A szerkesztő tulajdonképpen forgalomirányító – Interjú Szegő Jánossal

Hogyan ismerkedtél meg az irodalommal, és mi volt azt a pont, amikor eldöntötted, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?

Egészen kiskoromtól nagyon szerettem az irodalomnak azokat a varázsait, titkait, hogy voltak emberek, akik létrehoztak műveket, és ezekről a művekről utána mi tudunk beszélgetni, tudjuk őket idézni. Hat-hét éves koromban kaptam ajándékba egy könyvet, amiben magyar írók, költők életrajzai, szövegei szerepeltek, én pedig azzal szórakoztattam magam és a pedagógus végzettségű anyukám barátait, hogy Babits Mihály életrajzát meséltem nekik egy hármashatár-hegyi kiránduláson. Az egyikőjükkel össze is vesztem a költő halálának időpontján. Innentől fogva evidencia volt, magyar szakra jelentkezem, bölcsész pályára lépek, bár az, hogy szerkesztőként tevékenykedem, későbbi fejlemény. Alsó tagozatos koromban verses meséket írtam, az egyik kezdetére ma is emlékszem: „egyszer megesett, / hogy a róka az árokba esett”. Ez volt az én rókatárgyam, igaz nem alkonyatkor. Kamaszként aztán szomorú szerelmes verseket írtam, több füzetnyit, mélabús rímekkel és teagőzös szinesztéziákkal a Hermina úti fákról és a városligeti ködökről, közben kezdett érdekelni a történelem és a színház is.

Az ELTE felvételijéről egy ponttal maradtam le, így kötöttem ki a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika–magyar szakán, ahol két-három év után felmértem, hogy az irodalomnak a gyakorlatibb terepe izgat, például a kritikaírás, a könyvekről való diskurzus, ezért eltávolodtam az eddig tanult irodalomtudományosságtól. Főleg az esztétika szakon kaptam olyan inspirációkat tanáraimtól – többek között Bazsányi Sándortól és Beney Zsuzsától –, amelyeket a mai napig tudok kamatoztatni. Az egyetem vége felé eldöntöttem, hogy engem két dolog érdekel igazán, a kritikaírás és a szerkesztés, de az utóbbit magamnak sem mertem határozottan kijelenteni. Mindenesetre annyit azért megjegyeztem, hogy két fontos munkahelyem lehet az életben: a Litera és a Magvető. A kritikaírás magától jött, az egyetemi évek alatt elkezdtem folyóiratokban, majd hetilapokban publikálni, mígnem azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen ebből élek. Ez egy kicsit feszélyezett, mivel édesapám újságíró, én pedig már gyerekként megfogalmaztam magamnak, hogy ezzel semmiképp sem szeretnék foglalkozni, hiszen nagy kiszolgáltatottságot jelent.

Az embernek folyton hoznia kell a megszokott színvonalat, szinte egy rossz napja sem lehet, mert akkor a következő feladatot már nem rá osztják.

És kerülni akartam azt is, hogy az apámhoz mérjenek. Végül az Alföld, a Jelenkor és a Holmi által kerültem a publicisztikai nyilvánosságba. A szerkesztés egy váratlan telefonhívással kezdődött, amit 2011-ben Morcsányi Géza indított az Ünnepi Könyvhét után. Egy nyárias, esős napon hívott, négy-öt kritikával voltam elúszva, alig mertem felvenni a telefont, végül halkan beleszóltam. Nem voltunk bemutatott viszonyban, de pár nappal korábban készítettem vele egy videoriportot. Kiderült, már jó ideje figyel, és szerinte jó szerkesztő lennék.

A Magvető mellett a másik ideálisnak tartott munkahelyeden is kipróbálhattad magad, korábban a Literánál dolgoztál. Mennyiben volt más az ottani feladatköröd, miben tért el az a munkafolyamat a jelenlegitől?

