„Tágas tér az irodalom, sokan elférnek benne” – Interjú Szilágyi Mihály műfordítóval

Nem tipikus bölcsész pálya az öné. Hogyan vezetett az út az irodalomhoz?

Mérnök-közgazdásznak mentem, mert valamiből meg kell élni, pedig kulturális menedzser szerettem volna lenni, de akkoriban ilyen képzés még nem volt. Az életem viszont a diploma megszerzése után is az irodalom és a zene jegyében zajlott. Muzsikus ismerőseim addig biztattak, hogy pályáztam az Operaház főtitkári állására, és a külkapcsolatok és a vendégszereplések ügyvezetője lettem. Később a Rádió zenei együtteseinek igazgatójaként, majd az IMG angol–amerikai művészügynökség közép-kelet-európai képviselőjeként működtem: olyan művészeket hoztam Magyarországra, mint Carreras. És közben fordítgattam.

Angolból, spanyolból és oroszból is. Hol sajátította el ezeket a nyelveket?

Az angolt és az oroszt még diákként, a spanyolt már külkereskedőként a Rigó utcában tanultam. Sokat utaztam, ami az élő nyelv szempontjából hasznos volt. Miután intézményi vezetőként nem akartam tovább működni, egy nagyszerű szabadcsapat, a Weiner-Szász Kamarazenekar művészeti menedzsere lettem. Nekik szerkesztettem többek között az Irodalmi zenék című nyolcrészes sorozatot, amelynek keretében a zenét ihlető versek is elhangzottak a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Miután többéves közös munkánk véget ért, maradtam a műfordításnál.

Tanulta valamilyen formában ezt a mesterséget?

2000-ben elindultam a British Council műfordítói versenyén, amelyen egy skót költő versét kellett lefordítani. Géher István, Ferencz Győző és Douglas Dunn bírálta el a pályaműveket, és egyike lettem a nyerteseknek. A díj az volt, hogy a British Council a zsűrivel együtt elvitt minket egy hétre a Balatonra. Az ottani intenzív foglalkozások minden okításnál többet értek.

Van-e olyan fordító, akit példaképének tekint?

Inkább azokat a szerkesztőket tisztelem és tartom mestereimnek, akikkel munkakapcsolatba kerültem: Várady Szabolcs, Magyarósi Gizella és M. Nagy Miklós, Imreh András, Villányi László és Jász Attila kiváló szakemberek, és maguk is fordítanak. Van egy „kávéházi egylet”, amely Várady Szabolcs meghívására a Pagonyban szokott összejönni. Ferencz Győző, Imreh András, Kőrizs Imre, Lázár Júlia, Mesterházi Mónika, Molnár Krisztina Rita, N. Kiss Zsuzsa, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina vesz részt a találkozókon ilyen-olyan rendszerességgel. Ebben a körben még folynak irodalmi eszmecserék, és nincs kiszorítósdi. Soha nem éreztem, hogy illetéktelennek tartottak volna, mert más irányból érkeztem. És a zenéhez képest, ahol a pódiumra kerülésért csendes harc dúl, az irodalom tágas tér, sokan elférnek benne.

Mik voltak az első fordításai?

Az első nagyobb lélegzetű munka Susan Glaspell Trifles című egyfelvonásosa volt, amit nem akaródzott előadni senkinek, erre készítettem belőle egy hangjátékot. Akik műsorra tűzték volna, elkerültek a Rádióból, és az utódaiknak más elképzeléseik voltak. A másik Plinio Mendoza és García Márquez beszélgetőkönyve volt. A guayava illata című kötetben az író gyerekkori, testi-lelki jó barátjának kérdéseire hosszú bekezdésekben válaszol. Tulajdonképpen önéletrajzi Márquez-szövegek. Úgy fellelkesítettek, hogy az egészet lefordítottam, majd bevittem az Európához. Nagy örömmel fogadták, de kiderült, hogy néhány nappal lekéstek a közlési jog megvételéről. Ők jobban sajnálták a dolgot, mint én. Nekem nagyon jó iskola volt, és mintegy kárpótlásul megbíztak Vargas Llosa Don Rigoberto feljegyzései című regényének lefordításával. Még nem volt Nobel-díjas, de fordítás közben éreztem, hogy az lesz.

Ha megnézzük a fordítói munkáit, elég sokszínű a paletta: líra, próza, esszé, tényirodalom, a történelmi témáktól a művészetekig.

Az Országos Idegennyelvű Könyvtár jelenleg kétszáznegyvennégy címet tart nyilván a nevem alatt. Könyvet legutóbb a Corvinának fordítottam, László Fülöp festőművész életrajzát. Előtte Antonio Skármeta Szivárványos napok című könyvét a Pinochet-diktatúra megdöntéséről, amely a filmforgatókönyv és a regény közötti szöveg. Még korábban Pérez-Reverte A vívómester című regényét. Mostanában inkább az elbeszélés, az esszé és a vers műfajában dolgozom. Legutóbb Tennessee Williams 2014-ben előkerült elbeszélését, az Őrült éjszakát ültettem át magyarra.

