Szignifikáns jel

'

A Műgyűjtők Éjszakájára időzítve nyílt meg Major Kamill legújabb alkotásait bemutató kiállítása a Makláry Galériában. Az „új” jelző inkább csak a datálásra illik, hiszen Major munkássága eufemizmussal a „variációk egy témára” kategóriával leírható. A festő műveinek ez a repetitív jellege egyrészt túlzás nélkül állítható, hogy unalmas monotonitásba fullad; másrészt viszont felerősíti az azokban megbúvó üzenetet.

A szóban forgó kiállítás is jól példázza ezt. A szépen sorban felaggatott képek listaszerűen mutatják: Cím nélkül, 2012., Cím nélkül, 2012.; Cím nélkül, 2013. és így tovább… Az első kép után már láttam is a többit, eltérés csak a színekben és a felület megmunkálásában van. Na de akkor vissza kell, hogy lépjek az előző munkához, hiszen eltérés van – méghozzá egyszerre semmitmondó és mindent eldöntő különbségek!

Major Kamill munkáiban ugyanis a jel és jel közötti, kép és kép közötti eltérésre épít: az egymáshoz való hasonlóságra, de még inkább az egymástól való különbözőségre. Major képei, a művész által hagyott nyomok a környezetüktől való eltérésben nyerik el jelentésüket, miközben maguk is meghatározzák azt. Egyszerre kiindulási pontok és végcélok.

A nyomok hagyásának kényszere a csak az emberre jellemző tulajdonságok egyike. Ez olyan belső imperatívuszunk, amely végigkíséri az emberiség – még íratlan – történelmét is. A nyom, a jel ereje önazonosságának és az önmagán túlira, a saját magánál többre való utalásának konfliktusában rejlik: redukciójának sűrűségében. Mert a legkisebb vonásban is benne van az azt létrehívó világ minden lehetősége, értelmezni is csak e felől lehet.

Éppen ezért neveztem az eddigiekben Major Kamill alkotásait képeknek, és nem festményeknek. Ezek az alkotások írás-képek, a vizualitás jeleiből összekomponált táblaképek – vagy ha úgy tetszik, tábla-képek. Az ókorból ránk maradt, ma már csak igen kevesek (vagy éppen senki) által olvasható és értelmezhető írással telivetett kő- és agyagtáblák párhuzama kézenfekvő: a művészre bevallottan hatással voltak az akkád és sumér ékírásos táblák, de Major munkásságának ismerete nélkül is hasonló élményt váltanak ki.

A gimnáziumi általános művészettörténet oktatás elengedhetetlen része egy-egy ilyen ókori törvénytábla, egyiptomi faragás vagy valami hasonló régészeti lelet bemutatása. Én is félreraktam magamnak anno egy ilyennek a reprodukcióját: tetszett a kép. A kőtábla felső részén ritmikusan, sorokba rendezve hasonló formájú vájatok vannak, alatta pedig egy sas feje – a tábla többi része letört. Aztán elmondták, hogy a vájatok írásjelek, ez persze nem jelentett számomra semmit. Csak évekkel később eszméltem rá a táblában rejlő frusztrációra: a sas fejét és az írást egyazon minőségben kezeltem, az írásra képként tekintettem!

Nagyot nem tévedtem, hiszen a faragott sas feje is csak jelöli, a maga vizualitásában leírja a tényleges madarat, és a képet, ami a képzeletemben társul hozzá. Major Kamill alkotásainak ereje ezeknek a jeleknek egyszeriségében és vonatkozásaiban rejlik, a képiség és jelszerűség egyazon nyomba kényszerítettségében.

Egy mű akkor lesz igazán jó és erős alkotás, ha az esztétikai élményen túl is megmutat magából valamit: ha sajátosan finom nyelvezetével, egyszerre rejtőzve és önmagát megmutatva, éppen a felkínált esztétikai tapasztalaton keresztül felfed valamit a művészetről. Minden fontos alkotásnak közös nevezője ez az önmagára rámutató gesztus. Major Kamill monotonitásában is ezt teszi.

Major Kamill: Szignifikáns jel

Kálmán Makláry Fine Arts, 2013. április 26. – május 25.