Hogyan képes az az elnyomó hatalom generációkat derékba törni, melyet mi, emberek választottunk?
A Semmit se bánok a diktatúrák (leginkább a Horthy-rendszer, a második világháború és az ’56-os forradalom) hatásmechanizmusát ábrázoló darabok sorába illeszkedik, amelyekből a magyar színházak repertoárja valóságos 20. századi körképpel szolgál az utóbbi években. Székely Csaba műve a romániai kommunizmus idején játszódik, a Securitate lehallgatásaival, a besúgóvá válással, a mindennapos kegyetlen kínzásokkal és a kivégzések következményeivel vet számot, hasonlóan Dragomán György Kalucsnijához, Kelemen Kristóf Megfigyelők jéhez vagy a Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya által készített Obiectiva Theodora című rádiójátékhoz.
A háborús vagy történelmi bűnök jelenkori megítélése evidens módon rendszerint felkorbácsolja az indulatokat a világsajtóban, és nemcsak az elhunytak emlékének tisztelete vagy a ma még békés öregkorukat tengető túlélők elszenvedett traumái miatt, hanem azért is, mert több generáció hordozza magában valamilyen formában ezek utóhatásait. A Sztarenki Pál által rendezett előadás azonban egyszerre képes a diktatúra áldozatainak és az elkövetőinek perspektívájából is láttatni azokat a múltbéli eseményeket, amelyek a jelen és a jövő traumáit generálják. Az egyik legfőbb dilemma magának az „áldozat” szónak a jelentésében és megítélésében rejlik, hiszen ezt a fogalmat egyértelműen szembeállítjuk a tettessel, holott az, hogy kiből válik elkövető, egy pszichológiailag jóval árnyaltabb és komplexebb kérdés annál, mint amit a felszínen láthatunk: sokszor egy láncszerű elnyomásos folyamat eredményeképpen az elkövető is – bizonyos értelemben – az áldozatok közé sorolható.
Dominik (Schneider Zoltán), a már nyugdíjas éveit tengető főszereplő számára az átélt családi minta alapján olyannyira az erőszak vált természetessé és követendővé, hogy meggyőződése szerint ezzel tett jó szolgálatot hazájának, becsületességre „nevelte” a rendszer ellenségeit, akik meggyalázták Ceaușescut. Nosztalgiával tölti el azoknak az időknek a felidézése, amikor homokzsákokkal verték agyon a papokat, vagy lakomát tartottak az aznapi mészárlások után, és a lerágott csontokat az éhező gyerekeknek dobálták. Bár Dominik vágyott a hatalomra és arra, hogy érvényesíthesse elveit és akaratát másokon, valójában ugyanazt szerette volna, mint bárki más: jólétet és biztonságot akart teremteni a családja számára.
Dominik egykori tetteinek egyik elszenvedője Liza (Sztarenki Dóra), a történet szerint egy szellemileg visszamaradott – valójában inkább az autizmus jeleit mutató – tizenhat éves kamaszlány, akinek sorsát az is összeköti a férfiéval, hogy hozzá hasonlóan magától értetődő számára a nap mint nap megtapasztalt bántalmazás. Nem kérdőjelezi meg sem erőszakos apja döntéseit, sem a rá mért büntetés szükségességét – sőt, a halálra is úgy készülődik, mint más az esti lefekvéshez. Paradox módon Dominikban – aki teljes közönnyel reagál a szomszédban zajló családi erőszak árulkodó hangjaira – épp Liza tűrése, az elfogadott és magára vállalt áldozatszerep miatt vetődik fel az emberi szabadság jogának kérdése: vajon miért nincs benne a védekezési ösztönnek még a szikrája sem?
