Segíts másokon, az isten is megsegít – Kritika A szecsuáni jóember című előadásról

Jó és rossz éles oppozíciója és folytonos ütköztetése az emberiség talán legalapvetőbb és legrégebbi fogalomtársítása és -szembeállítása nemcsak a művészet, a kultúra területén, hanem főleg etikai, morális szempontból. Jónak lenni elvárás a társadalommal, az igazságszolgáltató és büntetésvégrehajtó intézményekkel, valamint saját magunkkal szemben is. De mi alapján sorolják az embert mások a jó vagy a rossz „kategóriába”?

Bertolt Brecht A szecsuáni jóember című darabját a kétezres évek után kezdték el sorra műsorra tűzni a magyar színházak. A 2001-es vígszínházi rendezés összművészeti formában, erős vizuális effektekkel vitte színre, egyértelműen kínai helyszínt megidézve a háttérben felbukkanó írásjelekkel, motívumokkal. A Magyar Színház 2009-es és a legutóbbi, az alternatív Y Csoport feldolgozása jó példa arra, hogy egy klasszikus dráma mitől lehet igazán aktuális. Előbbiben az istenek celebekké váltak (közéjük sorolva a politikusokat is), akik időnként kilépnek a csillogásból az egyszerű emberek közé, míg utóbbi a környezetbarát, újrahasznosított jelmezek használata miatt számított rendhagyónak (bár az eredeti Brecht-szöveget is érezhetően meghúzták), és a koronavírus-járvány kontextusában jelent meg, amelynek ideje alatt sokan tönkrementek anyagilag, így az önkéntes támogatók, adományozók – a „jó emberek” – szerepe még inkább felértékelődött.

Az Örkény Színház díszlete Mácsai Pál rendezésében is azt sugallja, hogy a történet Kínában játszódik, bár kevésbé direkt elemekkel. Leginkább a mindent körbevevő raklapok vörös színe utal erre, amelyek a jelenetek berendezésében, átalakításában is sokféleképpen használhatók, forgathatók, de ezen kívül szimbolikus többletet nem igazán hordoznak. A szövegkönyv csak alig-alig tér el az eredetitől mind nyelvileg, mind tartalmát, terjedelmét tekintve. Emiatt az előadás (főként az első felvonás) lassú folyású még a zenei betétek ellenére is, amelyek a szereplők egymáshoz való viszonyát, a motivációikat, dilemmáikat domborítják, bontják ki mélyebben.

Megosztó kérdés, hogy érdemes-e színre vinni egy klasszikust az aktuális korra szabás nélkül, eredeti formájában, aminek eldöntésében persze az is igen hangsúlyos szempont, hogy mennyire igényel a megértése speciális, a keletkezési idejére jellemző háttérismereteket.

A KO Tarnóczi Jakabbal készített interjújában a rendező arról mesél, hogy tapasztalatai szerint az ilyen előadások nem igazán érnek el a nézőhöz, és valóban úgy tűnik, hogy rendkívül csekély a száma azon daraboknak, amelyek jelentősebb átdolgozás nélkül is magukkal ragadják a közönséget az akár több száz éves „mondanivalóval”. A szecsuáni jóember bele is tartozhatna ebbe a körbe, hiszen a dráma értelmezéséhez nincs szükség történelmi ismeretekre vagy nemzetspecifikus, 20. századi kulturális műveltségre, viszont az eredeti szöveg ismertségére és az idő során megváltozott befogadói szokásokra, preferenciákra mindenképp érdemes tekintettel lenni. Különösen azért, mert az előadást középiskolás csoportok, osztályok is látogatják, a tinédzserek figyelmét pedig nem valószínű, hogy leköti Brecht lassú folyású, kitérőkkel terhelt szövege.

