, a Széphercegnő című műved több szempontból érdekes. Nemcsak 3D-alkotás, de installáció is: Lucas Cranach kettős portréjának női fele, Anna Cuspinian festményének átdolgozása, majd annak animálása. Az átgondolás átgondolása.

Cranach Anna Cuspinianról készített portréjának az arcát kivágtam, ráragasztottam egy falapra, majd ezt festettem át úgy, hogy egy mai figura legyen belőle. Érdekelt az ezen a portrén – és több másikon is – a hétköznapi, nagyon ismerős arcokban felfedezett méltatlankodás. Itt a női alak arckifejezése és görnyedt tartása is erről árulkodik: egy híres, gazdag ember felesége, aki duzzog. Ezt loptam el Cranachtól, ezt az arckifejezést ültettem át. Tetszett a belső lázongás, a fortyogás ebben a szép keretben, amibe bele van szorítva. Ennek csináltam meg a jelenkori változatát táskákkal, szatyorral, a középpontban egy csillogó, flitteres pólós, kisminkelt arcú mai lánnyal, akinél a felszín alatt ugyanúgy ott van ez a méltatlankodás. Ezt ültettem át egy videóverzióba, amit Mosonyi Alíz meseíró Szekrénymesék című könyvének egyik története ihletett: a főhős kezében két tulipánnal jelenik meg, amelyek egyfolytában nevelő célzatú utasítgatásokat sustorognak a lánynak – ez egészen addig megy, amíg a lány ezt megunja, és az első kocsissal lelép.

A Széphercegnő alkotás mellett bemutatod a keletkezett „hibákat”, a gliccseket is. Izgalmas kérdés, hogy mennyire hagyja befolyásolni egy művész az alkotófolyamatot, és mennyit bíz a véletlenre. Számodra milyen jelentéssel bír a véletlen? Mennyit engedsz a programnak beleszólni a végleges műbe?

Volt egy elég határozott elképzelésem: van ez a nő, aki mozog, lélegzik, létezik, és ez meg van animálva. A történet szerint is vannak különböző hatások, amik őt érik, tehát a terv szerint ezeket szimulálom a számítógépen 3D-s programmal. Különböző tárgyak taszigálják, a gravitáció túl erősen húzza, vagy akár egyszerűen textíliaszerű viselkedést adok a testének. A kétféle mozgásból, tehát az ő sajátjából és a rá ható erők számítógépes szimulációjából azonban mindenféle nem várt hibák, becsípődések, vagyis gliccsek keletkeztek. Mivel a program viszonylag hosszú ideig számol, ezek a gliccsek mindig meglepetésként értek, és miután rájöttem, hogy a rengeteg beállítható paraméter miatt a tervezett eredmény úgysem jöhet létre, végül ezekből a véletlenekből főztem ki a narratívát. Ebből lett a videóverzió, azt vittem tovább installációként.

A narratívában mivel/mennyivel nyújt többet számodra az animáció általi mozgás, a dinamika a hagyományos festménynél? Gondolok itt például a bevásárlószatyrot hurcoló, megfáradt nénire (Abandoning the Testicles, 2017), aki időhurokban, örökkön örökké cipeli azt a nehéz szatyrot, vagy a metrón utazó tömeg végtelenített útjára (Inercia, 2018).

Vannak olyan dolgok, amiket a mozgással jobban ki tudok fejezni. Érdekelnek a mozdulatok, a gesztusok, mozzanatok és arcok rándulásai. Érdekes jelenség az is, hogy elsőre mindenki idős „néniknek” és „bácsiknak”, illetve kövér alakoknak jellemzi ezeket a karaktereket. Úgy érzem, ez is egy olyan határt feszeget, mint a Képzőművészetin készült festmény, mert nem szoktunk hozzá, hogy egy képen vagy képernyőn valami nem kifejezetten szépet vagy fiatalt látunk, hanem egy teljesen átlagossal találkozzunk.

Több alkotásodhoz hangokat is csatolsz. Kinek a hangja hallható ezeknél?

