Kiégés, test: zsigeri élmény a színpadon – Interjú Szeri Viktor táncos-koreográfussal

Ha ma megnyitom egy kortárs táncelőadás leírását, jó eséllyel filozófiai kérdésekről fogok olvasni, amelyek a darab témáját szolgálják. Nincs ez másképp az Outsidersnél sem: hogyan épül fel egy rendszer, és milyen eszközökkel tartja fenn magát? Mi történik, ha találkozik valamivel, ami már rajta kívül áll? Ezeket a kérdéseket vizsgáljátok az előadásban a leírás szerint. De hogyan tud mindez terítékre kerülni pusztán a tánc által? Hogyan lehet a testtel és a mozgással elvont kérdéseket megfogalmazni?

Ne úgy képzeld el, hogy megmagyarázunk egy témát a színpadon a tánccal, amit tökéletesen dekódolni tud a néző, aztán amikor kimegy a színházból, azt mondja, hogy a keretek lebontásáról nézett egy előadást. Sokkal inkább érzetekkel dolgozom, azokat szeretném átadni. Ha foglalkozom egy konkrét témával vagy kérdésfelvetéssel, akkor az általa kiváltott érzeteket jelenítem meg a színpadon mozgó testekkel, fénnyel, zenével, dramaturgiával. Az Outsidersnél például a falak lebontása és a rendszerek megkérdőjelezése, illetve a társas kapcsolatok változékonysága, nehézsége a fő téma.

Azt szeretném elérni, hogy a néző át tudja magát adni a színpadon megidézett érzésnek: ne értelmezni akarja a látottakat, hanem helyezkedjen bele. Kicsit olyan ez, mint amikor elmegyek egy kiállításra, és ránézek egy tárgyra, amit vizuálisan dekódolok, aztán magával ragad. A táncnál is így van. Egy zsigeri élményt szeretnék átadni, amelyhez mindenki tud kapcsolódni a saját életén, élményein keresztül. Így egyszerre tud reflektálni a néző a produkció által saját magára és az őt körülvevő dolgokra.

Mintha egy plusz érzékszervvel kéne befogadni a táncot, nem pedig intellektuálisan.

Igen. Az érdekel legjobban a táncban, hogy

mik azok a pontok, amelyeket ha megtalálunk, akkor a néző kikapcsolja az agyát, és már nem érteni akarja a produkciót.

Mint amikor megnézel egy videoklipet, amiben táncolnak. Ott érted a táncot? Nem, de hat rád. És itt ez a lényeg.

Az Outsidersnél érdekes volt figyelni egyébként a nézőket. Volt egy pár, akiknek az egyik tagja nagyon erősen próbálta értelmezni az előadást, folyamatosan kérdéseket tett fel a barátjának: „Miért nem veszi már le a cipőjét? Miért ilyen hosszú a zene?” Izgalmas volt látni, ahogy az idő előrehaladtával kikapcsolt a folytonos narrálás, értelmezési igény, és végül belehelyezkedett az előadás hangulatába.

Furcsa, hogy ezt mondod, nekem ez volt az egyik kedvenc jelenetem: Vavra Júlia egy magas sarkú csizmát próbál lerúgni magáról, viszonylag hosszan. Az állapot nekem nagyon ismerős. Arra emlékeztet, amikor már nagyon szenved az ember valamivel, és azt hiszi, sosem lesz vége a folyamatnak.

Pont az a cél, hogy ezt elérjük. Ha én ezeket az állapotokat, amikbe a táncosok belemennek, kétszázmilliószor nem éreztem, akkor egyszer sem. Fontosnak tartom az általad említett példát is. Az előadásban sokszor foglalkozunk olyan elemekkel, amelyek egy-két hétköznapi cselekvésnek is megfelelhetnek, így a befogadó az absztrakt mozgáson keresztül is felismer számára ismerős érzeteket, cselekvéseket.

Számomra ez egy közösségi élmény is, mivel azt is jelenti, hogy nem vagyok egyedül az elveszettségemmel, hiszen ha épp azt látom a színpadon, akkor a körülöttem ülők is értik, érzik. Számukra is ismerős terep.

