„A testépítőkhöz hasonlóan mi is folyamatosan feszegetjük a határainkat” – Interjú Csuja Lászlóval és Nemes Annával

Képzőművészként elsősorban a látvány komplexitása és annak kettőssége fogott meg. Tetszett, hogy mindkét klasszikus nemi attribútum erőteljesen megjelenik, hogy szuperlények. Úgy éreztem, ezen a jelenségen keresztül sok univerzális kérdéssel lehet foglalkozni. 

A főszereplő, Csonka Eszter már a Szép szörnyben is játszott. Mivel tűnt ki a többi testépítő közül, akivel interjút készítettél?

Hihetetlenül meg tudja magát nyitni, ami kevés emberre jellemző, különleges képesség. Őszinteség és bátorság kell ahhoz, hogy valaki ennyire fel tudja magát tárni másoknak. A Szelídnél még fontosabbá vált, hogy ezt újra és újra képes előhozni magából. 

Hogyan kapcsolódott be az alkotói folyamatba Laci?

Amikor a Képzőművészeti Egyetemen tanultam, festés közben jelenetek, ötletmagok álltak össze a fejemben. Laci – akivel akkor együtt laktunk – biztatott, hogy csináljunk belőle filmet. Már az írás folyamatától kezdve együtt dolgozunk a Szelíden.

Mennyire változott meg a testépítéshez való viszonyotok a forgatás során? Mi volt a legnagyobb felismerésetek?

Óriási felismerés volt, hogy milyen hosszú ideig tart létrehozni a kívánt testformát, és milyen irgalmatlan munkával, lemondással jár ez. Szinte szerzetesi életmódot követel meg, rengeteg önsanyargatással. Előtte is tudtuk, hogy meg kell dolgozni érte, de a forgatás során jöttünk rá, milyen brutális meló van mögötte. 

Én arra eszméltem rá, hogy a testépítés olyan, mint a művészet. Ugyanúgy alkotómunka, csak más a társadalmi beágyazottsága.

A testépítők művészetének tárgya a saját testük. Ez egy esztétikai sport, aminek a rétegeit is útközben fedeztük fel. Nem csupán arról van szó, hogy izmosnak kell lenni – ennél is fontosabb a vizualitás és az arányok.

Ebből a szempontból is hasonló a testépítés a művészetekhez, például a filmkészítéshez. A mozgókép is a látványról szól. A filmnél is fontos az esztétikai arány, amihez viszonyulnak az alkotók.

Ha már a testépítés és a filmkészítés párhuzamairól beszélünk, veletek is előfordul, hogy saját teljesítőképességetek határait kell feszegetnetek, és szenvedtek?

Folyamatosan. Képzőművészként állandóan úgy érzem, mintha magam elé tüzes karikákat tennék ki, és zsákbanfutás-versenyt rendeznék. A testépítőkhöz hasonlóan mi is folyamatosan feszegetjük a határainkat, aztán kiderül, sikerül-e átlépni őket.

Alkotás közben rengeteget küzdünk a témával. Reméljük, nekünk nem megy rá az egészségünk. Annának ez volt az első nagyjátékfilmje. Olyan kihívásokkal kellett szembenéznie, amilyenekkel eddig soha. Óriási kihívás és pokolian hosszú folyamat volt, hogy elkészítsük a filmet. Ahogy Eszter a saját testén, úgy dolgoztunk mi is hosszú évekig a Szelíden. Ahogy ő, úgy mi is rengeteg ponton elbukhattunk volna, még akkor is, amikor már rengeteg munkánk benne volt. A filmkészítésnél ez gyakran előfordul, de a Szelíd esetében különösen jellemző volt. 

Már csak azért sem lehetett könnyű dolgotok, mert az évekig tartó előkészítést követően 2020 végén, a koronavírus második hulláma alatt kezdtétek el a Szelíd forgatását. Mennyire húzta keresztül a terveiteket a járvány?

Kisebb akadályokat állított a film elé. Nem kellett megszakítanunk a forgatást, de megnehezítette a dolgunkat. Bizonyos szempontból segített is. Több helyszínt is azért tudtunk kibérelni, mert a járvány miatt nem üzemelt.

Az utolsó jelenet a Várkert Bazárban játszódik. Nem volt nagy költségvetése a filmnek, filléreket tudtunk volna fizetni egy helyszínért. Normál esetben biztos, hogy nem tudtuk volna kibérelni a Várkert Bazárt, ahogy a hotelt sem. Egy százötven szobás modern szállodában forgattunk, ahol összesen két vendég volt. Lekapcsolták a fűtést és a vizet is, hordozható fűtőtesteket kellett használnunk. Folyamatosan maszkban kellett lennie minden stábtagnak. Óriási volt a félelem, mert ha valaki elkapja a vírust, és megfertőzi a többieket, ne adj’ isten, a színészeket, akkor vége a forgatásnak, ki tudja, meddig. Nagyon megterhelő volt.

