„Ez egy jó értelemben primitív zenei világ” – interjú Szabó Tamás szájharmonikással

Mivel ejtett rabul a szájharmonika?

Nincs még egy hangszer, ami ilyen szinten jelen lehet a hétköznapjaidban. Elfér a zsebedben, bármikor játszhatsz rajta. Gyerekként messzire jártam iskolába, és szórakoztatni akartam magam a holtidőkben. A buszon olvastam, a megállóban és amíg hazafelé bandukoltam, harmonikáztam. A szájharmonika nagyon emberi hangszer. Nincs rajta semmiféle áttét, se húr, se billentyűk: megfújod, és a lyukakon keresztül jön a hang. Emiatt a kapcsolatot is közvetlenebbnek érzem vele.

Fontos volt, hogy kialakíts rajta egy sajátos játékstílust?

A mai híres szájharmonikások többségének a játékát a technika és a csillogás viszi el, és ebbe egy gyerek könnyen beleszeret. Régen nem ez volt a jellemző. Én az öreg, tradicionális játékosokat hallgattam: Sonny Boy Williamsont, Paul Butterfieldet, James Cottont, akik a legritkább esetben akarták bebizonyítani, hogy ők valakik. Nekik az életük volt ez a műfaj. Míg nekem meg kellett tanulni a bluest, nekik ez a zsigereikben volt. Nem akartam pont olyan lenni, mint ők, de a célom ugyanaz: szórakoztassunk, lélekről meséljünk, és ne hősködjünk minden futamnál.

Neked mit adott a blues?

Érzelmi gazdagságot, amivel nem szabad visszaélni. Sok műfajban nem találom meg ezt, mert vagy előírt szólamok vannak, vagy mesterkélt helyzetek. A zenészek sokszor kénytelenek belemenni kompromisszumokba, hogy minél szélesebb közönséget érjen el a zenéjük. Bacsa Gyuszi barátom mondta anno, hogy a refrénre iszik a vendég. Ez valahol kompromisszum.

A bluesban ez nem engedhető meg, mert ha elveszted a műfaj iránti tiszteleted, onnantól hiteltelenné válsz, és nem lesz ereje annak, amit játszol.

Nem okozott problémát, hogyan játsszátok a kulturálisan tőlünk távoli bluest Magyarországon?

Dehogynem. Akinek a magyar kultúra, nyelv és dallamvilág az elsődleges, az a bluest is magyarosan fogja játszani, hiszen az úgyis keveredik más műfajokkal. Aki úgy gondolja, hogy a blues az népzene, és ha a magyar népzenét sem angolosítják, akkor az amerikai népzenét miért magyarosítanák, az igyekszik minél autentikusabban játszani a bluest. És itt jön a ködösítés: ezt a gordiuszi csomót azzal szokták átvágni, hogy a blues egy érzésvilág, és ma már nemzetközi műfaj. Ez tény és való. De nem mindegy, mikor és milyen környezetben használjuk a bluest, mert attól változik és kap új arcot. Ha musicalben játszol bluest, az musical marad. A Hairről nem jut eszedbe a blues, pedig mennyi bluesos dallam van benne! A blues ilyenkor alkalmazott műfajjá válik, ahogy ez többnyire Magyarországon is lenni szokott. A Muzsikás játszott például instrumentális bluest dudával, Sebestyén Márta Hobóval készített „emigráns blueslemezt”. Ezek szerintem elfogadható és hiteles zenék, a másik oldalról nézve viszont mesterkélt műzenék, mert mentesek az amerikai tradíciótól, és csak zenei fokaiban utalnak a bluesra. Talán ez a kulcsszó: Magyarországon a blues fokainak használatától válik a blues blueszá. Amerikában a színesbőrű kultúra miatt sokkal többet jelent a műfaj.

Ez egy ősi és jó értelemben vett primitív zenei világ, ami ott van mindenkiben, csak rá kell érezni.

Ezt a ritmust és ezt az egyszerűséget a szívünkben hordozzuk.

Bluesrajongók a mai napig áhítattal emlegetik a Palermo Boogie Ganget. Miért volt olyan különleges az a formáció?

A blues a hetvenes-nyolcvanas években a Hobo Blues Bandet jelentette Magyarországon. Ők fehér bluest játszottak: Rolling Stonest, Jim Morrisont, Jimi Hendrixet. A színes bőrű bluest, például Fred McDowellt, Sonny Boy Williamsont, Muddy Waterst már az a generáció hozta be, amelyik elkezdett felépíteni itthon egy bluesos közeget. Híreket és lemezeket gyűjtött, és bluesműsorok is megjelentek a rádióban Nemes Nagy Péternek köszönhetően. A Palermo ennek a generációnak volt a zenekara.