Van ilyen célom is, a közösségteremtés egyre fontosabb. Nagyon szeretem például, amikor addig ismeretlen emberek beszélgetve távoznak az előadásról. A produkciónak része egyfajta szeánsz is, ami szintén hasonló erővel bír. Leragasztjuk a nézők telefonjának kameráját, ami egy viszonylag időigényes dolog. Ez azt jelenti, hogy akik megérkeznek a színházba, akár húsz percig is ülnek a nézőtéren, mire elkezdődik az előadás. Mindezt telefon nélkül kell kivárniuk, úgyhogy jobb híján elkezdenek beszélgetni. A premieren az öltözőben készülődő táncosok azt hitték, hogy egy egész stadion van a nézőtéren, annyira hangosak voltak. Már nagyon rég láttam ilyet előadások előtt. A nézők meg tudtak érkezni a térbe, ahol közösen fognak eltölteni egy órát, telefonnyomogatás helyett pedig inkább egymással beszélgettek. Ez nagyon jó.

Ez a telefonleragasztós gesztus egyébként a technobulikból jön. Az előadásban viszonylag sok meztelenség szerepel – biztonságos teret akartam teremteni a táncosoknak, mert hallottunk már visszaélésekről. A produkció közben a jegyszedők is figyelik a nézőteret, hogy fotóznak-e.

A tánc befogadását a képzőművészeti élményhez hasonlítottad. Nem véletlen, hiszen te a pályád elején gyakran mutattál be szólókat galériákban, illetve a Hollow kollektívában is óriási szerepe van a vizualitásnak, most pedig épp az Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületében (FKSE) beszélgetünk, egy műteremben. Honnan jött ez az orientáció, és miért döntöttél úgy, hogy az Outsidersben a tánc eszközén lesz a hangsúly?

A kezdetektől érdekel, hogy hogyan lehet létrehozni valamit úgy, hogy nemcsak a testemből és a mozgásból indulok ki. Elkezdtem videóvágással és -szerkesztéssel foglalkozni, és már a tanulmányaim alatt nyitottam a társművészetek felé. Közel kerültem a képzőművészeti közeghez, és rettenetesen inspirált az, ahogyan ők dolgoznak és gondolkoznak.

Aztán három éve Muskovics Gyulával és Páll Tamással létrehoztuk a Hollow kollektívát, és azóta is nagyon aktívan dolgozunk együtt – ezt a műtermet is közösen béreljük és használjuk, amit az FKSE által kiírt és sikeresen elnyert pályázat tesz lehetővé. 2018 óta valósítunk meg immerzív tereket és performanszokat, ahol a koreográfia a játékmechanikával, költészettel, kiterjesztett valósággal, szerepjátékos módszerekkel és a zenével keveredik. Utóbbit Molnár András és Marquetant Tamás alkotótársaink készítik.

A Hollow projekteknél mindig az volt a tapasztalatom, hogy egy másik világba érkeztem vagy, mondjuk, valakinek a tudatalattijába. Halmozottan volt érvényes, hogy nem kell értelmeznem a történéseket, cserébe viszont lehetőségem van egy valóban különleges élményt átélni.

Akkor célba ért, mert ezt akarjuk elérni. Mióta a Hollow-val dolgozom, megváltozott a saját munkamódszerem is, hiszen egészen más élmény kollektívában létrehozni valamit, mint egyedül. Ez egy nagyon működőképes és demokratikus alkotói forma. Mióta megtapasztaltam, hogy milyen szoros kollaborációkban létrehozni előadásokat, az egyéni alkotófolyamataimban is könnyebben tudok teret biztosítani másoknak, és egyszerűbb elengedni elképzeléseket, berögződéseket.

Az Outsiderst viszont egyedül hoztad létre, abban az értelemben, hogy az elsődleges nyelve a tánc, és te vagy a koreográfus.

