„Mindegyik természetfilmnek nagyon kell örülni” – interjú Szendőfi Balázs zenész-filmrendezővel

Gyerekkorodban is sok időt töltöttél a természetben? Amolyan tücsköt-bogarat gyűjtő, megfigyelő gyerek voltál?

Nem voltunk különösebben kirándulós család, de a természet szeretete gyerekkorom óta meghatározó az életemben. Sokat nyaraltunk a tatai Fényes Fürdőnél. Ott lavórban, lefedve tartottam a begyűjtött békákat, és Pesten is összeszedtem mindenfélét: bogarakkal, gyíkokkal, békákkal tértem haza, őrületbe kergetve ezzel édesanyámat, aki nemhogy a bogaraktól, de még a kutyáktól is fél. Akkor kaptam az első akváriumomat, díszhalakkal, amikor ki tudtam mondani az „r” hangot.

Édesanyád mai napig a Pesti Magyar Színház zenei vezetője, édesapád pedig hangszerkészítő mester volt, vagyis a muzsika világában korán elmerülhettél. Számodra evidens volt, hogy a zenei pályát választod, zeneelméletet tanítasz, és basszusgitár-oktatással is foglalkozol?

Egyáltalán nem volt evidens. A húgommal régen fogadtunk: azt jósolta, zenész leszek, én pedig azt, hogy nem. A húgom győzött, de mivel nem konkretizáltuk, hogy hány millió forint a fogadás tétje, még nem jutott a pénzéhez. Úgy négy-öt éves lehettem, amikor abszolút hallást állapítottak meg nálam, hatéves koromban mentem először szolfézsra és zongoraórára. Utóbbit akkor hagytam abba, amikor a kedvenc tanárnőm távolabbra költözött, és aztán évekig nem is zenéltem. Kamaszkoromban kaptam egy gitárt édesapámtól – elkezdtem magamtól gyakorolni, klasszikusgitár-magánórákat vettem, majd basszusgitárra váltottam, végül pedig felvettek a székesfehérvári Dr. Lauschmann Gyula Zeneművészeti Jazz Szakközépiskolába.

Nemcsak a zene, de a filmezés iránt is elhivatott vagy: 2015-ben látott napvilágot Budapest halai című ismeretterjesztő filmed, amelyben sorra mutatod be a város vizes élőhelyeit és az ott élő halak mindennapjait. A 4. Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztivál fődíját a Hegyek-völgyek halai – A vizek bárányai és farkasai elismeréseként ítélték neked, 2019-re pedig A szőke tó – A Tisza-tó hat évszaka alkotásod készült el. A fődíjjal jutalmazott filmed esetében mit éreztél a legnagyobb kihívásnak?

A legfőbb kihívást a területről való naprakész informálódás és az oda történő minél gyorsabb eljutás okozta, hiszen a film egy másik országban, Szlovákiában játszódik, a Tátra vizeinek gazdag élővilágát és az azt fenyegető globális és helyi jelenségeket mutatja be. Facebookon beírtam egy horgászcsoportba, hogy mennék Szlovákiába forgatási céllal – szerencsére jelentkeztek olyanok, akik benzinpénz-hozzájárulás fejében kivittek magukkal ahhoz a folyóhoz, amelyikhez épp szerettem volna. A helyi halkutatók is sokat segítettek, mégsem volt mindig könnyű például a paducvonulásra vagy más, hirtelen induló jelenségekre pontosan időzítenem. Egy ívást csak a második évben tudtam felvenni, mert hiába szóltak, hogy zajlik, olyan hirtelen nem tudtam fuvart szervezni. Kezdetben a hegyi folyók sodrása is okozott gondokat: hazai vizekre alkalmazott kamerarögzítési módszereim mit sem értek, más megoldásokat kellett kidolgoznom.

A természet menetébe mennyire nyúlhatsz bele?

