© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A boszorkány bosszúja
A trubadúr Szegeden
Középkori hangulatot megidéző látványvilággal, korhű jelmezekkel, hatalmas várfalakkal, cifrázott áriákkal és hatásos fénytechnikával állította színpadra Toronykőy Attila A trubadúr klasszikus alapkoncepcióját a Szegedi Nemzeti Színházban.
Az Antonio Garcia Gutierrez El Trovador című drámája alapján készült, Verdi trilógiájának második, a Rigoletto és a Traviata közti operáját, A trubadúrt mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház. A szerző eredeti szándéka szerint a La zingara (A cigányasszony) vagy a La vendetta (A bosszú) lett volna az opera címe – ami talán közelebb is állna a sokat vitatott, de az első előadástól kezdve nagy sikerrel bemutatott darab lényegéhez.
A voltaképpeni főszereplő ugyanis a halott boszorkány, aki – az utolsó szó jogán a bosszúállásra buzdított – lányán keresztül mozgatja a szálakat: az elhallgatások és kellő időben kimondott titkok minden konfliktust feloldhatnának, de a darab mozgatórugója a bosszúállás kényszere, amely kivétel nélkül minden szereplőt felemészt. Ennek a színpadra állítása visszatérő technikai motívumokkal – a tér közepén a máglyát szimbolizáló vörösen izzó, füstölő kör és a szintén kör alakú, sejtelmes árnyékokat vető, vertikálisan mozgatott lámpatest – is nyomatékosítja az ismétlődő tragédiát, keretezi a történetet.
A konfliktus alapja a nyitójelenetben Ferrando (Altorjay Tamás, másik szereposztásban Cseh Antal) tolmácsolásában elevenedik meg. A színpad közepén füsttel, vörös fényeffektussal megidézett máglyahalál története előkészíti és magyarázza a későbbi színpadi eseményeket. A régi tragédia pedig variánsként ezúttal már a színpadon ölt testet – az elégett cigányasszony lányát ugyanaz az ítélet fenyegeti, amelyet anyjára Luna gróf apja szabott ki. Ezúttal azonban Luna gróf Manrico halálért lesz felelős.
Tóbisz Titusz, a kassai színház szólistája Manricóként először lép a szegedi közönség elé. Tóbisz erős, harcos megjelenését, a színpadi mozgást redukáló jelenlétét igazán különlegessé a hősszerelmes szólamok átélése teszi. Leonora törékenységét, érzelmességét Nadia Cerchez közvetíti, odaadása minden mozdulatában feltétel nélküli és őszinte Manrico iránt – épp ezért sikerül megrázóvá tenni az ő voltaképp értelmetlen áldozatát, amellyel kedvesét a gróf halálos ítélete elől menekítette volna meg. Kelemen Zoltán Luna grófjaként sötét, bosszúvágyó karakter, akinek viszonzatlan szerelme kevésbé, de fivére vég nélküli kutatása, majd elvesztése a színpadkép és a zenei megszólalás együttállásával maradéktalanul átérezhető a néző számára. A legerőteljesebb azonban Wiedemann Bernadett Azucenája. Ő az anyja félelmetes árnyéka, aki egyszerre a mindenre elszánt boszorkány és veszteségekkel telt, de szerető szülő. Legsikerültebb szereplése a zárójelenetben látható, amikor a múlt- és a jelenbeli fájdalom közt viaskodik, hiszen az ő döntése, hogy nevelt fiát, Manricót hagyja meghalni, ezzel állva bosszút Luna grófján.
A több helyszínen és idősíkon futó történet a múltbéli események felidézésével, az elhallgatások leleplezésével éri el a tetőpontot. A trubadúr kivégzésével – bár öntudatlanul – Luna gróf a saját végzetét is beteljesíti, hiszen az ítélet végrehajtása után tudja meg, hogy a férfi a tizenöt éven át keresett testvére volt. Addig viszont számos meghatározó, az opera vázát alkotó és a végkifejletet előkészítő eseményről csak a szereplők elbeszéléséből szerzünk tudomást – mindez azonban nem jelenti a színpadi díszlet és kellékek hiányát. A középkori színjátszásban kedvelt commedia dell’artés megoldással vásári komédiások adják a színmű sűrített, tragikomikus összefoglalását, ami a koncepcióba illeszkedő megoldás a darab klasszikus felfogása szempontjából.
Az élményt fokozták az előadásba visszakerült áriacifrázások, amelyeket a szólisták saját kreativitásuknak és hangjuknak megfelelően variálhattak. Ez kétségkívül megterhelő feladat – hiszen például Leonora négy áriát is énekel egymás után –, de annál nagyobb a siker a jó teljesítmény után. De nemcsak a díszítések jelentettek zenei újdonságot: Pál Tamás karmester Verdi több mint húszperces balettbetétéből is emelt be részleteket, zeneileg még különlegesebbé téve az előadást.
https://www.youtube.com/watch?v=VIl7jRUMGD4
https://www.youtube.com/watch?v=uzuKtBxOQbI
Giuseppe Verdi: A trubadúr
Szegedi Nemzeti Színház
Szöveg: Salvatore Cammarano és Leone Emanuele Bardare
Rendező: Toronykőy Attila
Szereplők: Kelemen Zoltán, Réti Attila, Nadia Cerchez, Laczák Boglárka, Laczák Boglárka, Wiedemann Bernadett, László Boldizsár, Tóbisz Titusz, Altorjay Tamás, Cseh Antal, Dobrotka Szilvia, Horák Renáta, Bocskai István, Gulyásik Attila, Taletovics Milán, Szondi Péter
Vezényel: Pál Tamás, Gyüdi Sándor
Közreműködik a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara.