Majdnem minden esetben én csinálom a hangot. Egy-két kivétel akad, például a korábban említett Mária című alkotás hangja, ami Magyarósi Évához tartozik. Neki van egy nagyon jó, méltatlankodó beszédstílusa, ami tökéletesen passzolt ehhez. De általában én magam vagyok a hang.

Milyen a kapcsolat a munkáid és a néző között? Mennyire számolsz a viszonyukkal a művek készítése során?

Mindig érdekel, hogy ki mit gondol. Néha vannak visszajelzések, hogy valaki ráismer magára vagy egy ismerősre, és többször előfordult az is – talán ennek örülök a legjobban –, hogy valaki megnézte az egyik videómat vagy kiállításomat, és utána másképpen látta, figyelte az embereket az utcán.

A Széphercegnő installációjának része egy képernyő, jobban mondva egy videó, ahol olyan szögben néz le a szereplő a lábára, mintha a néző szemszöge volna.

A Széphercegnő installációja során kezdtem el foglalkozni a különféle nézőpontok lehetőségeivel. A videó alanya körbejárható, más-más szemszögből látható, de mindegyik képernyőről visszanéz időnként, ezáltal különböző módokon vonódunk be az ő valóságába.

A Képzőművészeti Egyetem után a posztgraduális képzésedet Franciaországban, a Le Fresnoy École-ban végezted. Mennyire volt más az ottani képzés a magyarországihoz képest?

Kint nem annyira „mesterközpontú” a képzés: egy évfolyamban rengeteg külsős előadó tevékenykedik. Minden évben meghívnak három mentort, akik egy-egy évig tanítanak. A két év során sokféle területről érkező emberrel van mód konzultálni: szcenikusokkal, hangdizájnerekkel, vágókkal, technikusokkal meg persze különféle kurátorokkal.

A képzés lényege, hogy minden művész valami új technikát próbáljon ki a new media területén. Sokan például képzőművészeti, művészi filmfesztiválokon előforduló filmeket csináltak, de a többség a számítógépes programokkal, 3D-s alkotásokkal vagy interaktív művekkel foglalkozott.

Kihívás volt ez számodra, vagy könnyedén vágtál bele?

Elég nagy kihívás volt, már csak azért is, mert a képzés rendszere is teljesen új volt nekem.

Magyarországon, a Képzőművészeti Egyetemen például arra ösztönzik a hallgatókat, hogy minél intuitívabbak legyenek, inkább ösztönösebben alkossanak.

Külföldön ennek a szöges ellentétét tapasztaltam: ott mindent annyira meg kell magyarázni és előre megtervezni, hogy nehézkessé vált a munkafolyamat jó ízét, spontaneitását megtartani. Szigorúan tartott költségvetés alapján kellett dolgozni. Mindezek ellenére hasznos, tanulságos élmény volt megismerni az alkotásnak ezt a logikáját is.

Hogyan látod ehhez képest a magyar képzőművészeti szcénát? Mik ma a képzőművészek legnagyobb nehézségei például szakmailag vagy az érvényesülést illetően?

Szerintem itthon sok jó képzőművész van, aki érvényesülni is tud. Franciaországban több konceptuális munkával találkoztam, amik másképp voltak érdekesek.

Viszont, ahogy láttam, ott jóval több diskurzus van kint magáról a művészetről, és sokkal komolyabban veszik az egyes művek kritikáját. Tudatosabban van végiggondolva, hogy egy adott közegben valami működik-e, vagy sem.

Ez nehézség vagy pozitívum volt a számodra?

Engem előrelendít. Általában a párbeszédalapú, illetve a művészeti kritika Franciaországban jobban ki van építve. Elméletibb.

Mik a tervek a díj elnyeréséhez tartozó külföldi kiállításhoz?

Egyelőre még nincsenek konkrét tervek, most fogom elkezdeni előkészíteni, szervezni. Rendkívül sok a változó (melyik országban, milyen kiállítótérben lesz), úgyhogy nagy kihívás ez a feladat. Egyedül annyi kikötés van, hogy egy-másfél éven belül valósuljon meg.