Pénz a pudingban

Amin A diktátorban nevetünk, elég visszás. Az mutatkozik meg, hogy egy alak – ez esetben egy diktátor – játszi könnyedséggel tehető kisszerűvé, nevetségessé, de ezeken a vicceken még több évtizedes távlatból is sírni lehetne. Chaplin Korda Sándor magyar származású filmrendező és producer tanácsára 1939-ben kezdte el forgatni a filmet, amely Ausztria megszállásáig követi Hitler birodalmának kiépülését és a zsidóság meghurcoltatásának eseményeit.

A első világháború színpadi felskiccelése a látványelemekben hoz csak újat – pantomimjátéktól légtornászmutatványokig terjed a skála –, de ettől függetlenül szokványtendenciát választott a rendező: a kisembereknek fogalmuk sincs, hogyan, miért kell harcolni, a felborult élethez nincs magyarázat, nincs cél, a katonák csak mennek, amerre a parancs utasítja őket a totális káoszban, ahol azt sem tudják, ki a barát, ki az ellenség, vagy hogy miként védhetnék meg magukat a még sosem kezelt fegyverekkel.

A Vígszínház előadása ifj. Vidnyánszky Attila bravúros kettős szereposztásban látható játékára épül. A háború után a zsidó borbély amnéziával fekszik a kórházban, miközben a rá kísértetiesen hasonlító Adenoid Hynkel diktátor átveszi a hatalmat. Amikor az egyébként is elég egyszerű férfi hazatér a kórházból, a naivitása már nem a személyéből fakad, hanem a tudatlanságából, hiszen a saját múltjára nem emlékszik, a politikai változásokról pedig nem tud: de a gettóban már mindennaposak a razziák, a félelem és a kiszolgáltatottság szervezi a kis közösség életét. Nem lehet kilépni a történeti feltételrendszerből – bár a borbély felkészületlensége bátorságnak is hathat rövid ideig (hiszen nem fél a katonák beavatkozásától), rövidesen elfogják, a háborúban pilótaként szolgáló Schultz nevű hadnaggyal együtt, aki később Hynkel jobbkeze, majd kegyvesztettje lett, épp a humánumot előtérbe helyező véleménynyilvánítása miatt.

Vidnyánszky mindkét szerepét, a kisembert és a karikatúraszerűen elnagyolt Hynkel diktátort lenyűgöző lendülettel játssza el. A csetlés-botlás egyszerre mosolyt fakasztó és fájdalmas, esetlen és naiv, de a darabot záró felszólalása békéről, szeretetről, tudásról a valódi emberi értékek hordozója. Diktátorként a politikai beszéde félelmetes és nevetséges, illetve nem mentes az aktuálpolitikai kiszólásoktól, ahogy az várható volt.

A diktátor című film a darab alapja, de a rendező több Chaplin-filmből is építkezett. Beillesztett híres poénokat is, és főleg a darab első felvonása erősen idézi a némafilmek, a kabarék hangulatát. A diktátor színpadi nyelve arra épül, hogy a borbély nem egyszerű szórakoztató bohóc, hanem a háború és a diktatúra tragédiáinak felmutatója a maga kisszerű, megmosolyogtató, olykor romantikus karakterével. A két szerep egyazon színész általi megformálása inkább a vígjátéki dramaturgiát szolgálja, mint azt az elgondolást, hogy a diktátor és a kisember bármikor felcserélhető, sőt felcserélendő. Az előadás végén ifj. Vidnyászky Attila Hynkel jelmezétől megszabadulva a zsarnok szerepet is leveti. A gesztus akár azt is jelenthetné, hogy az elnyomott kisemberek (osztályok) kezébe kerülő hatalom egyenlőséget, testvériséget, békét hozhat – ez a koncepció pedig a történelmi tapasztalatok fényében viszonylag nehezen volna alátámasztható.

Vidnyánszky tehetsége válik a darab mozgatórugójává. El kell ismerni, hogy a színész látványos pantomimművész, akrobata, de a görkorcsolyás sztepptánc sem jelent neki problémát, ahogy az sem, hogy szájjal kapja el az epret. Annak a nézőnek viszont, aki a bohóctréfák világát könnyen kimerülőnek találja, túlreprezentáltnak hathat ez a típusú eszközkészlet. Ember Márk narrátorként, tudósítóként magyarázza a színpadi eseményeket, szerepeltetése áthidalja az egyes jelenetek közti hiátusokat, ami viszont olykor érezhetően csak ezt a célt a szolgálja.