Bemutató: 2016. április 8.
A voltaképpeni főszereplő ugyanis a halott boszorkány, aki – az utolsó szó jogán a bosszúállásra buzdított – lányán keresztül mozgatja a szálakat: az elhallgatások és kellő időben kimondott titkok minden konfliktust feloldhatnának, de a darab mozgatórugója a bosszúállás kényszere, amely kivétel nélkül minden szereplőt felemészt. Ennek a színpadra állítása visszatérő technikai motívumokkal – a tér közepén a máglyát szimbolizáló vörösen izzó, füstölő kör és a szintén kör alakú, sejtelmes árnyékokat vető, vertikálisan mozgatott lámpatest – is nyomatékosítja az ismétlődő tragédiát, keretezi a történetet.
A konfliktus alapja a nyitójelenetben Ferrando (Altorjay Tamás, másik szereposztásban Cseh Antal) tolmácsolásában elevenedik meg. A színpad közepén füsttel, vörös fényeffektussal megidézett máglyahalál története előkészíti és magyarázza a későbbi színpadi eseményeket. A régi tragédia pedig variánsként ezúttal már a színpadon ölt testet – az elégett cigányasszony lányát ugyanaz az ítélet fenyegeti, amelyet anyjára Luna gróf apja szabott ki. Ezúttal azonban Luna gróf Manrico halálért lesz felelős.
Tóbisz Titusz, a kassai színház szólistája Manricóként először lép a szegedi közönség elé. Tóbisz erős, harcos megjelenését, a színpadi mozgást redukáló jelenlétét igazán különlegessé a hősszerelmes szólamok átélése teszi. Leonora törékenységét, érzelmességét Nadia Cerchez közvetíti, odaadása minden mozdulatában feltétel nélküli és őszinte Manrico iránt – épp ezért sikerül megrázóvá tenni az ő voltaképp értelmetlen áldozatát, amellyel kedvesét a gróf halálos ítélete elől menekítette volna meg. Kelemen Zoltán Luna grófjaként sötét, bosszúvágyó karakter, akinek viszonzatlan szerelme kevésbé, de fivére vég nélküli kutatása, majd elvesztése a színpadkép és a zenei megszólalás együttállásával maradéktalanul átérezhető a néző számára. A legerőteljesebb azonban Wiedemann Bernadett Azucenája. Ő az anyja félelmetes árnyéka, aki egyszerre a mindenre elszánt boszorkány és veszteségekkel telt, de szerető szülő. Legsikerültebb szereplése a zárójelenetben látható, amikor a múlt- és a jelenbeli fájdalom közt viaskodik, hiszen az ő döntése, hogy nevelt fiát, Manricót hagyja meghalni, ezzel állva bosszút Luna grófján.
A több helyszínen és idősíkon futó történet a múltbéli események felidézésével, az elhallgatások leleplezésével éri el a tetőpontot. A trubadúr kivégzésével – bár öntudatlanul – Luna gróf a saját végzetét is beteljesíti, hiszen az ítélet végrehajtása után tudja meg, hogy a férfi a tizenöt éven át keresett testvére volt. Addig viszont számos meghatározó, az opera vázát alkotó és a végkifejletet előkészítő eseményről csak a szereplők elbeszéléséből szerzünk tudomást – mindez azonban nem jelenti a színpadi díszlet és kellékek hiányát. A középkori színjátszásban kedvelt commedia dell’artés megoldással vásári komédiások adják a színmű sűrített, tragikomikus összefoglalását, ami a koncepcióba illeszkedő megoldás a darab klasszikus felfogása szempontjából.
Az élményt fokozták az előadásba visszakerült áriacifrázások, amelyeket a szólisták saját kreativitásuknak és hangjuknak megfelelően variálhattak. Ez kétségkívül megterhelő feladat – hiszen például Leonora négy áriát is énekel egymás után –, de annál nagyobb a siker a jó teljesítmény után. De nemcsak a díszítések jelentettek zenei újdonságot: Pál Tamás karmester Verdi több mint húszperces balettbetétéből is emelt be részleteket, zeneileg még különlegesebbé téve az előadást.
https://www.youtube.com/watch?v=VIl7jRUMGD4
https://www.youtube.com/watch?v=uzuKtBxOQbI
Giuseppe Verdi: A trubadúr
Szegedi Nemzeti Színház
Szöveg: Salvatore Cammarano és Leone Emanuele Bardare
Rendező: Toronykőy Attila
Szereplők: Kelemen Zoltán, Réti Attila, Nadia Cerchez, Laczák Boglárka, Laczák Boglárka, Wiedemann Bernadett, László Boldizsár, Tóbisz Titusz, Altorjay Tamás, Cseh Antal, Dobrotka Szilvia, Horák Renáta, Bocskai István, Gulyásik Attila, Taletovics Milán, Szondi Péter
Vezényel: Pál Tamás, Gyüdi Sándor
Közreműködik a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara.
Bemutató: 2016. április 8.