Egyszer el is kapták páran, de ügyesen időzítettek, mert a forgatási szünetben betegedtek le.

Laci, egy interjúban említetted, hogy nagyon érdekelnek az erős valóságalappal rendelkező, mégis elképzelt történetek. A Virágvölgyön egyszerre érezhető a realista hangvétel és a fantázia. A Szelíd esetében is ez a fajta kettősség mozgatott? 

Biztos vagyok benne. A Szelíd is hasonló munkamódszerrel készült, mint a Virágvölgy: valós szereplők életéből inspirálódtunk, azok alapján dolgoztuk ki a fikciós történetet. A Szép szörny is sokat segített – az interjúk, amiket Anna készített, támpontot adtak a forgatókönyvhöz. A munkamódszernek köszönhetően a szereplők hitelesek, a történet életszagú, legalábbis reméljük, hogy a néző is így látja.

Sokszor érzem, hogy az élet által ihletett történetek kreatívabbak, mint amiket kitalálunk.

A filmben megbúvó apró motívumoknak különös rezgése van, ami annak köszönhető, hogy a valóságból táplálkozik a történet. Ilyen például a testfetisiszta escortozás, amit nem mi találtunk ki, hanem létező jelenség a testépítésben, miközben vizuális szempontból rettentően erős. 

A Szelíd amellett, hogy dráma, sportfilm is. Hollywood rengeteg sportfilmet kitermelt, itthon viszont viszonylag kevés alkotás készült a zsánerben, miközben vannak világszinten is sikeres sportolóink. Szerintetek mi lehet ennek az oka?

Itthon nincs hagyománya a zsánernek, pedig sportnemzetnek számítunk: a legjobbak közt vagyunk az egy főre jutó olimpiai aranyérmek számában. A Rákosi- és Kádár-rendszerben kiemelten fontos volt az élsport, és 2010 után a kormány számára ismét az lett.

Még sincs meg körülötte az a kultusz, mint az Egyesült Államokban.

Igen, nincs benne a kultúránk alapszövetében. A 19. században kialakult klasszikus magyar nemzeteszménynek nem része a sport. Az amerikai identitásba sokkal inkább beletartozik a versengés. Ráadásul míg Magyarországon az irodalom, addig az Egyesült Államokban a film határozta meg a kultúra alapjait, ezért látunk jóval több amerikai sportfilmet. A mi szempontunkból ez azért jó, mert olyan műfajú filmet készítettünk, amilyet előttünk itthon kevesen. 

Ezek szerint a Szelíd az Egyesült Államokban jobban meg is találhatja a közönségét, mint itthon?

Amerikában teljesen más nőként testépítőnek lenni, mint Magyarországon. Beszélgettem olyan testépítőnővel, aki rendkívül eredményes volt, de nem tudta elviselni, hogy Magyarországon folyton ujjal mutogatnak rá, és kinevetik, ezért Floridába költözött. Ott is megnézik az utcán, de csodálattal és elismeréssel fogadják. Itthon valószínűleg teljesen más a Szelíd hatása, mint Amerikában, ugyanakkor a film stílusa az ottani esztétikai léptékhez képest túlságosan kelet-európai.

Ha a téma nem is vált ki erős érzelmeket a nézőkből, a megközelítés biztosan.

A testépítésnek más a kultúrája Amerikában, miközben a tengerentúlon inkább az értelmiségi, cinefil közönségre jellemző, hogy idegen nyelvű filmeket néz. Mégis rengeteg olyan eleme van a Szelídnek, amely megragadja az amerikai közönséget. A sikerorientáltság, az áldozathozatal, az álomhajszolás, az önbeteljesítés mind fontos részei az amerikai identitásnak. Különösen érdekli őket annak a drámája, hogy milyen lemondásokkal jár a testépítés. Ezzel is együtt tudtak érezni az ottani nézők. Nagyon sajnálom, hogy a járvány miatt nem lehettünk kint a Sundance-en, mert óriási érzés lett volna megtapasztalni ezt. 

Eszternek fizikailag is fel kellett készülnie a filmvégi, testileg megterhelő versenyjelenetre. Nem állt fenn a veszély, hogy túlvállalja magát, és megsérül? 

Benne volt a pakliban, ezért folyamatos orvosi felügyelet alatt állt. A filmben mutatott formánál még erősebbet is tudott volna hozni, de kértük, hogy ne úgy készüljön, mint a világbajnokságra. Egy világversenyen mutatott formát legfeljebb három napig lehet fenntartani, a forgatás pedig több hétig tartott. Ráadásul míg egy versenyen tudnak pihenni a versenyzők a megmérettetés előtt és után, egy forgatáson heteken át napi tíz-tizenkét órát talpon kell lenni.

Egy verseny után lehet enni-inni, de a forgatáson nem, mert a testépítők által hozott formákat akár néhány kocka csokival is tönkre lehet tenni, és kárba vész a több hetes felkészülés. Eszti olyan komolyan vette, hogy kiköpte a csokit, az ebédelős jelenetben pedig csak a répát ette ki a levesből. 