A jó versfordításhoz költői vénával is kell rendelkezni?

Inkább a zene felől közelíteném meg a választ. Mindig megdöbbenek, ha egy irodalmár annyira nem muzikális, hogy elzárkózik a hangszeres vagy a vokális élménytől.

Egy prózai szövegnek is van lejtése, ritmusa, van kifejlési módja, ami egyfajta zeneiség.

Ha ez megvan, akkor voltaképpen már csak a szavakat kell megtalálni hozzá. Az ember a szöveg hangulatára, zeneiségére rezonál, adott esetben nem is tudatosan. Osvát Ernő írja, hogy „[a]mit hangulatnak nevezünk, mindig egy új élmény és egy régi élmény titkos akkordja”. Az ember elolvas egy verset, és megérinti valami. Nem tudja, hogy mi, csak érzi, hogy mond valamit, ami neki hiteles. És bizonyos lelkesültséggel, belső indíttatással áll hozzá a feladathoz. A műfordítóban némi adakozási vágynak is kell mocorognia: emberek, nézzétek meg, milyen szép ez, mennyire találó!

Vannak szerzők, akik a saját költeményüket zenésítették meg. Például Mahler. Vitatott, de nagyon valószínű, hogy A négy évszakban Vivaldi a saját szonettjeit szólaltatta meg hangszereken. Fordított példa Richard Dehmel Megdicsőült éj című verse, melyet Schönberg zenésített meg − nem a szöveget, hanem a vers hangulatát. A partitúra jelöléseiből látszik, hogy a zene tökéletesen hűen követi a verssorokat. És ott van Britten kongeniális Rimbaud-dalciklusa is, a Villanások. A költészet és a zene kapcsolata nagyon szoros.

A fordítást gyakran hasonlítják a zenei interpretációhoz. Ezt helytállónak tartja?

Interpretációnak kell lennie mindenképpen. A saját érzelmi, indulati világomon átszűrve, de azt kell értelmeznem, ami le van írva. Vannak persze megoldhatatlan feladatok. Fordított példát mondok: József Attila azt írja, hogy „[k]otyogok, mint elhagyott csolnak, / sok lágy levegő locsolgat − / a szabadság nagy csendjét hallgatom”. Az ember hallja, hogyan paskolja a víz a ladik kátrányos fenekét. Ha most elképzelem, mondjuk, az angol fordítót, azt nyilván le tudja fordítani, hogy mi történik, de mi lesz a mondat zeneiségével? Vagy úgy dönt, hogy kár próbálkozni, vagy készít egy olyan verziót, ami más oldalról közelít, mintegy variációként a témára.

Érez különbséget a különböző nyelvekkel való munkák között? A nyelvek jelölik ki a fordítási feladatot, vagy inkább egy-egy szöveg?

A feleségem azt szokta mondani, hogy én „nyelvül” tudok. Arra a készségre utal, hogy adott esetben 

a másik nyelv srófjára is tud járni az agyam, és akkor könnyebben megtalálom a magyar megfelelőt.

A lényeg, hogy nagyon kell érteni, mit akar mondani a szerző, és nagyon kell rezonálni a hogyanjára. Ezért, azt hiszem, a szöveg az elsődleges. Amikor keresgélek, akkor is előbb a műre figyelek, és még az is lehet, hogy nem eredeti nyelven találkozom vele először. Például így fordítottam le Nabokov A szem című kisregényét. Láttam, hogy még hiányzik az összkiadásból, és megtetszett.

Azt eredetileg oroszul írta.

Igen, ezért abban a hiszemben voltam, hogy akkor az oroszt kell alapul venni. Nabokov első jelentős művéről van szó. Az Európa Könyvkiadó jogi és technikai okokból úgy döntött, hogy az életműkiadásban egységesen az angolt tekinti autentikus szövegnek. Amikor ez kiderült, összehasonlítottam a két szöveget. Az angol nem egyezett az eredetivel, némileg a megváltozott befogadóközeghez igazodott. A Playboyban jelent meg először (folytatásokban), és duplán áttételes szöveg volt: az orosz eredetit a fia, Dmitrij fordította angolra, amit Nabokov a saját stílusában véglegesített.

2021 decemberében, az Új Forrás gondozásában jelent meg a Vándorfények című, a lírafordításaiból szemezgető válogatáskötete. Ma ritka jelenség az olyan fordításkötet, amelynek fő szervezőelve a fordító személye. A nyugatos fordítóknál volt ez inkább jellemző, akik a külföldi irodalom megismertetésén túl a saját költészetük formakincsét is igyekeztek gazdagítani. Mik az esélyei és mi a tétje ma egy fordítói kötetnek?

Kiadói oldalról csökkent az érdeklődés a költészet iránt, nem így a stabil olvasóközönségé. Verseskötetet akkora példányszámban eladni, mint egy befutott szerző regényét, teljes képtelenség. Kiváló műfordítóink vannak, és a többségük elismert, közkedvelt szerző. Talán még marketingszempontból is megérné, ha önálló fordítói kötetek születnének. Az említett kiválóságok pedig nagyon megérdemelnék. Nekem szerencsém volt, hogy Jász Attila lehetőséget adott a Vándorfények című verses, esszés körkép megjelenéséhez.

