Egy-két-há, Al-Duna vár – kritika Szálinger Balázs Al-dunai álom című könyvéről

Egyfelől igencsak bajban lehetünk, ha meg kell határoznunk Szálinger Balázs első nem-verseskötetének a műfaját. Másfelől viszont úgy tűnik, hogy a könyv pontosan ezt a zavart akarja kelteni, amikor – már a legelején, talán tudatosan a műfajmegjelölés helyett – a következő két mondattal fogad: „A valósággal való egyezés nem a véletlen műve. Hanem a költői képzeleté.” Ha pedig készpénznek vesszük a fülszöveg magyarázatát, amely szerint itt a költői fantázia találkozik a realizmussal, automatikusan adódik a kérdés: miért?

Miért keveri valaki a költői fantáziát a realizmussal egy útinaplóban?

Vagyis miért érzi szükségét annak a naplóíró, hogy miközben hat hónapos terhes feleségével, Zsófival bejárja a Vaskapu – a szöveg jobban sikerült pontjai alapján valóban gyönyörű – környékét, nemzeti sorskérdésekről merengjen, és talán éppenhogy csak nem a szó szoros értelmében alámerüljön egy lebontott-elsüllyesztett város és sziget, az egykori Orsova és Ada-Kaleh emlékei közé? Mindez egyszerre tűnik izgalmas, ugyanakkor már a legelején túlvállalt kísérletnek.

Az Al-dunai álom ugyanis tömény anyag, amely az egyik pillanatban egy sodró lendületű, szépséges utazás már-már versszerű leírásába kever profánabb hangvételben markáns – sokszor öniróniától sem mentes – gondolatokat a magyarságról, a következőben pedig már fordított arányban teszi ugyanezt.

Az egyik kényes kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy ez az első látásra kellemesen bravúros stilisztikai csiki-csuki meddig tud érdekes maradni, és honnantól hat inkább csak fárasztó ügyeskedésnek.

„Svájci óriás turistahajó, svájci”, írja Szálinger egy helyen, majd két szűk bekezdéssel lejjebb megjegyzi: „Ez a kevés helyek egyike a világon, ahol emberek közelében is jó hangosan lehet hallgatni a Belgától az Egy-két-hát.” A válogatott káromkodásokból álló dalt ismerő olvasó itt hangosan felröhöghet, és csak utólag teszi fel a kérdést, hogy tulajdonképpen feltétlenül szükséges volt-e ide ez a megjegyzés. Egy idő után ehhez hasonlóan inkább csak fáradt mosolygással lehet fogadni a napló egyik vissza-visszatérő elemét, a Google Translate-et, amelynek a segítségével egy-egy nehezebb pillanatban próbált kommunikálni vendéglátóival a naplóíró.

A könyv egyik legjobban működő ellenpéldája a tizedik nap leírása, amely során a Hinova nevű falunál nézhet rá az olvasó a Kárpátokon már átjutott, ide-oda kanyargó Dunára, majd megindul egy hosszú elmélkedés arról, hogy vajon milyennek látta ezt a területet egykoron az országból menekülő Kossuth Lajos és IV. Károly. Itt mutatkozik meg a naplóíró – akit az olvasó akár a költő Szálingerrel is azonosíthat, ugyanis az Al-dunai álom temérdek, jól beazonosítható életrajzi információ mellett korábban már kötetben megjelent Szálinger-verseket is tartalmaz – egyszerre szórakoztató és okító történelemszemlélete, amely vendégszövegek, szaktanulmányok és -kötetek bevonásának a segítségével bontakozik ki, és amely ennek a sokszínű könyvnek egyértelműen a legerősebb vonulata. Ugyanis már-már meglepő szenvedélyességgel kutatja az általa bejárt helyek múltját, jelenét és az itt megismert személyek – akár vendéglátói, Gigi és Julieta Stoica, akár a helyben élő kevés magyar egyike, az idős Marosán Valér – történetein keresztül lehetséges jövőjét is. Mindezek mögött olyan potenciál lapul, amely kellő odafigyeléssel és hosszú távon akár egy nagy ívű, markáns szociográfiai kísérletben teljesedhet ki, hangvételében és szerepvállalásában valahol félúton a Márai Sándor-féle polgáriság és az Illyés Gyula-féle népiesség között – talán kicsit közelebb az utóbbihoz.

Az, hogy az Al-dunai álom inkább csak az előszele ennek, kevésbé stilisztikai, inkább tartalmi okokkal magyarázható.

Ugyanis felmerül a kérdés, hogy mennyire szól ez a könyv egy nem mindennapinak nevezhető nászútról, és mennyire olyan veretes, földrajzi-történelmi kalandozásokról és felfedezésekről, amelyben a hat hónapos terhes feleség olykor zavarba ejtően csak mellékszereplőnek tűnik. Ráadásul erre a napló, szűkszavúan bár, de reflektál is a közös utakon olykor fel-feltörő pillanatnyi összeveszések leírásaival. És bár akadnak – talán éppen az említettek ellensúlyozására – kifejezetten harmonikus pillanatképek, ezek valahogy mégis leválnak a szöveg egészéről, nem illeszkednek szervesen a tájra és a történelemre összpontosító leírásokhoz. („A feleségem szerint annyira megható, ahogy szeretem az édességet, hogy elérzékenyül tőle” – olvasható a harmadik nap végén.) A tanulság: az al-dunai túrázgatás nem feltétlenül romantikus sétagalopp.

Annak ellenére tehát, hogy a kötet különböző regiszterei nem tudnak igazán átfogó egészet alkotni, bőven van benne potenciál. Azok számára is, akik a lírikus Szálingert kedvelik, és azoknak is, akiknek végre lehetőségük nyílik megismerkedni a nem-lírikussal.