A dinamikát és az időt kellett máshogyan megélni. A Literánál a szerkesztés lényegében szövegek előállítását jelentette, amelyek sokkal rövidebbek is voltak. Beszámolót, hírt, interjút, kritikát megszerkeszteni egészen más képesség és sebesség, mint egy könyvvel dolgozni. Először azt kellett a Magvetőben megtanulnom, hogy a munkafolyamat gyakran több szakaszból áll, vannak hosszabb távú, lassabb részei, de hirtelen fel is tud gyorsulni. A Literánál és általában a cikkek írásánál gyorsan jött a visszajelzés, egy nap megírtam, másnap már megjelent – a könyvkiadásnál más a tempó. Emellett meg kellett barátkoznom saját személyiségem kettős mivoltával, hogy bármennyire is szorongok, igenis szeretek szerepelni, de ezek a szereplések nem parttalanok vagy éncélúak: mint szerkesztő, mint moderátor beszélgetőtársnak vagy egyenesen untermannak kell lennem. Mindezt a Magvetőnél most meg tudom élni. Az, hogy a Literánál nagyon sok cikket nekem kellett írni, a vége felé görcsös teherré kezdett vált. Féltem a kiégéstől, attól, hogy az írásaim nem olyan jók, amilyennek amúgy tartom őket. Emiatt ez a visszavontság egy ideig megnyugtató volt, de társult hozzá egyfajta üresség is, hisz

a szerkesztő akkor jó, ha láthatatlan. Amikor előveszik, olyankor általában probléma van.

Mit szeretsz leginkább a jelenlegi munkádban? Mikor érzed magad elégedettnek?

A legutóbbi ÉS-kvartettben Konrád József A behajtó című kötetéről beszélgettek, amit a könyv szerkesztőjeként nagyon nagy drukkal hallgattam, hiszen egy első kötetes szerzőről volt szó, aki az elmúlt hónapok mostoha csöndje után most kezd figyelmet kapni. Félelem és kíváncsiság volt bennem, emiatt jólesett több olyan értelmezést és konkrétumot hallani a kritikusoktól, amely visszaigazolta egy-egy döntésemet – azt, hogy a kéziratot az elejétől fogva erősen pártfogoltam, egészen a címig bezárólag, amit a szerzővel közösen találtam ki. Amikor Gács Anna részletesen kibontotta ennek a címnek a lehetséges jelentéseit, azt éreztem, hogy amit csinálunk, eljut tőlünk a befogadókig. Az ilyen típusú dolgokat mindig keresem, és nagyon tudok örülni a pozitív visszajelzéseknek.

A behajtó címéről az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon is mondtad, hogy sokat gondolkodtatok, és végül a szerző apjának debütáló kötete, A látogató címe miatt döntöttetek így.

Egyébként ott különösen izgultam. Bemutatók előtt már nem szoktam ideges lenni, de ez alkalommal úgy éreztem, nagy felelősségem van abban, hogy részese lehetek Konrád Józsi első irodalmi szereplésének. Neki előtte nem volt ehhez köze, Ottlikkal szólva civil, nagyszerű építész.

Mennyire könnyű közel kerülni a szövegekhez, amikkel dolgozol? Mit teszel akkor, ha nagyon nem tetszik, amit kapsz?

Ilyen esetben az embernek profi módon, távolról kell figyelnie a dolgokat, arra a rutinjára, azokra a megérzésekre kell támaszkodnia, amelyeket ez a távolságtartás ad. Ilyenkor mindig azt tartom szem előtt, hogy ezt mi valamiért kiadjuk, tehát vagy mások láttak benne lehetőséget, vagy egyszerűen van benne valami, amit én speciel nem szeretek, de a szöveg működik, érvényes, másokra hat. Szerkesztőként ezeket a vonalakat, dimenziókat kell feltérképeznünk. Volt ilyenre példa, azt éreztem, hogy nagyot fog menni a könyv, és ha mi nem adjuk ki, más fogja, de mellette ott volt bennem, hogy nekem nincs aktív kapcsolatom ezzel a szövegvilággal, írásmóddal. Amikor ezt a szöveget szerkesztettem, méginkább törekedtem a legjobban teljesíteni. Azért ezek a ritka kivételek. Ez egy alapvető és fontos kérdés, hiszen a szerkesztőnek egyszerre kell nagyon objektívnek és szubjektívnek lennie a munkája során, ilyen esetekben az előbbit jobban tudja kamatoztatni.

