A nők és az irodalom – Interjú Hidas Judittal és Mécs Annával

Pillanatnyilag csak teóriáink vannak ezzel kapcsolatban. Arról készültek már külföldön kutatások, hogy ha a szerkesztőségekben túlsúlyban vannak a férfiak, akkor kialakul egyfajta szűrő, amelyen nehezebben mennek át a nők szövegei. Márpedig a legtöbb irodalmi folyóiratnál szinte kizárólag férfiakból állnak a szerkesztőségek. A folyóiratokban való jelenlét fontos a szakmai megítélés, az elismerések és a kanonizáció szempontjából is, ezért döntöttünk úgy, hogy ezt a területet vizsgáljuk meg azután, hogy tavaly ősszel a díjakról készítettünk egy kimutatást.

Az érzelmek szubjektív dolgok, a számokkal azonban nehéz vitatkozni.

Úgy tapasztaltuk, hogy sokak számára adott megerősítést ez a két kutatás azzal kapcsolatban, hogy amit éreznek, azok valós problémákon alapulnak.

Az első lépés, hogy a számok alapján felmérjük a helyzetet. A későbbiekben jó lenne megvizsgálni azt is, hogy miért ilyenek ezek az arányok. A Judit által említett szerkesztőségi kérdésen kívül feltárni például, hogy vajon ugyanannyi nő küld-e szöveget a nevesebb folyóiratoknak, vagy esetleg a férfiak bátrabban próbálkoznak – ez közrejátszik abban, hogy alacsonyabb az elismert női írók aránya? Elképzelhető, hogy kevesebb bátorsága van egy fiatal női szerzőnek, aki alig néhány példaértékű modellt lát maga előtt, mint az ellenkező nemnek, ahol jellemzően sok nagyra értékelt írót-költőt tudunk felsorolni.

Több alkotó nőtől hallani, hogy a férfiak társaságában bátortalanabbak.

A nőket még mindig úgy szocializálják, hogy idomuljanak a környezethez, így nehezebben mutatják meg magukat – talán ez lehet a probléma hátterében. A helyzetet tovább rontja, ha az ember becsmérlő vagy a külsejét érintő megjegyzéssel találkozik. Ez nem segíti abban, hogy könnyebben felvállalja magát valaki. De gyanítom, fordítva is létezik a jelenség. Ha nők vannak többségben, az is frusztráló lehet egy férfi számára.

Itt érdemes megemlíteni az oktatási rendszert, ahol inkább a fiúkat ösztönzik a kognitív képességeik kibontakoztatására, mint a lányokat, így már kiskorban belénk ivódik, hogy mi a szorgalmunkkal vagy a külsőnkkel tudjuk kivívni az elismerést. De fontos hozzátenni, hogy ez a tendencia elmozdulni látszik: az én generációmban egészen más női és férfi szerepek alakulnak ki, mint korábban. A mai fiataloknak kétségkívül könnyebb dolguk van, mint elődeinknek a hatvanas években. Teljesen más és nagyobb horderejű problémákkal álltak szemben a fél évszázaddal ezelőtti pályakezdő női írók.

Különösen, ha a férjük nevén publikáló asszonyokra gondolunk. Ezen a területen is sok előrelépés történt, de nem szabad elfelejteni például J. K. Rowling esetét, akit a kiadója kért, hogy ne szerepeltesse a cím mellett a női nevet, bőven elég a monogram és a vezetéknév. A konferencián is szerepet kapott az álnév kérdése . Ma miért van szükség rá?

A konferencián Szaniszló Judit elmesélte, hogy ő egy blogfelülettel indult, amelyen álnéven osztotta meg az írásait. Sokáig nem lehetett tudni, hogy férfi vagy nő által készült szövegek ezek, amivel egy izgalmas játékra hívta a szakmát és az olvasót. Sokan, akik felfigyeltek az írásokra, biztosra vették, hogy ilyen jó szöveget csak férfi írhat.

Ez azért is érdekes, mert jól látszik, hogy igenis létezik ez a szempont: úgy tűnik, bizonyos esetekben jobban átmennek azok az írások, amelyek egy férfias vagy férfiak által művelt irodalmi hagyományhoz tudnak kapcsolódni. A másik példa, amit el szoktam mondani, hogy egy jó nevű kortárs író pár éve kijelentette: nem bírja azokat a szövegeket, amelyeken érződik, hogy nő írta. Talán sokan nem veszik észre, hogy a férfiak munkái sem feltétlenül semlegesek, csak azt a nézőpontot sokkal univerzálisabbnak tartjuk, ezért fel sem tűnik, hogy ott is vannak nemhez köthető jellegzetességek.

Jó lenne, ha sem a nőknek, sem a férfiaknak nem kellene magukat megtagadva írniuk csak azért, hogy elismerést kapjanak a műveikért.

Bennem a következő, egy elismert férfi szerző által tett megállapítás váltott ki hasonló indulatot: rácsodálkozott, hogy Tóth Krisztinának vannak prózai szövegei. Ebből az derül ki számomra, hogy sok esetben egyszerűen nem figyelnek oda a női szerzők munkáira, nem olvassák el azokat, nem kerülnek a látóterükbe – még egy olyan elismert és a szakma által is nagyra tartott szerző esetében sem, mint Tóth Krisztina, akinek elég nehéz nem észrevenni a prózai életművét.

Puszta biológiai tény, hogy a hormonális változások kihatnak a kreativitásra : egy kismama a fokozott érzelmi állapotban óhatatlanul is termékenyebb alkotóvá válhat. Ilyenkor sokan mesekönyvet, gyerekverseket írnak. Az ifjúsági irodalom mégis kevesebb figyelmet kap a szakmától.