Egy sor etikai kérdést vetnek fel az úgynevezett megrendezett jelenetek. Vannak, akik befogott állatot filmeznek, mások elmennek állatkertbe forgatni, az ott felvett jeleneteket pedig úgy állítják be, mintha az valahol másutt lett volna rögzítve. Értem én, hogy ez a könnyebbik út, és bizonyos szintig el is fogadható, hiszen a legtöbb természetfilmes pályázatra és határidőre dolgozik. Én viszont nem, és pont ezért nem is szeretem beállítani, előre megszervezni a jeleneteket. Kizárólag a makrofelvételekhez szoktam akváriumi képeket bevágni, de ott is az élőlények természetes viselkedését figyelem, nem serkentem őket cselekvésre. A bérelhető leshelyek is – amelyeket cégek tartanak fel filmesek és fotósok számára – szintén a könnyebb utat jelentik, amiben a munka nagyja a les fenntartójáé, nem az azt kibérlő filmesé. Aki nem él ezzel a lehetőséggel, az kiépít magának egy saját lessátrat – könnyen kezelhető álcahelyet –, ahonnan kedvére készíthet felvételeket.

Hogyan néz ki a természetfilmes élete? Esőben, hóban, szélben kint áll a természetben, és filmez?

Igen, és én kifejezetten szeretem, ha embert próbálóak az időjárási viszonyok, habár ez az utóbbi néhány évben meglehetősen ritka.

Mostanában a legtöbb felvételem derűs, napos időben készült, a hóesést úgy vadásztam az elmúlt teleken.

Egy gyűjtőmunka, egy forgatás során az embert bizonyára számos „aha-élmény” éri.

A forgatási időszak, a felvételek visszanézése és az utómunka sok ilyen pillanattal jár annak ellenére, hogy azért meglehetősen jól ismerem a halak természetét, tudom, mikor várható ívás, vagy milyen változást hoz a viselkedésükben és vándorlásukban az időváltozás. Egyébként nagyon rá tudok csodálkozni a vidrák, a hódok, a borzok viselkedésére is. Vannak filmesek, akik előre megírják a forgatókönyvet, és megpróbálják azt leforgatni. Ezeket a terveket a természet rendszerint felülírja, és nálam általában csak a nyersanyaggyűjtés befejezése után körvonalazódik, hogy milyen jelenetek lesznek a filmben.

A Tiszában mi a vonzó számodra?

Minden folyót szeretek, mindegyiket más okokból és másképpen. A kedvenc folyóm hosszú ideje a Dráva, írtam is róla egy jazzdalt. A Tiszára azt mondják, hogy a legmagyarabb folyó, mert a forrásvidéke és a dunai torkolata is a történelmi Magyarország területén van.

Sajnálom, és egyben csodálom – a Tiszával bántunk el legerőteljesebben a folyószabályozások során: eredeti hosszának több mint felével rövidítettük meg.

Hogy látod, milyen a természetfilm elismertsége ma Magyarországon?

Jelenleg a naiv és a hurráoptimista periódusban vagyunk. Viszonylag kevés készül, így mindegyik természetfilmnek nagyon kell örülni, függetlenül attól, hogy jó vagy kevésbé jó alkotásokról beszélünk.

Ha létezne természetfilm-kritika, mi alapján dicsérnél vagy húznál le egy filmet?

Pont az előbb említettek miatt nem szívesen mondok egy alkotásra sem rosszat, hiszen érződik rajtuk a befektetett munka, de ha mégis negatívumokat kellene felhoznom, azok nem a képekkel kapcsolatosak lennének.

Szerintem a hazai természetfilmek két visszatérő gyenge pontja a szöveg és a zene.