Az is veszélyes lehet, ha a szerkesztő nagyon szereti a szöveget, amellyel dolgozik, vagy a szerzővel van már olyan baráti viszonya, hogy nehezebben veszi észre a hibákat.

Ez egy személyközi munkakör, bizalmi, intim feladataim vannak, egyszerre kell mindent tudni az íróról, és jóban lenni vele, de arra is figyelni kell, hogy ezeket a vállalásaimat később is tudjam tartani, hogyha befejeztük a közös munkát, ne érezze úgy a másik, hogy cserbenhagyom. Korábban ez nehezebben ment, nem feltétlen a szerző stílusába, de az adott szövegébe bele kellett szeretnem, hogy igazán dolgozni tudjak vele.

Mit tartasz a legnagyobb szerkesztői erényednek, és miben szeretnél még fejlődni?

Az utóbbival kezdeném: pont a bányamunka, az a rakkolás, ami a szerkesztői feladatkör nyolcvan–nyolcvanöt százaléka, tehát a napi robot, amiben vannak nálam sokkal profibbak a kiadón belül is. A helyesírástól kezdve a szövegek megformázása, a filológia, textológia az a terület, amelyekben nem vagyok a legjobb, amit empatikussággal, intuitivitással, kreativitással, illetve a szerzővel való kommunikációval tudok ellensúlyozni – hamar tudok egy-egy szövegben összefüggéseket, olyan kontextusokat találni, amik az adott könyv világra jöttét segíteni tudják. A Dankó utcában a szerkesztőségi szobám közel esik a két kiváló marketinges szobájához, így Árvai Judittal és Bödő Anitával könnyen tudok egyeztetni. A kiadón belül tudjuk is a másikról, hogy mik az erényeink, elosztjuk egymás közt a munkát, és együtt dolgozunk azon, hogy kifelé minél jobb eredmény jöjjön. Igazgatónk, Dávid Anna figyel is arra, hogy a legjobb dinamikákkal, egyszerre szabadon és biztonságban dolgozzunk. Ha például hibasorozni vagy korrigálni kell egy szöveget, arra nem én vagyok a legalkalmasabb, ha pedig gyors megoldásokat kell keresni, hirtelen válaszolni, nyilatkozni, akkor könnyen megtalálnám a megfelelő szavakat, de kollégám, Turi Tímea is ugyanilyen nyomdakész. Talán Morcsányi is ezt láthatta meg bennem, illetve azt a szeretetet, amivel lelkesedni tudok bizonyos dolgokért – ez rá is jellemző.

Akkor azért találni hasonlóságot közötted és a kollégáid között.

Gézával egy napon születtünk, sőt, az is kiderült, hogy ugyanabba a gimnáziumba jártunk pont harminc év különbséggel. Ezek apró dolgok, de egy-egy szerzővel is így tudok elkezdeni beszélgetni: melyik kórházban született, gyerekkorában merre járt a tizenötös villamos, látta-e Kálmán Györgyöt a Nemzetiben, és hasonló kérdések, témák. Az ember jó, ha tisztában van ilyesfajta kapcsolódásokkal és kapaszkodókkal, de nem szabad cinikusan kezelnie a dolgokat – szerencsére engem tényleg érdekelnek az ilyen apróságok, valóságszemcsék. Segítenek is az ismerkedéskor átlendülni a holtpontokon. Szeretek idősebb szerzőkkel dolgozni, nagy bennem a kíváncsiság a múlt, a tudás iránt, és talán van is affinitásom a régimódi történetekhez. Sándor Ivánnal, Konrád Györggyel, Vajda Miklóssal, Bodor Ádámmal nagyon szerettem a közös munkát.