Az elsők között hoztuk be a fekete blues gyökereit Magyarországra, és ezzel alternatívát mutattunk itthon. Kicsit sánta volt a Palermo, de nagyon új és eredeti, és ezt szerették az emberek. Hogy nem lehetett még jobb és tudatosabb, az részint a fiatalságunkból, részint a korszakból fakadt. Fontos volt, hogy újat hozzunk, és megismertessünk itthon egy tradíciót, de az már nem, hogy stílusjegyeiben is kövessük a hagyományt. Nem mentünk olyan mélyre, mint manapság Wild Cow Sonny, Redbreast Wilson vagy Gál Csaba Boogie, akik komoly stilisztikával tudnak játszani, ismerik a blues irányzatait, elfeledett előadóit. Volt egy elképzelésünk a Chicago bluesról, próbáltuk leszedegetni otthon a felvételeket, de nem foglalkoztunk azzal, hogy a blues tradíciókra épül, és annak, amit a hatvanas-hetvenes évek Chicagójában játszottak, van egy még ősibb verziója. A nyelveket az alapoktól kell megtanulni, mi viszont a közepén kezdtük el, valahol Muddy Watersnél, és tőle sem a ’41-es első felvételeit hallgattuk, hanem a „csinnadrattát”, amikor gyakran kilencen játszottak a színpadon.

A Palermóval csak az utolsó lemezen, az Anniversaryn ástunk vissza a stilisztikában, hogy hogyan játszik Ray Charles vagy Jimmy Reed. Mi az, amitől Elmore James lesz Elmore James? A Dust My Broomot orrba-szájba játszották Magyarországon, de ki nézte meg, hogyan is volt hangolva az a gitár, egyáltalán milyen gitáron játszott Elmore James? És honnan jön az a riff, mert annak is van egy ősi verziója, amiből Elmore James csak összerakta a maga sajátos változatát. A mai blueszenészek már sokkal tudatosabban fejtik fel ezeket a rétegeket. Régen volt tíz-tizenöt meghatározó előadó, akikből táplálkoztunk, ma viszont a fiatalok tisztában vannak a gyökerekkel is, és Blind Boy Fullert hallgatnak. Hol hallhattam én régen Blind Boy Fullert? Sehol.

Volt egy kísérletező korszakod a Palermo után. Mit kerestél akkor a zenében?

A Palermo a maga műfajában nagyon sikeres volt, akkor tetőzött a blueshullám Magyarországon, amikor ’96-ban feloszlottunk. Fekete Jenő utána létrehozta a Muddy Shoest, amelyben már sokkal tudatosabban játszották a bluest. Úgy gondoltam, nincs értelme nekem is egy tradicionális blueszenekart csinálni, mert én nem tudnám úgy elénekelni ezeket a számokat, és nem volt olyan zongorista se a tarsolyomban, mint Nagy Szabolcs, aki vette a fáradságot, hogy megnézze, hogyan zongorázik Professor Longhair vagy Dr. John. Inkább olyan zenekart alapítottam Tailor’s Clothes néven, amelyben érvényesült az az eklektikus zenei világ, ami gyerekkorom óta hatott rám. Örültem, hogy nem öt zenészben kell gondolkodnom, és az első lemezre, amin Barry White Jr.-tól Sipeki Zoltánon át Czomba Imréig rengetegen játszottak, minden egyes számot az abban szereplő zenészek egyedi stílusára alakítottuk. A közönség viszont nem ezt a kísérletező, popos zenét várta tőlem, így ez a formáció nagyon hamar, ’99-ben véget ért. Már egy évvel előtte elindítottam a Spo-Dee-O-Dee-t, amivel boogie-woogie-t játszottunk Nemes Zoltánnal, Frenkkel, Varga Lacával és Szűcs Gáborral (Little G.Weevil), később Mezei Ádámmal, illetve Long Tall Sonnyval.

Pedig a Tailor’s Clothes számai simán befértek volna bármelyik mainstream rádióba. Nem sikerült új közönséget megfognod velük?

Az én közönségem nagyrészt azokból állt, akik a Palermóban megismertek, és ha eljöttek egy koncertemre, csalódtak. Nem fogadták el, hogy most nem bluest játszok, és hamar lemorzsolódtak. Hogy a közönség mit akar hallani egy előadótól, az gyakran az addigi munkásságán alapul. Hányszor hangzott el, hogy milyen jó volt Prince-nek ez vagy az a lemeze, de az új milyen már?! Pedig csak annyi történt, hogy profilt váltott. ’97-ben még nem sok idő telt el a rendszerváltás óta, korai volt ekkora váltásnak kitenni a zárt politikai és zenei helyzetben szocializálódott közönséget.

A másik probléma az volt, hogy akkor még csak a legnépszerűbb zenészeknek volt jó menedzsmentje. Akadtak próbálkozások, de nem sült ki belőlük többnyire semmi. ’98-ban én is benne voltam zenészként a magyar delegációban, amelyik elkísérte Horváth Charlie-t az Eurovízióra, és hazaérve felajánlották, hogy csináljak egy rádióbarát tapétazenés lemezt, magyarul és harmonikával. De rá kellett jönnöm, hogy nem tudok zenélés közben egy előre beállított igénynek megfelelni. Vagy megmozdul bennem valami, vagy nem. Játszottunk például a Budapesti Nemzetközi Vásáron félplayback bulikat, tartottunk profi sajtótájékoztatót, de hiába. Sokszor nem tudtam jópofizni olyan helyzetekben, amikor pedig csak az kellett volna.

