Hidat a szakadékhoz – interjú Szekeres Nikolettával

Ahogy a rovat felvezetőjében írod, megvan az igény a szélesebb nyilvánosságban is, hogy az oktatás révén hozzuk közelebb a fiatalokat a kortárs magyar irodalomhoz, ugyanakkor a közelmúltban rengeteg olyan vitának lehettünk tanúi, amelyek a választott művek alkalmasságát vonták kétségbe. Szerinted mi állhat ezeknek a hátterében?

Annak, hogy a kortárs irodalmat egyre többen szeretnék bevonni az oktatásba, az egyik oka az volt, hogy a gyerekek veszítettek az olvasási kedvükből. Egyre kevesebben és kevesebbet olvasnak, ráadásul az olvasási stratégiák is átalakulóban vannak. Amikor a mai szülők meglátják a gyerekeiket tevékenységeik közben, fel sem bírják fogni, miképpen mozoghatnak ilyen otthonosan abban a multitasking világban, ahol egyszerre csetelnek egy barátjukkal a telefonjukon, néznek egy videót a laptopjukon, amin közben megy egy játék is, amire néha átkapcsolnak, és ahol szintén csetelnek, mert a játékban is vannak partnereik, akikkel kommunikálhatnak, és a fülükben egy fülhallgatón keresztül zene szól. A pandémia következtében kialakult távoktatási rendszer nem tudja ellenőrizni, hogy az elviekben az „órán ülő” tanuló hány ablakot tart nyitva a képernyőjén, és hányfelé osztja meg a figyelmét. Ebben a zajos, állandó információtömeget és -éhséget generáló pszeudojelenlétben nem valószínű, hogy az olvasás izgalmas tevékenységnek számít. Nyilván, az egész kérdés teljesen értelmetlenné válik, ha abból indulunk ki, hogy az olvasás a múlt kultúrájának hordozója, szemben a már fent említett, megváltozott mediális viszonyokkal, hiszen az irodalom éppannyira hordozója a múlt, mint a jelen kultúrájának. A kortárs irodalom, amely beépíti nyelvileg és tartalmilag is azt az óriási változást, amelynek tanúi lehetünk, segíthet a szellemi jelenlét, a teljes részvétel, az elmélyülés elsajátításában, illetve visszaadhatja az olvasási kedvet, ahogy a sokat emlegetett Harry Potter-regénysorozat tette.

Nem azzal van a gond, hogy egy olvasott szöveg régi, csak minél régebbi, annál több edzésre van szükség a feldolgozásához, amelynek egyik kiváló formája a kortárs irodalom általi trenírozás.

Marc Prensky „digitális bennszülött” és „digitális bevándorló” fogalmát használva utalsz az internet térnyerése okozta változásokra, amelyek következtében a fiatalabbak már másfajta olvasási, ezzel összefüggésben pedig tanulási stratégiával rendelkeznek, ez pedig sokak szerint nem kedvez a szövegközpontú oktatásnak, az irodalom befogadásának. Ugyanakkor a közelmúltban végzett felmérések kimutatták, hogy a felnőttek körében még magasabb az egyáltalán nem olvasók aránya.

Ha a felnőttek kevesebbet olvasnak, a gyerekek még kevesebbet fognak, ezért nem árt, ha a felnőttek is többet olvasnak. Az biztosan elég abszurd helyzet, amikor a gyerekünknek két üzenet megírása közben azt magyarázzuk, hogy olvasson, mert az értékes. Mindannyian úgy élünk – nem csak a fiatalok –, hogy folyamatosan valamilyen eszközön kommunikálunk, gyakran párhuzamosan több csatornán is, de ha együtt olvasunk a gyerekekkel, illetve mi magunk is szánunk arra időt, hogy a könyv a szórakozás, a pihenés része lehessen, akkor nem iskolai tantárggyá, nem kötelező körré válik a könyvek olvasása. Annak ellenére, hogy egyre kevesebbet olvasunk, egyre nagyobb súly helyeződik a szövegértésre. A felvételikben, az érettségiben is ez a tendencia erősödik – bár ez, mint látjuk, egyik napról a másikra változhat –, a szövegértés alapja pedig a mély olvasás, amit leginkább a könyveken keresztül lehet elsajátítani.

Vagyis nem feltétlenül a mediális változásokkal van a baj, hanem azzal a pedagógiai gyakorlattal, amelyik nem a „digitális bennszülöttek re ” van kidolgozva? Hiszen hiába nőnek az elvárások, ha a megfeleléshez szükséges kompetenciákat a körülmények miatt egyre nehezebb elsajátítani. Miképpen lehetne áthidalni ezt a szakadékot?

Azzal kapcsolatban, hogy baj van-e a mediális változásokkal, nem mernék határozottan állást foglalni, mert sokszor azt érzem, hogy baj van, de ez teljes mértékben személyes válasz. Szerintem így nem igazán lehet élni hosszú távon, iszonyú nyomással jár az állandó és minden érzékre ható kommunikáció, a kiégés veszélye folyamatos, miközben óriási lehetőség és öröm rejlik abban, hogy ennyire könnyen elérhetővé vált minden. A szakadék áthidalása egyedül úgy működhet, ha ténylegesen és valóságosan megfigyeljük a gyerekeket, fiatalokat ebben az új típusú mediális világban, és ehhez tervezzük újra a tananyagokat, ehhez gyártunk módszereket. Természetesen ehhez a képzési rendszereknek is meg kell változnia.