Az ő műveik mellett évek óta te szerkeszted többek közt Krasznahorkai László, Parti Nagy Lajos és Spiró György könyveit. Könnyebb számodra olyanokkal dolgozni, akiknek a kéziratát nem először kíséred el a kiadásig, mint azokkal, akik első alkalommal jönnek ki a Magvetőnél?

Ez egy fontos kérdés, mivel nekem el kellett töltenem egy-két évet a kiadónál ahhoz, hogy olyan könyveket is szerkeszthessek, amelyeknek már a kezdeti munkálatainál ott vagyok, vagy valakinek a pályára állását segítsem. Az első két magvetős munkámat úgy lehet elképzelni, mintha demóban játszottam volna egy számítógépen: kívülről úgy tűnt, én mozgatom a kurzort, de valójában ment magától a folyamat. Bodor Ádám Verhovina madarai és Kertész Imre Mentés másként című könyvében van először ott a nevem a kolofonban. A Kertész-könyvön Hafner Zoltánnal közösen dolgoztunk, ő tartotta a kapcsolatot az íróval, én pedig vele egyeztettem. Itt körülbelül hat–nyolc megjegyzésemet fogadták el. A Bodor-regénynél, azt hiszem, a kardamom helyesírásán többe nem szóltam bele, itt a munkaköröm része inkább abból állt, hogy elküldtem a korrektúrát, egyeztettem a műszaki szerkesztővel, ami olyan állandó logisztikázást igényelt, mintha forgalomirányító lennék. 2014-ben Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című könyvét az embrionális állapottól egészen az utolsó verzióig végigkövettem, és hasonló nagy élmény volt Bereményi Géza Vadnai bébijét az elejétől a végső változat megírásáig lektorálni. Leginkább regényeken szeretek dolgozni, mivel van egyfajta dramaturgi lehetősége is a szerkesztőnek, felhívhatja a figyelmet motívumokra, irányokra, lehetőségekre – persze ez akkor jó, ha nem egy nagyregény szinte kész változatát kapja meg az ember, hanem még menet közben látja a zajlást. Ha a tisztelt és csodált szerzőket személyesen is megismeri az ember, teljesen más viszonyba kerül velük, de nagy segítség, ha képben van az életművükkel. Tudatosítani kell azt is, hogy ezek az emberek íróként éppen olyan kiszolgáltatottak, mint a pályakezdők, ugyanúgy várják a segítséget tőlem, holott nem gondoltam volna korábban, hogy pont én tudok nekik segítséget nyújtani. Kialakulnak különböző rituálék: egy Krasznahorkai-kéziratot először olvasva úgy érzem magam, mintha valami titkos klub tagja lennék, de Spiró szövegeit is mindig nagyon várom, aki ráadásul egy önmagát nagyon jól szerkesztő ember, így az ő esetében a munkafolyamat a végére inkább örömolvasássá válik. Bereményi Magyar Copperfieldjén évekig dolgoztam, és

amikor megjelent, irigységet éreztem, hogy ezek immár nemcsak az én közös titkaim a szerzővel, hanem bárki ismerheti őket.

Előtte olyan volt, mintha valamilyen különleges tudásnak lennék a birtokosa – ez pont azt mutatja, az embert mennyire megérinti egész lényében a munkája.

Évek óta te szerkeszted a Szép versek antológiát, ami a legfontosabb folyóiratok versrovatát szemlézi. Mesélj egy kicsit a munkafolyamatról: mit kell csinálnod ahhoz, hogy összeálljon ez a könyv?