Nem bánod, hogy nem lettél híresebb?

Ez egy skizofrén állapot. Nyilván melengeti a szívemet, ha elismernek, de amúgy a hátam közepére se kívánom a hírnevet. Rengeteg időt és pénzt öltem projektekbe, amelyek nem a bevált módon építették a karrieremet, de örömömet leltem bennük. Írtam könyvet a szájharmonikáról, kiadtam más zenészek albumait, és amire büszke vagyok: megcsináltuk az Obsession lemezt 2006-ban, amelyre felkértem harminc zenészt, hogy sessionjelleggel, kétszeri próba után játsszák fel a számokat. Háromszáz CD-t adtunk ki, mindet más borítóval: ettől is egyedivé és megismételhetetlenné vált a lemez, mint egy session. Varga Livius írt hozzá egy miniesszét a popkultúra és a klubélet helyzetéről, amire a designban is reflektáltunk fricskákkal. Volt, aki visszaadta a lemezt, mert úgy nézett ki, mint egy másolt CD – szólnom kellett neki, hogy ez direkt van. Lehetett volna kaszálni vele, ha nem is pénzt, de erkölcsi győzelmet, de ott is inkább háttérben maradtam, mert úgy gondoltam, én csak a szerkesztő vagyok, aki megálmodta a projektet.

Nem az a fontos, hogy mindenáron tudják, ki az a Szabó Tamás. Még akkor sem, ha manapság sokszor jól jönne.

Nem szeretnék teperni és mindenhol megjelenni csak azért, hogy ismerjenek. Ugyanakkor nem tudom, hogy lehet-e ma még ezzel a mentalitással érvényesülni. Nem biztos.

A Mojo mintha összefoglalná azt, amit eddig csináltál: megvan benne a hagyományápoló blues, ugyanakkor a saját szerzeményeitekben inkább a populárisabb végéről fogjátok meg a műfajt.

A Mojoban mindenki mást szeret. Van, aki soult, van, aki jazzt, van, aki kortárs zenét hallgat. Honfi Imre Olivér, akinek a szerzeményeit szándékosan előtérbe toltuk a zenekarban, a hatvanas évek beatzenéjén nőtt fel.

2011-ben triónak indult a Mojo, és vokális bluest akartunk játszani, ami Magyarországon nem igazán terjedt el. Három szólamban énekeltünk, szólammozgásokkal, mint például a The Mills Brothers. Egy kolléga meg is jegyezte anno, hogy nem gondolta, ennyi év után még bármit ki lehet hozni ebből a műfajból. Ez nagy büszkeséggel töltött el.

Idővel öttagúvá bővültünk Pengő Csaba basszusgitárossal és Mezőfi István dobossal, de továbbra is arra törekszünk, hogy belevigyük az egyéniségünket és azokat a sajátosságokat, amiktől a kelet-európai blues kicsit más lehet, mint az amerikai. Nem a magyar népzenét, hanem azt a magyaros zenei gondolkodásmódot, amit Olivér a Kőbányai Zenesuliban vagy Horváth János a klasszikus gitározásban sajátított el.

Idén két lemezt is kihoztatok, egyet saját számokkal ( Mojo ), és egyet Tim Lotharral, akivel már nem először játszotok együtt. Miért egészítitek ki ilyen jól egymást?

Tim általában egyedül vagy duóban járja a világot, és tetszett neki, hogy a közös zenélés során tudott az énekre figyelni, a zenét is megtámasztottuk basszussal, és dobolnia se kellett. Már a második lemezt csináltuk együtt. Az első, Traveling Blues Nights című albumunk Mazura János tubással készült, és szinte csak saját szerzemények voltak rajta. A mostani Old Cinema Sessionön pedig tradicionális bluesokat játsszunk, amikben Tim visszanyúlt a húszas évekhez, Charlie Patton és Willie Brown gitárstílusához.

Úgy vettük fel a lemezt, ahogy régen volt szokás, amikor még nem csiszolgatták ki a számokat, csak bementek a stúdióba, rögzítettek délelőtt tíz számot, aztán másnap még tízet. Ma minden hangnak tisztának kell lennie, a bluesban viszont pont azokat a zenéket szeretjük, amelyek koszosak, hamiskásak, recsegősek.

Mi is egyszerre rántottuk fel a tizenkét számot az egykori Maros moziban (innen a cím), így a pillanatnyi lelkiállapotunk van benne, a Mojo című lemezen pedig az elmúlt másfél évünk, amíg csiszolgattuk a dalokat. Ma szinte követhetetlenül sok izgalmas zene születik, amelyekben gyakran hallom a régmúlt zenéinek stílusjegyeit, legyen az blues, beat vagy doo-wop. Mi is arra törekedtünk, hogy a saját gondolatokat és a modern hangképeket mixeljük kicsit a régi korok hangulatával. Azt gondolom, a most megjelent két lemez valahol kiegészíti egymást. Örülök, hogy megcsinálhattuk őket.

A Mojo legközelebb 2020. december 3-án, a Muzikumban lép fel.