Az ifjúsági irodalom megítélése szerintem javult az utóbbi időben, de tény, hogy kisebb a presztízse, mint a felnőttirodalomnak. Ez fakadhat abból is, hogy sokkal több nő van jelen ebben a szakmában, és sajnos az elnőiesedő ágazatoknak általában csökken az elismertsége (kivéve talán a pszichológiát). Én egyébként nem értek egyet azzal, hogy egy kismama termékenyebb lenne alkotói szempontból, sem azzal, hogy a nők jobb gyerekverseket, meséket tudnak írni, mint a férfiak. Ez alkati kérdés – egy jó mű nincs összefüggésben azzal, hogy valaki szül, vagy sem.

Sajnos még mindig előfordul, hogy bizonyos témákat „választhat” egy női szerző, míg vannak olyan területek, ahova nagyon nehezen lehet „bebocsátást nyerni”. Például sokan szkeptikusan vagy akár támadólag álltak korábban Szécsi Noémi történelmi témaválasztásához: hihetetlen sztereotípiákkal, támadásokkal kellett szembenéznie.

Tapasztaltatok hasonlót?

Túlnyomórészt pozitív emlékeim vannak, de azt is látom, hogy önmagában a szöveg sokszor kevés ahhoz, hogy felfigyeljen rá a szakma. Az első könyvem például a megjelenését követő egy évben nem kapott túl nagy figyelmet, viszont miután a Margó-díjat elnyertem vele, már sokkal többet foglalkoztak a kötettel.

Fontosnak tartom az ilyen kezdeményezéseket, amelyek célja, hogy tágítsa a látóteret, és ráirányítsa a figyelmet a perifériára eső csoportokra, mint például a fiatalok, a pályakezdők, a nők – és még sorolhatnánk.

Én kaptam olyan kritikákat, amelyek bántó sztereotípiákat tartalmaztak, de számomra leginkább az irodalmi csoportokba való betagozódás okozott nehézséget. Harmincöt éves voltam, amikor megjelent az első kötetem. Akkor kétgyermekes anyaként és félig vidékiként nehezebben tudtam eljárni az irodalmi rendezvényekre, nem ment olyan könnyen a kommunikáció, és voltak közösségek, ahol kifejezett problémák merültek fel. De ezzel nem vagyok egyedül, pályatársaktól is több hasonló történetet hallottam. Sokszor nem egyszerű ezekben az informális helyzetekben a férfi-női dinamikákat kikapcsolni, nagyon óvatosnak kell lenni azzal, ki kinek nyílik meg, kitől kér segítséget, és sajnos épp akkor szoktak a legrosszabb dolgok történni, amikor az embernek a legnagyobb szüksége lenne a támogatásra.

Ezért is olyan fontosak az érdekérvényesítő kezdeményezések, mint a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fóruma. Judit, te az alapítók körében, te pedig, Anna, a később csatlakozó tagok sorában állsz. Milyen elvek alapján tervezitek a csoport jövőjét?

A SZÍN egy váratlan találkozásból bontakozott ki: Kiss Noémivel és Tóth Kingával kezdtük el megszervezni a munkacsoportot. Úgy gondoltuk, hogy szükség van egy bázisra, ahol hasonló motivációkkal és problémákkal rendelkező szerzők találkozhatnak. Bízunk abban, hogy nagyobb súlya van annak, ha egy közösség emeli fel a hangját bizonyos ügyekben, mert akkor a külvilág is jobban érzékeli, hogy nem egyéni problémáról van szó – így kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni.

A Szépírók Társaságának több száz fős a tagsága, így újonnan érkezőként nehezebb közösségre lelni, szorosabb szakmai kört kialakítani. Engem az esélyegyenlőségi kérdések mellett a közösségépítés lehetősége is foglalkoztatott. Ezért indítottuk el például a SZÍN szemináriumot, ahol nők és férfiak együtt dolgoznak a beküldött szövegeken, megismerjük egymás írói világát, visszajelzéseket adunk, együtt gondolkodunk szakmai dilemmákon. Ez hosszú távon képes fejleszteni az érzékenységünket és a nyitottságunkat is.

Ennek része a nők műveivel szembeni reflexiók számának növelése? A kutatások ezen a területen egy újabb fontos problémára világítottak rá.

A vizsgált lapoknál a kritikusok 36 százaléka nő és 64 százaléka férfi. Nem egyenlő, de sokkal rosszabb is lehetne. Érdekes tény, hogy a férfiak továbbra is leginkább a férfi szerzőkről írnak kritikát, míg a nőkkel nagyjából ugyanolyan arányban foglalkoznak, mint húsz évvel ezelőtt. Azonban a női kritikusok nagyobb számban írnak a nők könyveiről, de ők is a külföldi alkotók bemutatásánál jeleskednek leginkább. Ezért jó lenne növelni a hazai női szerzők munkáira irányuló figyelmet, amiben mind a két nem nyitottságára számítunk.

A konferencián Vásári Melinda, a Műút szerkesztője elmesélte, hogy rengeteg szempont van, amit egy-egy lapszám esetén figyelembe vesznek: például a vidéki–fővárosi, illetve a női–férfi szerzők aránya vagy a határon túli írók megjelenése.

Én úgy látom, hogy egyre több szerkesztő figyel ilyen téren is a sokféleségre.

Remélem, pár év múlva eljutunk arra pontra, hogy ha megjelenik egy túlnyomóan férfimunkákból álló lapszám, akkor a legtöbben majd összevonjuk a szemöldökünket, és azt kérdezzük: hol vannak a nők?