Szorongok leginkább… Természetesen év közben is olvasom a honi, külhoni magyar nyelvű periodikákat, megjegyzem a fontos verseket, de az intenzív munkához összeolvasásra van szükség. Év elején meg szoktam nézni, hogy a különböző portálokon a kritikusok, értelmezők milyen szövegeket ajánlanak, méltatnak, hiszen előfordulhat, hogy valami elkerüli a figyelmemet. Mivel az összes január 1. és december 31. között magyar nyelven – ráadásul már nem is csak nyomtatott folyóiratokban – megjelent verset szemlézem évről évre, elképesztő korpuszról beszélünk, ami nagy figyelmet igényel. Egy ideig igyekeztem tartani magam a printhez, de sajnos a jelen helyzetben sok lap csak online tud megjelenni, így ezt a fókuszt tágítani kellett. A magyar folyóiratkultúra által megalapozott gigászi küzdelemre támaszkodom, fontosnak tartom, hogy szerkesztők által alaposan megolvasott szövegek kerüljenek a kötetbe. A munkafolyamat során megpróbálom felmérni a rezgéseket, hol van valami olyan dolog, aminek mindenképp a Szép versekben a helye. Maga az elnevezés bájos anakronizmus, amiről néha felvetődik, miért ez a címe, de olyan sok mindent jelent, és annyira nem jelent semmit, hogy szerintem mindenképp érdemes megtartani.

Amit még fontosnak tartok, hogy nyilván van egyfajta versízlésem, ami – ahogy telik az idő – egyre inkább konzerválódik, és azt is észre kellett vennem néhány éve, hogy már nem ahhoz a fiatal magyar irodalomhoz tartozom, mint pályára állásomkor. Jönnek újabb nemzedékek, fórumok, diskurzusok, amelyek megértéséhez nekem át kell szállnom egyik szerelvényről a másikra, éppen ezért nem érzem magam annyira otthonosan a fiatal lírában, de fontosnak tartom az antológia kanonizáló gesztusát. Próbálok nemcsak a sokkötetes szerzők, hanem a fiatalabbak közül is válogatni, és nyitni azok felé a poétikák felé, amelyeket nem feltétlenül szeretek, értek, de ezzel együtt elmondanak valamit napjaink költészetéről. Ugyanígy kapcsolódom az örömteli vagy szomorú eseményekhez, egy születésnap, évforduló, egy tragikus haláleset nyomot hagy az évben, amire a költészet is a maga módján reagál. Figyelek a sokszínűségre, a nemek arányára, arra, hogy határon túli folyóiratok és különböző nemzedékek is feltűnjenek. A politikai világlátás úgyszintén releváns szempont: eleven probléma, hiszen párhuzamos irodalmi intézményrendszerünk van, és bár előbb veszem kezembe a Jelenkort vagy a Kalligramot, mint a Hitelt és a Magyar Naplót, fontosnak tartom, hogy többféle szocio-kulturális közegből kerüljenek a könyvbe szövegek. Kompromisszumokkal és mérlegeléssel telik a szerkesztés időszaka – látom, hogy a költőket közelről érinti, és sajnos sok sértődés is adódott abból, hogy egyik évben beválogattam valakit, a következőben meg nem. Van, akit minden évben muszáj berakni, mert olyat ír, de olyan is akad, akit csak két-három évente tartok rá érdemesnek.

Előfordul, hogy ismerősök, barátok, ajánlanak egy-egy szöveget?

Persze, előfordul, de a KULTer.hu-n megjelenő évi top tízes listából is sok inspirációt nyerek. Vannak, akik minden évben elküldik nekem a verseiket, és a Facebook-megosztásokat is követem. Mindig az előző évi anyaggal dolgozom, így különösen figyelni kell. Ráadásul én megnöveltem a könyvben szereplő szerzők számát, előttem Péczely Dóra inkább kevesebb költőtől gyűjtött össze több írást. Ha valaki nagyon sok helyen, nagyon sok jó szöveget publikál, akkor nehéz a dolgom. Igyekszem úgy összeválogatni a csokrot, mintha az lenne a feladatom, hogy a legfontosabb dolgokat kimazsolázzam. Nem feltétlenül a saját ízlésem szerint, inkább azt tartva szem előtt, hogy átfogó képet adjak, mintha a piac ínyencségeit mutatnám meg valakinek.

Említés szintjén már szóba kerültek a kritikák. Hogy állsz azokkal, amik az általad szerkesztett könyveket érik? Találsz bennük számodra hasznos dolgokat, olyanokat, amiket be tudsz építeni a következő szerkesztendő szövegbe?