Az előadás egyik legerősebb jelenete az alkalmi szövetségek természetrajzának groteszk paródiáját mutatta: a háttérből irányító, agyafúrt propagandaminiszter, Herr Spejz szerepét magára öltő Hajduk Károly a háborús szituációk természetes metódusaként kezeli, hogy nem szükséges jelentőséget tulajdonítani sem az adott szónak, sem az erről tanúskodó írásos megállapodásnak (alias: szar papír). A diktátor Napalonivel (Király Dániel) kötött szerződéssel kapcsolatos aggályaira válaszul egyetlen mondatban fejti ki, hogy teljesen mindegy, milyen tárgyalások során milyen egyezmények jöttek létre az országok között: „Bevonulunk a faszba, aztán kész.” Ugyanakkor ez a végigfutó motívum arra is ráirányítja a figyelmet, amit önmagában a két szerepet játszó egy színésszel a külső hasonlóság kérdése is felvet: a diktátor lényegileg azonos a hétköznapi kisemberrel – ami a rendszer kiépülésének és fenntartásának elég megkérdőjelezhető kritikája a politikai hatalom és irányítás kérdéskörét illetően.

Más értelmezés szerint mindez azt mutatja meg, hogy a kisember szempontjából milyennek tűnik a diktátor és a diktatúra, erre pedig a Szilágyi Csenge által formált Hanna szerepe világít rá leginkább. Ő testesíti meg az emberi összetartást, arra figyel, amit a körülmények nem tudnak elvenni tőle, nem naiv vagy optimista. Játéka azt mutatja meg, hogy a lesújtó történelmi realitás tudatában lehetséges arra összpontosítani, ami nem a nagyhatalmi játszmáktól függ: egyszerűen a saját emberi értékek megőrzésére. Őt az otthonra találás egy közösségben és a társ (vagyis a borbély) iránti ragaszkodás mozgatja. Ezért lesz másodlagos számára a helyszín, egyedül a túlélés – mindnyájunké – érdekli. Ezt mutatja például az a jelenet, amikor bojkottálja a mártírkiválasztás menetét. Schultz ugyanis (Wunderlich József) egy pénzérmét süt az öt közül valamelyik pudingba, az ötlete szerint pedig a jelenlevők közül annak kell feláldoznia magát a diktátort elpusztító merényletben, aki azt megtalálja. A hősszerep viszont egyrészt nem patetikus, másrészt erősen megkérdőjelezhető, hogy az akció egyáltalán teljesíthető-e Schultz tervei szerint – ezzel pedig visszakanyarodik a darab a kisember nagypolitikai lehetőségeinek, motivációinak kérdéséhez. Az asztalnál ülők cserélgetik a pudingokat, egymáshoz dobálják át észrevétlen az érméket, a borbély lenyeli őket, majd végül kiderül, hogy Hanna mindbe rejtett egyet, hogy ne történjen meg a kiválasztás. Schultz viszont eleve kizárta magát a feláldozhatók sorából, mondván, rá még fontosabb feladatok várnak. Ő az igazi túlélő, aki azt hivatott megmutatni, hogy a hatalmi érdekek szerinti barát–ellenség oppozíció relatív, a kategóriák jelentése pedig bármikor felcserélhető.

Az eredeti mű újragondolása kétségeket is ébreszt a nézőben. Chaplin azt nyilatkozta: „Ha tudtam volna, hogy léteznek haláltáborok, nem írtam volna meg ezt a forgatókönyvet.” 2018-ban viszont ez már nem hivatkozási alap, épp ezért kérdéses, hogy vajon milyen üzenetet hordozhat a mai néző számára az Amerikában 1941 márciusában bemutatott film színpadra állításának gesztusa. A darab persze bármikor közvetíthet univerzális, bár kissé közhelyes és (ál)naiv üzenetet: a háború, az elnyomás, a terror időleges lehet csupán, az emberi méltóság, a segítségnyújtás, a békés, szeretetteljes élet az, ami a szörnyűségeken felülemelkedhet, és amit nem kell hogy befolyásoljon semmilyen múlandó zsarnokság – más lehetőség amúgy sincs.

Charlie Chaplin: A diktátor
Vígszínház
Szereplők: ifj. Vidnyánszky Attila, Wunderlich József, Hajduk Károly, Gados Béla, Szilágyi Csenge, Ember Márk, Lukács Sándor, Igó Éva, Király Dániel, Hullan Zsuzsa, Zoltán Áron, Gyöngyösi Zoltán, Waskovics Andrea, Réti Nóra e.h., Viszt Attila, Ertl Zsombor e.h., Reider Péter e.h., Rudolf Szonja e.h., Márkus Luca e.h., Antóci Dorottya e.h.
Közreműködik: Ánosi Gábor, Bálint Barna, Bársony Szandra, Forrás Adél, Kolozsvári Ádám, Kóbor Balázs, Kurucz Ádám, Tóth Brigitta, Tóth Máté, Safranka-Peti Zsófia, Viola Péter, Vitárius Orsolya
Díszlet: Antal Csaba
Jelmez: Pusztai Judit
Koreográfia: Bóbis László
Dramaturg: Vörös Róbert
Rendező: Eszenyi Enikő