Az identitás pluralitása

Nagy fába vágta fejszéjét a Spirit Színház: Gabriel García Márquez világhírű regényét, a Száz év magány színpadi adaptációját mutatták be idén ősszel. A maga nemében egyedülálló szöveg színpadra állításával érthető okokból kevesen próbálkoznak – a legfőbb dilemma, hogy hogyan lehet egy fiktív, több száz oldalas, ikonikusnak számító, jóformán dialógusok nélküli, temérdek szereplős világirodalmi művet átültetni egy megközelítőleg kétórás színpadi darabba. Schwajda György drámaátírata az, amely hosszú évek óta az alapját képezi az előadásoknak, ahogy a Spirit Színház esetében is. A bemutatót lázas előkészületek és feszült várakozás előzte meg, így teltházas nézőtér fogadta a művészeket.

Aki vett már részt a Spirit Színház bármely előadásán, tudja, milyen hangulatos az épület berendezése és a színpad kialakítása. Ahogy belépünk az előadóterembe, a színház egyik munkatársa Márquez-idézetekkel kedveskedik a jelenlevőknek. A nézőtér két oldalról öleli körbe a kicsiny, de minden négyzetcentiméterén aprólékosan megtervezett játékteret. Az első sorok ugyanazon a síkon, alig néhány centiméterre húzódnak a színtértől, de az oldalsó székek mellett is szinte végig szabadon mozognak a szereplők. Ez rendkívül családias, otthonos légkört, illetve bensőséges kontaktust teremt a színészek és a nézőközönség között: szinte testközelből láthatjuk a szereplők arcának minden rezdülését, aktív részeseivé válhatunk az adott darabnak.

Az előadás főszereplőjévé az Ursulát alakító Papadimitriu Athina válik, aki az én-elbeszélő, így az ő perspektívájából ismerjük meg az eseményeket. A színésznő nagyszerű játéka alapvetően határozza meg a darabot: vallomásában anyaként, nagymamaként és feleségként meséli el családja történetét. Tóth József szintén hatalmasat alakít José Arcadio Buendía szerepében, holott rendkívül nagy feladat hárul rá a folyton csodákat kereső, fantazmagóriákban hívő családapaként. A karakter halála után időnként visszalátogató szellemével ugyan már nem az ő figurája a legmeghatározóbb, mégsem esik ki egy pillanatra sem a szerepéből. Mivel csak ők ketten konstans szereplők, az ő profizmusuk, vég nélküli szenvedélyük, hitelességük és remek humoruk nagyban hozzájárul ahhoz, hogy feledhetetlenné váljon az előadás. A többi színész szerepe folyamatosan transzformálódik a darab során, egy művész több karakterré is „átalakul”, sőt akár át- és vissza is változik valakivé. Ez meglehetősen eredeti és érdekes rendezői megoldás a szubjektum plurális identitásának szempontjából. A színpadon csak a Buendía családfa bizonyos pontjaiig jutunk el, sok regénybeli szereplő (jellemzően a dédunokáktól kezdve) nem is kerül említésre. Macondo közege még zártabbá és elszigeteltebbé válik mindentől és mindenkitől.

Czeizel Gábor rendezése nem akarja az elejétől a végéig kiaknázni Márquez remekművét, új interpretációt konstruál a szövegnek. Az előadás egy jó darabig meglepően szöveghű, majd körülbelül félúton elhagyja és már csak nyomokban követi a regényt, amivel egészen újfajta történetvezetést és konklúziót teremt, egy részét a néző egyéni impresszióira bízva. Ennek az egyetlen árnyoldala, hogy néhány apró, az eseménysor elején felvillantott momentum jelentősége ködbe vész, elsikkad vagy nem tud igazán kibontakozni, hiszen a könyv végkifejletében nyernek leginkább értelmet. Mivel a Buendía család szerteágazó generációinak szemléltetése leszűkül, a regény címe is új megvilágításba helyeződik: a narrátor Ursulára fókuszál, aki egyedül marad Macondóban szerettei eltávozása után. Az előadás az élet és a halál mezsgyéjén egyensúlyozó, maradni és menekülni sem akaró, egyik világból a másikba folyton átszivárgó tudatú hősökkel operál, akik kiesnek az időből és a térből is, egymást pedig egyre inkább a másvilágba húzzák-taszítják. Ebben a kultikus közegben nincsenek miértek, okok és válaszok, egyszerűen csak sodor magával az ár – ahogy a nézőt is beszippantja és fogva tartja.

A darab egyik legnagyobb erénye az az egyszerűség és eszköztelenség, mellyel bemutatja Macondo városának sajátos kultúráját, atmoszféráját, illetve a szereplők kötődését az általuk teremtett, otthonukká vált imaginárius helyszínhez. Ehhez nincs szükség néhány alapvető tárgynál többre – például egy összeeszkábált színtérre, pár ülőalkalmatosságra, néhány hangszerre és José Arcadio Buendía mágikus eszközeire. Azzal, hogy a tárgyak aktuális rendeltetésüktől függően többféle funkciót is betöltenek, maguk is a szereplőkhöz hasonlóan kaleidoszkópszerűen lebegnek és formálódnak át ebben a varázslatos légkörben. A gitáros zenei aláfestést Kutik Rezső biztosítja a darab egésze alatt, az archaikus cigány kultúra megteremtésére szolgáló népi hangszereket a színészek szólaltatják meg mindenféle digitális háttér nélkül.

A Száz év magány nagyszerű, értékes, maradandó alkotás. Az újragondolt regény nem mindennapi kérdéseket feszeget, azonban nem is távolodik el túlságosan az eredetijétől: teremteni akaró, tartalmas, ugyanakkor szórakoztató előadás. Egyszerűségének, letisztultságának köszönhetően pedig semmi sem vonhatja el a nézőközönség figyelmét az egytől egyig lenyűgöző színészi játékokról.

Gabriel García Márquez: Száz év magány
Spirit Színház
Szereplők: Papadimitriu Athina, Tóth József, Adorjáni Zsuzsa, Anga-Kakszi István, Gere Dénes, Hajdú László, Perjési Hilda, Szorcsik H. Viktória
Zene: Kutik Rezső
Színpadra alkalmazta: Schwajda György
Rendező: Czeizel Gábor
Jelmez: Veréb Dia
Díszlet: Czeizel Gábor
Bemutató: 2016. október 13.
Következő előadások: 2016. november 30., december 3., 13., 31.