Szerinted hogyan lehet megmutatni a diákoknak, hogy az olvasás izgalmas időtöltés?

Úgy, hogy rengeteget olvasunk, tehát saját példával, kellő iróniával felvértezve, mégis lelkesen és hitelesen. Nagy jártasságot kellene szerezni a kortárs könyvek világában a pedagógusoknak, akiknek erre időt kellene hagyni, ahogyan arra is, hogy gondolkodhassanak új módszerek kidolgozásán, és a kreativitásuk ne az adminisztráció labirintusában vesszen el.

Ezenkívül a sok-sok közös olvasás, a könyvekhez kapcsolódó játék és a könyvekről való beszélgetés az, ami beindíthatja a pozitív változást.

Mindenki akkor sem fog szeretni olvasni, és ez rendben is van – régen sem volt másképp –, de az arány biztosan javulna.

Az Irodalom most első, február 25-re szervezett eseményén Szabó T. Anna Ár című verseskötete lesz fókuszban, de a jövőben többek között Nádasdy Ádám és Cserna-Szabó András műveivel is foglalkoztok majd. A választásaitok, ha jól sejtem, ajánlások is egyben. Mesélj, kérlek, a sorozat koncepciójáról! Hogyan választjátok ki a tárgyalt szövegeket?

Én azt szeretem a legjobban, amikor olyan foglalkozásokat szervezek, illetve tartok, ahol az előadók maguk választhatják ki az előadás témáját, esetünkben az aktuális kortárs művet. A cél nagyjából annyi, hogy az öt programban jelenjen meg lírai és prózai alkotás egyaránt, és lehetőleg egy alkalommal legyen kortárs ifjúsági irodalom is, illetve a választott művet előadóink igyekezzenek társítani az iskolai tananyaghoz. A program egyébként abból indult ki, hogy régi vágyam volt egy olyan kötet létrehozása, amelyben kortárs könyveket (ifjúsági regényeket is) elemeznek szakértők, és az elemzés mellé pedagógusok készítenek óravázlatokat, ajánlásokat. Amikor megkerestem Kovács Esztert, a Pagony Kiadó főszerkesztőjét, azonnal megtetszett neki az ötlet, és segített kialakítani egy nagyon jó alkotói csoportot, ahol három szerzőpáros, azaz egy szakértő és egy pedagógus dolgozhatott együtt. Ebből született a Fausttól a Szívlapátig című kötet, és körülbelül ennek a könyvnek a mintájára állt össze a Kortárs programja is, az Irodalom most. Ahogy a kötet, úgy a program is ajánlásokat fogalmaz meg, de az adott művet nem csupán azért javasolják a szakértők, mert az szerintük jó. Az is fontos szempont, hogy a szöveg kimondottan alkalmas legyen a vizsgálódásra, irodalmi tendenciák, jelenségek, problémák stb. bemutatására, tehát esetünkben nem az ízlés az egyetlen kritériuma a választásnak.

Hogyan oszlanak meg a témák a beszélgetéssorozat és a rovat között? Mi alapján döntitek el, hogy mi kap teret az egyikben, mi a másikban?

A kettő ebből a szempontból elvileg független egymástól, de az ilyen programok azért is nagyon jók, mert a munka során kialakulhat egyfajta műhelyhangulat: különböző helyekről érkező, különböző hátterű emberek dolgoznak együtt, akik különböző érdeklődési területeiket megosztják egymással, és ebből virágzó kapcsolatok alakulhatnak ki, így a beszélgetéssorozat az egymástól való tanulás, inspirálódás terepeként is működik, ami a rovatra is visszahat.

Emellett minél több nézőhöz, pedagógushoz eljutunk, annál inkább kialakulhat egy hálózat, ami az ilyen típusú rovatokat tovább éltetheti.

Jól sejtem, hogy ez egyfajta misszió a Kortárs szerkesztőségének a részéről? Ekképpen pedig egy válaszlehetőség is arra, hogy tulajdonképp mi lehet napjainkban az irodalmi folyóiratok feladata?

Nagyon fontos kérdés ez, de biztosan nem fogok tudni egyértelmű választ adni. Alapvetően sokféle irodalmi folyóiratot látok ma Magyarországon, és én a sokféleségnek mindig örülök. Ilyen öröm a képzőművészet folyamatos jelenléte a Kortársban, mert a sokféleséget olyan értelemben is fontosnak tartom, hogy egy irodalmi folyóirat jó, ha reflektál a kortárs művészetekre. Ma, a vizualitás térnyerésének idején a vizuális edukáció is kedvenc témám, legalább annyira előtérbe kellene helyezni, mint az olvasás kérdését. Számomra egy kortárs irodalmi folyóirat feladata, hogy minőségi irodalmat képviseljen, foglalkozzon aktuális irodalmi kérdésekkel, reagáljon jelenségekre, a közönségére, illetve legyenek benne olyan anyagok, amelyek újabb olvasókat is megszólítanak. Lapunk Detektívtükör című sorozatát épp ilyennek látom, de szeretem az érzékenyebb reflexiókat is, mint az Élmény, ihlet, inspiráció sorozat. A ±18 is ebbe a sorba igyekszik belépni, remélhetőleg majd sokak számára izgalmas anyagokkal. Végül, de nem utolsósorban a közlési lehetőségek biztosítása, a kezdő szerzők segítése, mentorálása az alapvető feladata a szépirodalmi folyóiratoknak.