Megnyugodni a hasonlóságban – Kritika Szabó T. Anna Szabadulógyakorlat című kötetéről

Sokak szerint az olvasás egyik célja az, hogy rádöbbenjünk, nem vagyunk egyedül a gondjainkkal, érzéseinkkel – Szabó T. Anna Szabadulógyakorlat című kötetének ez az egyik tanulsága. A másik pedig az, hogy a könyveket nem kell mindig egyszerre, teljes egészükben elolvasni: ezek a szövegek sorrendjükből kiszakítva, egyenként is nagyon emlékezetes befogadói élményhez juttatnak, így a fogyasztásuk a mindennapok rohanó ritmusával is kompatibilis. De vajon van-e konkrét célközönsége ennek a kötetnek? Valamennyi novella meggyőz arról, hogy a nőiség, a nemiség vagy az anyaság kérdéskörei csupán csatornák, Szabó T. Anna ezeken túl is több mindennel érdemben foglalkozik.

Vannak olyan novellák például, amelyekben külső szemlélőként van jelen a narrátor, máshol pedig az események átélőjeként vagy megszólalóként áll elő. Pilinszky János befejezetlen „vertikális regényérét”, az Önéletrajzaimait idézheti fel az első néhány elbeszélés, amelynek (meg nem írt vagy töredékesen megírt) történetei talán a költő verseiből is ismert érzékenység tövéről erednek, ezért az egyes szám első személyben írt szövegek – de a többi is – megteremtik a gyónás, a pszichológiai (ön- és el)beszélgetés, valamint a napló sajátos hangulatát. A lírikusként is ismert Szabó T. Anna kötetével kapcsolatban is felmerül ez, sőt

mintha az írások elrendezése csomópontok és halmazok kialakítását célozná, amelyekhez – mint egy tetriszben – újabb és újabb darabok rakódnak.

Bekerülnek a könyvbe például sajtószövegek elemei, de megismerjük Ágnes asszony tragédiájának kimondatlan részleteit is (Szelesdomb utca, Három női történet). A lehetséges intertextuális kapcsolódások mellett a kötet következetes nyelvi játékossága is fontos: a szövegnek és az alakoknak megfelelő, szembeötlő szókészlet használata, mint például amanzárdszoba, a szaletli, avamp, a mósuszillatú, a cilikézés, a madra stb. kifejezések. Térben és időben különböző nyelvváltozatok mosódnak össze, a magyar tájegységek, dialektusok szavai, az argó, a szleng, a tudományos és zenei világ nyelve, egyházi szövegek szókészlete, latin, angol, német kifejezések – és a sor hosszan folytatható. A nyelvhasználat transzfereket teremt a különböző novellák között, a történetek szereplői ezáltal is mintha vissza-visszatérnének egy-egy elejtett mondatban, gesztusban. A sokféleség minden téren kihangsúlyozódik, ezért az elbeszélésekből az olvasó maga „válogathat”, melyik lesz örökké vele, és melyik szól kevésbé hozzá. Ugyanakkor pont ezáltal jönnek létre olyan belső kapcsolódások, amelyek mintha a novellafüzérként való értelmezés lehetőségét ajánlanák, vagyis lineárisan olvasva őket más-más összefüggésekbe rendeződnek – a szereplőket összekötik, új élethelyzetben, korban mutatják őket. Jó példa erre a Magfúzióban a fiatal feleség helyzete vagy a sorsszerű találkozás a Magnóban egy idegennel, aki az elvesztett testvér is lehet. Az efféle trauma feldolgozása gyakran a transzcendens világ segítségével történik, amely nagy hangsúllyal természeti képekben vagy biológiai-kémiai folyamatok által (Tűz, Magfúzió stb.) kerül elő a kötetben. Ezenkívül a globalizáció viszonyainak ábrázolása is említést érdemel, hiszen új perspektívákat találunk (Kisbéka) nevezetesen az egyedüllét következményeiről, az őrületről és a társas viszonyok mániákus kereséséről.

Olyan egymástól távol álló képek kerülnek kapcsolatba ezáltal, mint egy ugráló béka és a világvége.

