Szakítóterápia – Ari Aster: Fehér éjszakák

Alig telt el egy év azóta, hogy megtanultuk Ari Aster nevét, és ez a puha beszédű, művelt cinefil, aki inkább tűnik a sarokban meghúzódó bölcsésznek, mint vérmes horrorrajongónak, máris elkészítette új remekét. Csakúgy, mint az egészen az Oscar-átadóig menetelő és a horror presztízsét visszaadó Jordan Peele, Ari Aster is azon fáradozik, hogy eredeti gondolatokkal frissítse a műfajt, miközben lelkesen lengeti a kalapját a klasszikusok előtt. Ha beülünk valamelyik filmjükre, számíthatunk rá, hogy a puszta ijesztgetésnél valami jóval többet kapunk – és nem annyira a sötétből előlopakodó szörnyektől, mint inkább az érzelmi traumáktól fogunk igazán félni. Már ha épp nem nevetjük ki az egész rémálmot úgy, ahogy van.

Ari Asternek ugyanis kiváló a humorérzéke (csakúgy, mint a színpadi komikusként indult Peele-nek), és a Fehér éjszakák épp ezektől a ravasz, piszkálódó, a világot abszurdnak láttató viccektől lesz igazán emlékezetes.

A horrorfilm egyik őstörténete elevenedik meg előttünk, amikor pár önelégült fiatal olyan helyre kirándul, ahová nem kéne, és egyesével elhaláloznak a helyi erők közreműködésének köszönhetően.

Utóbbiakat ebben az esetben egy svéd hippiszekta képviseli, akik egy térerő- és egyéb modern vívmányoktól mentes területen tartják 90 évente ismétlődő rituáléjukat, amelybe örömmel csöppennek bele a néprajz szakos egyetemisták, illetve a barátaik.

Az archetipikus sztorira egyszerű a magyarázat: Ari Astert egy svéd producer kérte fel, hogy írjon egy újabb Motelt az Örökség stílusában, ő pedig kihívásnak fogta fel a megbízást, és mivel épp egy szakításon ment keresztül, úgy döntött, a mezei kaszabolós slashert átforgatja a vallási szekták borzalmait feltáró folk-horrorba, és megnézi, mi történik, ha A vesszőből font ember párkapcsolati drámába bonyolódik, és úgy torkollik bele A texasi láncfűrészes mészárlásba. Ari Aster tudja, hogy egy kapcsolat lezárásánál csak az a fájdalmasabb, ha valaki nem szakít, pedig már nagyon ráférne, így egy filmen ritkán látott dinamikát – a túlnyújtott kapcsolat agóniáját – pácol néprajzi ihletésű horrorba, hogy a borzalmak nyelvén beszéljen egy sokak számára ismerős szituációról.

A Fehér éjszakákat feldolgozhatatlan tragédia üti fel, ami után Dani (Florence Pugh) még jobban támaszkodna barátjára, Christianra (Jack Reynor), aki viszont hónapok óta szakítani akar vele, de ezt képtelen elmondani a lánynak. Dani olyan kapcsolatban raboskodik, amely már mindkét fél számára ártalmas, mégsem tudnak kilépni belőle – ennek a fullasztó viszonynak a metaforája lesz a zárt hårgai hippiközösség, akiknek pogány rituáléi hiába válnak egyre hátborzongatóbbá, a közösségből nincs menekvés a fiatalok számára.

Miközben a szertartások is okosan húzzák alá, hogyan kell önkézzel véget vetni mindannak, ami felett eljárt az idő, és Danire egyre erősebben telepedik ez a kimondatlan hazugságokkal terhelt viszony, Aster nem a melodráma poklába ránt be minket, hanem a nevetés ördögével szabadít fel.

A Fehér éjszakákban a humor az igazán gyilkos. Nem a borzalmakat túlozza el, hanem az abszurditását mutatja fel ennek a furcsa kisközösségnek és az ott testileg és lelkileg is felbomló amerikai társaságnak. Azt, ahogy képtelenek beilleszkedni a tőlük eltérő kultúrába, míg mások épp ellenkezőleg, túlzásba vitt szívélyességgel asszisztálnak a saját meggyilkolásukhoz, mert csupán könnyű lehetőséget látnak a nő- és a PhD kutatási téma megszerzésére a nyilvánvalóan zakkant svéd szektában.

Ari Asternek már a kisfilmjei is túlcsordultak a szatirikus humortól. Nála az abszurd poénok sokkal provokatívabbak, mint a horror, elég csak az apa és fiú incesztusát elmesélő The Strange Thing About the Johnsonsra gondolni, ahol a fiú zaklatja szexuálisan az apát – a film ötlete pedig abból a vágyból született, hogy a fiatal rendezőtanonc kiakassza a Los Angeles-i filmegyetemen konzervatív oktatóit. Azóta már észszerűbb célkitűzések vezérlik Astert, aki elsősorban a saját démonait szeretné elűzni a horrorfilm-írással. Úgy tűnik, ezt sikerrel teszi: az Örökség után a Fehér éjszakákat is a gyász vasökle szorítja egybe és a film végi, őrületig fokozott katarzis szellőzteti ki belőle a szerző téziseit.

Ari Asternek két egész estés film után már kiforrott stílusa van. Vonzódik a precíz, geometrikus kompozíciókhoz, mint egy ma született Kubrick, szeret játszani a formával, és színészeiből nagy ívű, katartikus alakítást húz elő: Florence Pugh a Lady Macbeth után ezt a filmet is elviszi a hátán. Hosszú snittjei Tarr Béla tempójában mozognak, amiket furcsa szögből vett plánok és kreatív kameramozgások tartanak frissen, filmjeit pedig erős vizuális szimbólumok horgolják egységbe (itt a hårgai népszokások és a hozzájuk fűződő néprajzművészet).

A Fehér éjszakákban nincsenek nagy meglepetések, nem újítja meg a zsánert, de temérdek új vért pumpál bele.

Ez pedig egy kicsit nekünk, magyaroknak is köszönhető, a filmet ugyanis Budapest közelében forgatták, és a stáb fele is a hazai szakemberek közül került ki, élükön Flesch Andrea jelmeztervezővel. Kicsit kilök a filmből, hogy Budapestet Stockholmnak, a Pilis-közeli dombokat pedig Svédországnak adják el, de a Fehér éjszakáknak nagyjából ez az egyetlenegy hátulütője. Akit nem tántorít el a lassú tempó és a direkt rémisztgetések hanyagolása, egy új klasszikusra lelhet ebben a megdöbbentő, pszichedelikus szakítósfilmben.