Több olyan költő is szerepel a kötetben, akiket ön „honosított”.

Tény, hogy Adcock, Báez, Chenning Porter, Doce, David Huerta, Margarit, Michaels, Ondaatje, Parra, Pavlova, Polonszkaja, Raimondi és Ruefle verseiből én fordítottam először vagy a legtöbbet. Ahogy Barnes-, Dyer- vagy Manguel-esszéket is. Mind a közelmúltban élt vagy kortárs szerző, méltók a figyelemre.

Hogyan választja ki a lefordítandó szövegeket?

Mindig nagy fürkész voltam, a zenében is. A Weiner-Szász menedzsereként is számos magyarországi bemutatót kezdeményeztem. Amikor még sokat utaztam, este a könyvesboltokat bújtam, vagy koncertre, operába mentem. Többször megfordultam Amerikában, az angol és a spanyol részén is. Rióban megvásároltam az akkori Pessoa-összest – még nem vették olyan szigorúan a csomag súlyát a repülőtéren. Fél bőröndöt megtöltött, több ruhadarabot kidobtam, hogy beférjen. A Vándorfények kötetben most megjelent Pessoa/Caeiro A szerelmes pásztor versciklusa, amelynek eddig nem volt teljes magyar fordítása.

A neten is sok mindent találni. Az irodalmi fesztiválok általában szavatolják a színvonalat, meg szoktam nézni, kik vesznek részt rajtuk. Így találtam rá például Anzselina Polonszkajára. Az interneten fent vannak persze az irodalmi folyóiratok is. Aztán meg lehet nézni a kiadók és a könyvvásárok újdonságait. Bőséggel akad anyag. A gond az, hogy egyre rosszkedvűbb, ámde számos megnyilatkozási lehetőséget adó világunkban mind több az öncélú, magának való szöveg.

Az ilyen szintű válogatás jellemzően nem fordítói feladat. Komoly nehezítő tényező például, ha valaki a fordításból próbál megélni.

Méltatlanul alulhonorált művészi tevékenység a műfordítás. Pedig 

a fordító mindenképp társa a szerzőnek, veretes szövegek esetében egyenesen társszerző.

Ezt anyagilag is el kéne ismerni. Sok külföldi kollégával ellentétben a magyar műfordító legalább két lovat kényszerül megülni, tanítás, szerkesztés, egyéb munka mellett fordít. Én ma már szerencsére megtehetem, hogy csak azzal foglalkozzam, amibe beleszerettem. Ha találtam egy értékes szöveget, addig bíbelődöm vele, amíg olyan nem lesz, hogy jó szívvel tudom elengedni.

Ma már azért látszanak bizalomgerjesztő törekvések, nemcsak Nyugat-Európában, hanem itthon is, például a fordító nevének feltüntetése a borítón.

Igen, ez az, amibe a Magyar Műfordítók Egyesülete Nádori Lídia vezetésével nagyon sok energiát fektet. Vannak már kiadók, amelyek így jelentetik meg a műveket. Nem véletlenül kutattam ki a Vándorfények kötet elejére ezt a Saramago-idézetet: „A nemzeti nyelvek irodalmát a szerzők, a világirodalmat a fordítók gyarapítják.” Végre egy Nobel-díjas szerző kimondta, rendes tőle. A műfordító személye persze csak irodalom- és esztétikatörténeti szempontból lehet érdekes. Az olvasóközönség számára teljesen közömbös, legfeljebb akkor figyel fel rá, ha pocséknak tartja az átültetést.

A fordítás egyfajta kanonizációs folyamat is. Tudatosan részt vesz ebben, vagy ez inkább a kiadók ügye?

A kiadói gyakorlatnak arról kell szólnia, hogy mi az, ami maradandó lehet. Én is ezen a szemüvegen át próbálom nézni a dolgot: ki az, aki általános emberit tud nagyon jól vagy egészen különleges, érdekes módon kifejezni. És az általános emberin van a hangsúly. Mert − ha jól szólal meg − az mindenképp utat talál az olvasóhoz.

Ma már a szerkesztőségekben kevesen vannak ahhoz, hogy egy-egy kultúrkörnek legyen egy szakreferense, ezért ebből a fajta munkából egyre több hárul a fordítókra. És vannak furcsaságok is, amikor nem érteni, hogy egy nemzet irodalmából miért pont az jelenik meg magyarul, ami. Nyilván személyes tényezők is vannak a háttérben, és nehéz biztosan ítélni. És azt is el tudom képzelni, hogy a kiadó kinéz valamit, és nem talál rá fordítót.

Szem előtt tartja fordítás közben a fogadóközönség értelmezési horizontját?

Nálam már a választásnál szempont, hogy miközben nagyon jó a minőség, a szöveg befogadása ne követeljen rettenetes erőfeszítést. Olyan stílusbravúrok fordításába, ahol a mondanivaló másodlagos, nemigen vágok bele. Fontos, hogy minél szélesebb kört szólítsanak meg ezek a művek.