Eszter és a másik főszereplő, Turós György említette, hogy a forgatás alatt a stáb végig nagyon odafigyelt rájuk. Jobban kell „óvni” egy amatőr szereplőt, mint egy profi színészt? 

Egy profinak már van tapasztalata, és tudja, hogy amikor nem forog a kamera, félrevonulhat pihenni. Eszter és György az elején nem mert leülni pihenni – ilyen szempontból valóban jobban kellett őket óvni. Már csak azért is, mert rengeteg érzékeny jelenet volt, ráadásul a testépítés nagyon különleges világ. 

Mivel ez volt az első forgatásuk, végig odafigyeltünk, hogy jól érezzék magukat, és mindig tudják, hogy épp mi történik. Külön ember figyelt rájuk a stábból. Amikor egy testépítő edzésben van, instabilabb, érzékenyebb, mert az idegrendszere kevesebb szénhidrátot kap, emellett gyengül az immunrendszere is. 

Voltak holtpontjai Eszternek a forgatás alatt?

Egyszer, amikor komolyan megfázott. Már nagyon kellett edzenie. A tizenkét órás forgatási nap után hazament, és nekiállt súlyzózni, betegen.

Ráadásul évtizedek óta szigorú napirend szerint él, ami a forgatás alatt teljesen felborult. Biztos, hogy ez is megterhelte. 

A Szelídben fontos szerepet kap a test és a szenvedés. Mennyire volt nehéz megtalálni a határt, hogy ne váljon öncélúvá, hatásvadásszá? 

Nem kellett külön figyelnünk erre, mert erős víziónk volt, hogy miről szeretnénk mesélni. A befogadói oldalt nem tudjuk kontrollálni.

Biztos lesznek olyan nézők, akik azt mondják, hogy a Szelíd egy „freak show”, és tocsog a bizarrságban, de ez az ő előítéleteikről szól, nem a mi szándékainkról. 

Volt egy pótforgatás előtti vágata a filmnek, aminél úgy éreztem, pont a testet nem mutatjuk meg eléggé. Annyira figyeltünk, hogy ne tocsogjunk a „pornográfiában”, hogy túl szemérmesek lettünk, és elvesztette az érzékiségét a film. Pont a szoborszerű testkép primer érzékisége vonzott minket. Úgy érzem, végül eltaláltuk az arányokat. Jelen van az érzékiség, de a képek erős komponáltsága, feszítettsége miatt a néző megfigyelői pozícióba kerül. Az elidegenítő, megfigyelő látásmód elősegíti, hogy a közönség ne öncélú „pornográfiának” lássa a filmet. 

A képekkel, a kompozíciós technikákkal és a ritmizálással is a szereplők érzelmiállapot-változását akartuk bemutatni. Nem érdemes úgy beszélni a szereplőkről, hogy van a testük és a lelkük. Nem lehet azt mondani, hogy egy szép lelkű nő furcsa testbe zárva él. Egy nő és egy férfi keresi a boldogságot – ezt az állapotot igyekeztünk visszaadni a képi kompozíciók ritmizálásával. Van egy távolságtartásunk az esztétikummal, és ez az esztétikai rendszer így tudja a legjobban becsúsztatni a filmet a néző bőre alá.

Ha belenyomom a néző arcába a látványt, undort kelt benne. Ha távolabbról mutatom, jobban meg tudja figyelni az esztétikai minőségét.

Mit jelent számotokra, hogy a Sundance-en mutatkozhatott be a film?

Biztos, hogy remek dobbantó volt. Természetesen jobb lett volna, ha személyesen is ott lehetünk. Sok neves fesztiválra kapott meghívást a film. Ha nem lenne a koronavírus, a száz országra megveszik a jogokat. A járvány lassít a folyamaton, de a Szelíd előbb-utóbb bejárja majd a világot, ebben biztos vagyok.

Mi kell ahhoz, hogy azt mondjátok, részetekről a Szelíd sikersztori lett? Milyen nézőszámmal, fesztiválsikerrel lennétek elégedettek?

Nekem a Sundance volt a mértékegység, nem a nézőszám. Más a nézettség, és más az esztétikai ítélet.

Ha azt akarnánk, hogy sokan megnézzék, akkor teljesen másféle filmet készítettünk volna. Kiszámítható, hogy a nézők milyen filmre mennek be – a Szelíd nem ilyen. Ugyanakkor ha nem lenne a járvány, nemzetközi szinten többen látnák, mint egy magyar romantikus komédiát. Ha esetleg felkerül a Netflixre Amerikában, megnézik körülbelül harmincmillióan. Erre megvan az esély, de minket nem ez érdekel. A Sundance-en mutatták be, aminek borzasztóan örülünk, és ennél többet nem is kívánhatunk.