A francia bulldog ellése – mint Liza kedvenc kutyafajtája – leképezi a fiatal lány születését is, akinek anyját terhesen megkínozta a Securitate: a francia bulldogoknál szinte lehetetlen a természetes szülés, mert fejméretük túl nagy a medencecsontjukhoz képest. Székely Csaba írói eszközeit tekintve nem egyedi eset, hogy szembeállítja vagy ütközteti egymással az állatvilág és az emberi faj intelligenciájának fejlettségi szintjét. Egy másik drámája, az Ezek állatok már címét tekintve is kivetíthető a társadalom pszichológiai működésére, amely újra és újra ugyanabba az ördögi körbe üldözi bele önmagát. Történetében a Teve, a Strucc, az Antilop és a Róka céltalannak és kiüresedettnek érzik létezésüket, mióta nem fenyegeti őket semmilyen veszély és nem kell menekülniük senki elől, hiszen amíg vadásztak rájuk, legalább tudták, mire számíthatnak, ezért választanak egy erőskezű uralkodót, Cicót, aki irányt mutat nekik. Cicó azonban csak Rókát teszi meg a „miniszterségi minisztériumot vezető miniszterének”, ami indukálja a többiek hatalmi pozícióért folytatott küzdelmét, mégpedig egyre nagyobb áron, míg végül már az összes állat az életben maradásért harcolva igyekszik kijátszani és tőrbe csalni a többieket. Az emberi társadalomba, ebbe a miniatűr állatnemzetbe tehát genetikailag van belekódolva az önfenntartás ösztöne és az arra irányuló érvényesülési vágy, hogy őket helyezzék előtérbe másokkal szemben. Ez pedig törvényszerűen idézi elő az alárendelődést az aktuális politikai hatalomnak, illetve a túlélésért folytatott harcot – aminek érdekében akár úgy gyilkoljuk le egymást a betevő falatért és az elismerésért, ahogyan az oroszlán marcangolja szét az antilopot.
A Szeretik a banánt, elvtársak? címben is felfedezhető ez a fajta degradáló, elállatiasodott társadalom-kép – ezt a Székely-darabot szintén Sztarenki Pál rendezte meg korábban, és értelmi fogyatékkal élő főszereplője Lizához hasonlóan sajátos, beszűkült tudatállapotú nézőpontból szemléli a Ceaușescu-érában történteket. A komikum eszközévé mind a két drámában az ő viselkedésük válik. Liza mindent szó szerint vesz, amit mondanak neki, képtelen az elvonatkoztatásra és az információk szelektálására, agya csak definíciók formájában tárol adatokat, és mivel senki sem érti meg gondolkodásmódját, rettentően magányos. Bár egész eddigi életében elnyomásban élt, az emberi faj ép ésszel felfoghatatlanul kegyetlen világában csak ő tud egy gyerek önfeledtségével örülni az apró dolgoknak.
Sztarenki Dóra – aki már többször bizonyította, hogy kislányos bájából adódóan mennyire alkalmas a valós életkoránál akár tíz évvel fiatalabb karakter alakítására is – brillírozik Liza szerepében: arcának minden vonása árulkodik az értetlenségről, a zavarodottságról és a tehetetlenségről, az őt ért bántalmazások ellenére javíthatatlanul naiv és pozitív életszemlélete miatt pedig szeretetre méltóvá válik az első perctől kezdve. Schneider Zoltán robosztus alkata, erőteljes hanghordozása és markáns, már-már törtető gesztusai miatt kiváló választás volt Dominik szerepére, még nevetésével is képes szorongást kelteni a nézőben. Az előadás során az ő jelleme és szemlélete megy keresztül a legnagyobb változáson, megingathatatlannak látszó elvei semmissé válnak, amint igazán kötődni kezd a védelemre szoruló fiatal lányhoz, és belátja tetteinek következményeit. Alex (Elek Ferenc) a „nyuszinak” kikiáltott egykori beosztott, aki bár Dominiknak dolgozott, egészen más nézőpontból szemléli cselekedeteiket: bűntudata kezdettől fogva arra ösztönzi, hogy a titkosszolgálati hivatala idejében szerzett „készségeit” felhasználja az elkövetők ellen, és méltó büntetésüket a saját módszereik által kapják meg. A karakter őrlődése remekül érzékelteti azoknak az alárendelteknek a dilemmáit, akik próbálnak elszámolni lelkiismeretükkel, azonban kénytelenek rájönni, hogy minden igyekezetük ellenére a gépezet bedarálja őket.
Székely Csaba dramaturgiailag mesterien felépített drámája többek között azt feszegeti, jóvátehetők-e az elkövetett gyilkosságok egy olyan gyilkossággal, amely megmenthetné valaki másnak az életét, ráadásul megszabadítaná a világot egy zsarnoktól. A történet végére a szálakat még mindig az mozgatja, akinek ez egykor a tisztje volt – a kérdés csak az, minek az érdekében.
Székely Csaba: Semmit se bánok Rózsavölgyi Szalon
Szereplők: Schneider Zoltán, Sztarenki Dóra, Elek Ferenc
Díszlettervező: Enyvvári Péter
Jelmeztervező: Cselényi Nóra
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Rendező: Sztarenki Pál
Bemutató: 2019. szeptember 12.