Igazán érdekes megfigyelni, ahogyan a szereplőknek muszájból, belső kényszerből minden vágyukat és energiájukat át kell csoportosítaniuk valahová – vagy egy másik ember utáni epekedésbe, bezárkózásba, vagy a gyereknevelésbe, és sokszor éppen ezeknek a műveleteknek a sikertelensége mutatkozik meg: az összeomlás, a sorsszerű örökségek kibírhatatlan súlya, a generációk meghatározó lenyomatai. Az első négy történet mintha összegezné az összes többit, hiszen magukban hordozzák a legfontosabb tartalmi és motivikus jegyeket. A Zsoltárszimfónia a zenét, a hitet, a fiatalságot hozza kapcsolatba a fizikai-testi vágyakkal, ezek változékonyságával, a következőkben pedig több olyan történet is van, amelyek ezekre egyesével reflektálnak. A Mangó a véletlen és a sors különös találkozását érzékelteti egy családi-privát nézőpontból, de a történetben fontos szerepet kap az idegenség és ennek feloldása. A Magfúzióban érvényesül a kitárulkozás, az anyaság és az ebből fakadó önszemlélet jövőbeli sorsa, a Tűz című novella pedig magáért beszél, hiszen egy ősi és természeti képet helyez a szöveg középpontjába. A nyitónovellák megválasztása és sorrendje ezáltal fontos strukturális szervezőelemmé válik.

Érdekes, hogy filozófiai-metodikai irányvonalait tekintve a sorban következő ötödik, amely a címadó is egyben, valamint a hatodik szöveg tartalmazza a két kulcsmondatot: „én akkor vagyok igazán, amikor nem vagyok” (Szabadulógyakorlat); „Senki és mindenki: vagyok.” (Holló) Kötetszervező elvnek Szabó T. Anna mintha a „tojáselméletet” választotta volna, amely a mindenki egységét, „a mindenki én vagyok és én vagyok mindenki” gondolatát hordozza – ezért van tétje például annak, amikor egy-egy generáció önszemléletéről lehet olvasni néhány oldalon (Bőr, erdő, vér; A karácsonyi lap), és bár néha túlságosan is rövidnek tűnnek, szűk terjedelmük ellenére a novellák nem sűrűek, és végképp nem zártak. Van, hogy egy évtizedekkel ezelőtti gyerekkori emlékből bomlik ki a szöveg (Nagymama kertje), amely végül egy anya szerepében lévő nő aktuális helyzetét láttatja, a megoldás azonban mindkét életszakaszban ugyanaz lesz – a természetben való lét öröme és az oda való visszatérés. A Szabadulógyakorlat újabb perspektívája ez: Meg lehet-e szabadulni belső családi örökségeinktől? Az avatárszerű visszatekintések ráébredései mikor döntenek akár helyettünk is?

Váratlan csonkaságokat, befejezetlennek tűnő történeteket is lehet találni valódi öniróniával, humorral, ami ugyan a szövegek önmagukban történő olvasásakor is hatásos, de sorrendiségükben sokkal jobban érezhető. ANudi; a Bőr, erdő vér; az Egyetlen; azÁll, szőr, száj; az Egy őszi délutánon; a Habos torta; Az ajándék című elbeszélések ezért is kiemelkedőek, cselekményközpontúságuk helyenként igazán mulattató történetmozzanatokat eredményez. A fokozások, felsorolások, a szerző költői munkásságában is kiemelkedően jól formált hasonlatok, valamint az „és-és-és” kötőszóhármas elmaradhatatlanok – ezeket a narrátorok módszeresen használják, függetlenül attól, hogy köznapibb regiszterű novellákat, esetleg erőteljesebb, lírai szövegeket sorjáz-e a kötet. Pont az ilyen, nyelvi vonatkozásokkal is bíró kapcsolódási pontok miatt lehet például az, hogy a Projekt című írás központi, generációs problémáit a feltehetően fiatal pár beszélgetése mintegy kitágítja, hiszen bármely korosztály kézbe veheti, mert az olvasó akár közvetlenül, mondjuk, egy tegnap átélt vagy hallott diskurzussal is párbeszédbe tudja léptetni a szituációt, miközben a novella nyelvezete mégis egyedi és emelkedett.

A Szabadulógyakorlat egy gazdagon elemezhető kötet, az elbeszélések egyenként is nagyon sok gondolkodnivalót tudnak adni, pláne, ha sorrendjükben olvassuk őket.

Ugyan vannak benne olyan írások, amelyeket el lehetett volna hagyni, hogy a kompozíció sűrűbb, feszesebb és egységesebb legyen, de önmagukban, kontextusukból kiragadva ezek a szövegek is érdekesek és izgalmasak. Szabó T. Anna könyvéről tehát egészében és részleteiben is termékeny beszélni, noha a felszabadulást végső soron az előbbi mód eredményezi igazán, hiszen a szövegek olyan szervesen kapcsolódnak egymáshoz megannyi helyen, hogy érdemes egymás felől érteni őket. A mű végén pedig rájövünk, hogy nem is különbözünk annyira, csak más-más életkorban, periódusban tekintünk magunkra és a másik emberre.