Vannak, akik nagyon szeretnék a nagyzenekari hangzást reprodukálni, de mivel nincs rá keret, az alkotó zeneszerkesztő program szimfonikus hangszíneihez nyúl. Egy szép felvétel alatt fájdalmas ilyet hallgatni. Vannak a modernkedők, akik el akarnak szakadni a nagyzenekari hangzástól, viszont szinte percenként alkalmazzák ugyanazt a zenét. Nem túl kreatív megoldás. Az első filmemnél elkövettem azt a hibát, hogy sokféle és bonyolult zenét illesztettem. Ma már tudom, hogy természetfilm esetében a zene nem lehet önálló kompozíció, csakis alkalmazott művészet, amelynek célja az egyes jelenetek hangulati aláfestése. Ami a szöveget illeti: sokszor hallok igénytelen vagy túl költői narrációt, de olyan is előfordul, hogy a kettő együtt van jelen, vagyis hogy az irodalmi és a köznapi stílus keveredik. Így lesz belőle egy eklektikus valami, ami megzavarhatja a nézőt, a hallgatót. Én a szövegeimet próbálom a tudományos szabatosság és közérthetőség határán tartani.

Milyen trükköket használtok előszeretettel a felvételek készítésekor?

Komplett jeleneteket rögzítek úgy, hogy kiteszek karókat egymástól néhány méter távolságra, azokra helyezem a nagylátószögű kamerát. Télen például a leeresztett halastóban maradt egy kis víz, oda gyűlt az összes kárókatona, szürke gém, kócsag, néha még rétisas is – a tenyérnyi pontyokra pályáztak. Ott helyeztem el egy karót a kamerával. Ezt egy teljes héten keresztül minden nap megcsináltam, mindig más-más látószöget állítottam be, majd összevágtam a jelenetet. A nagyon közeli, víz alatti képekhez egy távvezérlős szerkezetet használok: a vezérlőn a kijelző és a kamera összes gombja megtalálható, de maga a kameratest a vízben van egy rúd végén. A kijelzőt és az apparátust kábel köti össze.

Mostanában milyen filmen dolgozol?

Most a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség felkérésére forgatok egy filmet a ráckevei Duna élővilágáról. Ebben is szeretnék már kilépni a halfilmes kategóriából, és más állatokat is megmutatni.

A nádasban fészkelő madarakról – többek között barna rétihéjáról, nagy kócsagról, szürke és vörös gémről – kívánok átfogó képet adni.

Nagy szerelmem a törpegém, és érdeklődéssel figyelem a kakukkot is, amely igazi „bűnöző”. A nádirigó fészkére van specializálódva, jobban mondva bitorolja azt, annak fészkébe tojik, a kikelt fióka pedig a nádirigó szeme láttára taszítja ki a fészekből annak tojásait és fiókáit.

Szerinted a világjárvány átalakíthatja a természethez fűződő viszonyunkat? Látsz arra esélyt, hogy jobban megbecsüljük a környezetünket?

Sajnos a járvány alatt az emberek elkezdtek kirándulgatni és olyan helyekre tévedtek, ahol az eddiginél jobban megzavarták a vadállatokat. Több lett a szemét, ráadásul a budapesti lesünket felfedezte egy kisebb társaság – ott söröztek esténként. A Merzse-mocsárhoz rendőröket kellett hívni, mert a védett gyepen tollasozott, piknikezett a nép. Hogy a járvány után mi lesz, arra már vannak tapasztalatok: Kínában a légszennyezettség meghaladta a pandémia előtti mértéket, hazánkban pedig visszaállt a járvány előtti állapot. De hogy valami pozitívumot is említsek: a Nagy Dunánál eddig sosem látott mennyiségű halivadék születhetett, aminek az az oka, hogy a sétahajózás hónapokig szünetelt, és a hajók által keltett hullámok nem tudták leverni az ivadékokat. Összességében mégiscsak úgy vélem, hogy az embert semmi sem fogja megijeszteni és féken tartani, még akkor sem, ha egy sokkal nagyobb csapás éri el. Ha a népesség ötven százaléka elpusztul, akkor is csak ideig-óráig tart az ijedtség. Ha nem folyamatos a presszió, akkor az ember nem változtat tartósan a természethez való hozzáállásán.