Igen, mert a közös munkának előfeltétele az is, hogy mindenki csinálja mellette a saját dolgait, nekem pedig régóta nem volt saját produkcióm. Úgyhogy feltettem magamnak a kérdést, hogy én tulajdonképpen mivel is foglalkozom, mennyit változott az érdeklődésem, mióta a Hollow-val dolgozom, hol tartok az egyéni szakmai gyakorlatomban. Alapvetően mindig a tánc nyelvét használom, a közös projektekben is. Ennél most eggyel tovább akartam lépni: táncosokkal a tánc nyelvén kommunikálva létrehozni valamit. Az előadás elsődleges nyelve a tánc, de az Outsiders szerves részét képezi a zene, a dramaturgia, a fény, illetve a jelmez is.

A saját produkciók alkotása a kollektív működés mellett kicsit önmeghatározásnak is hangzik.

Inkább önkeresés és kihívás. Nagyon régen dolgoztam együtt több táncossal, és hiányzott az is, hogy koreografáljak. Kíváncsi voltam, hol tartok jelenleg, és mennyiben változtak a már korábban használt eszközeim egy előadás létrehozásánál. Most pedig az Outsiders témájából kiindulva dolgozom a Fatigue című szólómon, ami április 4-én lesz látható a MU Színházban.

Miért dolgozol hasonló témával a szólóban, illetve miben lesz más ez az előadás, mint az Outsiders?

Az Outsiders sok kérdéssel foglalkozik, a kiégés társadalmi oldalát is vizsgálom benne úgy, hogy többen állnak a színpadon. Ebben az előadásban inkább a csoportdinamika változása a meghatározó kérdés, a rendszerek felépítése, lebontása, megkérdőjelezése. Az, hogy hogyan működik együtt a csoport, és azon belül miként vagyunk önálló individuumok.

A Fatigue című szólóban egészen más oldalát vizsgálom a kérdésnek, ez személyes szinten szól a kiégésről. Ha én állok a színpadon, és a kiégéssel dolgozom, akkor tulajdonképpen magamról teszek egy állítást, vagy legalábbis hozzám fogják társítani. Érdekelt az, hogy milyen ezt a témát így feldolgozni, illetve eleve nagyon rég csináltam már szólót, szóval itt is motivál a kihívás.

Él az ember fejében egy kép arról, hogy a művész önmegvalósít, és csak azt csinálja, amit szeret. Ehhez képest furcsa a kiégésről hallani, hiszen elsősorban managerbetegségként szoktuk emlegetni.

Ez a kérdés a munkából indul ki, pedig nem ez a lényeg. Nekem nem csak a munkám az életem, és ennek nagyon örülök. Nem azáltal érzem magam Szeri Viktornak, hogy alkotó vagyok, hanem én vagyok valami, amiből kiindulva létrehozok dolgokat. És ez a valami ki tud égni. Persze sok összetevős dolog, ami már generációs és szakmai kérdés is.

Van egy általános kilátástalanságérzésem is amiatt, hogy például holnap megtarthatom-e az előadásom, vagy közbeszól a Covid, vagy kitör a 3. világháború… Mit fogok csinálni tavasszal, a szóló után? Ehhez hozzájön egy általános perspektívavesztés is amiatt, hogy nem nagyon látok továbblépési lehetőséget a szakmában.

Nem látok semmiféle pályamodellt, vagy amit igen, az nem túl vonzó.

Ha azt kérdeznéd, hogy hol szeretnék tartani tíz év múlva, akkor nem tudnék válaszolni. Maximum annyit, hogy nemzetközi művészeti színtéren is szeretnék jobban jelen lenni. Szomorú, hogy sem az intézmények, sem a pályázati rendszerek nem adnak perspektívát arra, hogy miként tud hasznosulni az évek alatt megszerzett tapasztalat. Ezt a problémát látom, illetve hallom nálam idősebb, sokkal tapasztaltabb kollégáimtól is.

Mi adhatna perspektívát egy ilyen helyzetben? Mert ez egy rendszerszintű probléma.