Érnek és hatnak is rám a kritikák. Van, ami nagyon szíven talál, de arra rájöttem, hogy reagálni rájuk nem túl szerencsés, bár előfordult már, hogy beszélgetést kezdeményeztem engem kritizálókkal. Persze, megpróbálom beépíteni, de figyelek arra, hogy ne szorongásként, félelemként, sérelemként raktározzam el őket. A kritika fajtájától függ a hatás. Az „alaposabb szerkesztés ráfért volna” feddése nagyon ritkán érvényes, történetesen van olyan mű, illetve lehet egy műnek olyan eleme, ahol van és kell is a szerkesztőnek mozgástér az átdolgozásra, átstrukturálásra – de a legtöbbször ez a népszerű toposz inkább üres manír. Ami még személy szerint feszélyez, az az, amikor a kritikusok bírálatokat alapoznak valami apróbb szerkesztési, főképp helyesírási hiba meglétére, hiszen nem vagyok abban biztos, hogy egy kritikát erre kell építeni. Ezt kollegiálisan is meg lehet írni egy levélben. Persze, van olyan szöveg, amiben valaki piros esernyővel jön be a terembe, és kék kalappal távozik – ilyenkor, ha ez nem hiba, amit észre kell vegyek, akkor érzékeltetnem kell, hogy ez a szöveg poétikája, mágikus a realizmus, nem pedig az én figyelmetlenségem miatt történik.

Különböző felületeken olvashatunk tőled esszéket, cikkeket, kritikákat, te magad is említetted, hogy a Literánál nagyrészt szövegírással teltek a napjaid. Nem fordult meg a fejedben, hogy szépírói tevékenységbe kezdj?

De, rengetegszer. Viszont azt érzem predesztinációmnak, hogy mások szövegeivel dolgozzak, így attól a konfliktustól és munkától, ami a saját szövegeimhez szükséges lenne, megkímélem magam. Elszoktam az írás gyakorlati formájától – úgy veszem észre, egy fülszöveg megírása is sokkal több időt és energiát igényel, mint korábban. Ezzel együtt sokszor eszembe jutnak dolgok, de csak ritkán megyek utánuk addig, hogy ki is dolgozzam őket.

Apámnál ugyanezt figyeltem meg: ha van egy jó mondása, inkább mások szájába adja az interjúkban ahelyett, hogy maga brillírozna vele.

Mivel közelről látom, mennyire nehéz az írói szakma, talán nem nagyon merek elkezdeni foglalkozni vele, bár bevallom, régóta keresem a hozzám legközelebb álló műfajt, évek óta dédelgetek önéletrajzi és esszéisztikus, a várossal, a város emlékezetével kapcsolatos terveket, amiket majd mindenképp szeretnék megírni.

Letéve a szerkesztői szigort és szemléletmódot, olvasóként milyen műfajú, témájú szövegek érdekelnek?

A krimiket nagyon szeretem, örülök is, hogy ezt eddig nem kellett szerkesztenem, akkor valószínűleg eltávolodtam volna tőlük. Nyáron, a tengerparton vagy a Balatonnál olvasok a legtöbbet. Persze a szerkesztési hibákat nem tudom nem észrevenni. Emellett a tényirodalom, a dokumentumszövegek kötnek le, a Tények és tanúk sorozaton keresztül a Magvetőnél is sok ilyet olvashatok – bár ezeket Schmal Alexandra szerkeszti, nekem is volt már hozzájuk szerencsém. Szenvedélyem a közlekedés, villamosok, vasutak, a helyek története, de újabban a gasztronómia is.

Min dolgozol most?

A Szép verseken, természetesen, illetve Szabó T. Annának lesz összegyűjtött verseskötete, ami új verseket is tartalmaz, és Szőcs Petra verseskötetén – ezt a kettőt nagyon érdekes egymás mellett szerkeszteni. Prózából pedig Kováts Judit dokumentumregényén, ami két korábbi művének lesz a folytatása.

Van-e valami nagy terved, álmod szerkesztőként a jövőre nézve?

Van, de erről babonából nem beszélek.