Jelen esetben a színészek remek játéka az oka annak, hogy A szecsuáni jóember megmenekül az unalomba fulladástól, és képes valamelyest kompenzálni a hosszas leírásoktól és filozófiai eszmefuttatásoktól nem mentes, lassú cselekményt. Az előadásra a színlap is példázatként hivatkozik, ami a legkevésbé sem mondható mai műfajnak, hiszen ezek az erkölcsi-filozófiai tanításokat tartalmazó történetek eredetileg bibliaiak, és a középkorban voltak népszerűek. Az istenek (Csuja Imre, Ficza István, Gálffi László, Józsa Bettina, Pogány Judit) külsőre vállalkozókra, üzletemberekre hasonlítanak elegáns szerelésükben, fekete szoknyában/nadrágban, fehér ingben, nyakkendőben, beszédük alapján azonban politikusoknak, kormányzóknak tűnnek. Az ő megjelenésükben, mondataikban történt némi változtatás, hogy döntéshozói szerepükben több áthallás érződjön a magyar politikai élet szereplőivel – például amikor arról tanakodnak, hány jó embert kell találniuk ahhoz, hogy küldetésük sikeresnek számítson (pontosan egyet vagy legalább egyet), majd a kérdést vállat vonva megoldottnak tekintik azzal a konklúzióval, hogy „mi hoztuk a parancsolatokat, mi is értelmezzük őket”. Bár az istenek csak néhány mondatos szerepben térnek vissza időről időre, Pogány Judit kiemelkedő nagyságát mutatja, hogy a közönség minden egyes megszólalásánál felnevet – hanghordozása annyira jellegzetesen ironikus, zsémbes és egyben triviális.

Sen Te, a társadalom szemében semmire sem tartott prostituált (Tenki Réka) vizet vesz a vízárustól (Znamenák István), amikor egyébként is esik az eső, az isteneket pedig befogadja. Jóságáért adományt kap tőlük: dohányboltja is a történet magyar politikai kontextusba ágyazását erősíti, hiszen a néző rögtön a nemzeti dohányboltokra asszociál. Sen Te itt biztosít szállást és élelmet a rászorulóknak, ám amikor nem tudja kifizetni emiatt a bérleti díjat és az asztalost, saját, jó üzleti érzékkel megáldott nagybátyjának adja ki magát, aki képes nemet mondani az egyre többet és többet követelő lézengőknek. Tenki Réka az átalakuláshoz külsőleg csak az öltözékét változtatja meg, hanghordozása még inkább ellentmondást nem tűrővé, gesztusai határozottabbá válnak. Oda-vissza változásai remekül működnek az egy testben lakozó két személyiség közt, ugyanakkor nem is válnak szét teljesen, a Sen Te hollétére irányuló kérdéseknél időnként érezni bizonytalanságát, hezitálását. Dóra Béla is jól hozza az agyafúrt, számító, kisemmiző „szerelmes” Jang Szunt, aki macsóságával könnyen megvezeti a nőket, köztük anyját is (Csákányi Eszter).

Az előadás hamar eloszlat olyan közhelyeket, miszerint aki a saját boldogulásával foglalkozik, az önző és rossz, aki pedig másokon segít, jó.

Ugyanis nemcsak embertársainkért vagyunk felelősek, hanem saját magunkért is, márpedig mindkettőhöz jónak lenni hosszú távon szinte lehetetlen. Kérdés, egyáltalán mivel teszünk jót: ha sorozatosan adományt osztunk a rászorulóknak ellenszolgáltatás nélkül, vagy ha munkalehetőséget biztosítunk nekik, még ha éhbérért is? Hogyan lehet kezelni, elfogadni az ember ősidőktől fogva kapzsi természetét, ami ugyanakkor egyben ösztönös önvédelmi mechanizmus is? A jó cél, a szegények és az ártatlanok védelme érdekében való hazugság tompítja vagy ellensúlyozza a vétséget? Mácsai Pál rendezése a társadalom hierarchikus átrendeződésére világít rá, amelyben bár a döntéshozók személye és kegyeltjeik köre folyamatosan változik, a kisemberek egymással folytatott élet-halál harca ugyanaz maradt az idők során.