Tizenegy éve költöztem Budapestre. Akkor kezdtem el megismerni a művészeti közeget, az embereket, akik ebben a szférában dolgoznak, vagy, mondjuk, döntéshozók. Azóta nem nagyon változott semmi, ugyanaz a szemlélet uralkodik mindenhol. Talán ha lenne egy kis vérfrissítés bármilyen szinten, akkor az adhatna perspektívát. Azért is keresek új dolgokat a munkáimban, hogy valami kicsit megváltozzon, legalább szemléletben, esztétikailag vagy bárhogy. Részben erről is szól az Outsiders. Ha több tér és lehetőség jut az új gondolatoknak, az bármilyen rendszerben el tudja érni, hogy megkérdőjelezze saját létének és működésének fontosságát, amitől talán új formák is kialakulhatnának. Egy előadás létrehozásánál én folyamatosan próbálom gyakorolni ezt – hogy hogyan tudom kizökkenteni és meglepni saját magamat. Állandóan azon kapom magam, hogy már megint feladtam a leckét, a komfortzónán kívül helyeztem magam. Azért izgalmasak ezek a vállalások, mert ezekből tanulok, ezek után érzem azt, hogy megérte csinálni.

Az, hogy közösségben, azaz több táncossal dolgoztok a témán, változtat a megélésén?

Nem igazán, mert nem terápiaként használom az alkotást. Engem tényleg érdekel az a téma, amivel éppen foglalkozom egy produkcióban. Most itt van például a kiégés, a reményvesztettség, a kilátástalanság kérdésköre, ami elég személyes téma, de valójában generációs, akár globális problémaként is lehet vizsgálni. Sokszor érzem azt, hogy olyan dologhoz szeretnék nyúlni, amely társadalmilag fontos kérdéseket vizsgál, globális problémákra reflektál, aztán rájövök, hogy mindent lehet a saját szűrőmön keresztül is vizsgálni, hiszen része vagyok az egésznek. Igazából az alkotói folyamat alatt az a meghatározó, hogy hogyan fejezem ki a gondolataimat, mik a mértékek, milyen eszközökkel segítem egy világ kialakulását a színpadon, amibe aztán a befogadó bele tud simulni. Ez sokszor függ a célközönség kiválasztásától is, habár ezzel a kérdéssel nem szoktam különösebben foglalkozni, de az utóbbi időben kifejezetten fontos lett számomra, hogy kiket tudok bevonzani az előadásaimra, milyen nézőközönséget szólítok meg.

Kiket szeretnél megszólítani?

A saját korosztályomat, illetve a nálam fiatalabb generációt. Talán a témaválasztásaim és az előadásaim vizualitása is hozzájárul ehhez. Kifejezetten örülök, ha őket is elérem, hiszen fontos célom megmutatni nekik azt, hogy a kortárs tánc és a színház nem egy földöntúli, érthetetlen dolog. Szerencsére azt tapasztalom, hogy ők elég gyorsan ki tudják kapcsolni a „mindent aggyal kell megérteni és felfogni” gombot, és fel tudnak ülni a hullámvasútra.

Ennek a vizualitásnak része a meztelenség? Sokat használod a darabjaidban, és az Outsidersre is jellemző.

Nem, engem alapvetően érdekel a meztelenség, hiszen az elsődleges eszközöm az emberi test. Van egy sztereotip gondolkodás a táncostestről, aminek tökéletesnek, kimunkáltnak, hajlékonynak kell lennie – engem ez pont nem érdekel. Emberek vagyunk, emberekkel dolgozom.

Csodálom az emberi test sokszínűségét, törékenységét és mulandóságát.

A meztelenség egy eszköz, amellyel szembesíteni lehet a nézőt ezzel a sokszínűséggel, illetve a mozdulatokat közelebb lehet hozni a befogadóhoz. Már nem az első előadásom ez, amiben kísérletezek a test eltakarásával és lecsupaszításával. Nagyon izgalmas játék, hogy mit tud adni a ruha, milyen jelentése van annak, ha viseli egy test, vagy ha épp leveti magáról az ember.