A mese percepciója

Az Eric Toledano és Olivier Nakache rendezésében készült Életrevalók című francia film színpadi adaptációja először látható Magyarországon a Játékszínben. Egy ilyen népszerűségnek örvendő film színpadra állítása nyilvánvalóan emberpróbáló feladat, hiszen a néző magas elvárásait beteljesíteni nem egyszerű, ahogyan a kivitelezés is filmes kellékek híján több ponton akadályokba ütközhet.

Vadász Gábor alakításában Driss nem afroamerikai, hanem roma származású fiatalember. A két főszereplő közötti társadalmi szakadék azonban elsősorban implicit módon érzékelhető és nem olyan tátongó, mint a filmvásznon. Driss népes családja mindössze húgára és édesanyjára szűkül, a külvárosi nyomor reprezentálása pedig az alkotni és kitörni vágyó, tehetséges testvérpár és Driss kétes eredetű, gettóbeli kapcsolataiban tükröződik – életterükön, ruházatukon kevésbé. A rendezés a Philippe és Driss világa közti hasonlóságokra exponál, kidomborítva ezzel az egységteremtést, a társadalmi hovatartozástól független emberi egybetartozást. Vadász Gábor és a Philippe szerepében brillírozó Hirtling István feledhetetlen színészi játéka az előadás egyik legnagyobb erénye: a köztük lévő összhang szinte tapintható a levegőben, érezhető erős kötődésük karaktereikhez. Ez a többi színészről is elmondható, akik az előadás alatt végig transzformálódnak, több szereplő bőrébe bújnak. Zsurzs Katinak különösen kijárna a legjobb mellékszereplő(k) megformálásért kapható elismerés.

A címlap szerint az előadás Horgas Ádám rendezésében új, oximoron műfaji besorolást kapott: igaz mesévé vált. Ennek alapjául egyrészt a valós történetet feldolgozó szüzsé, a nyomorból felemelkedett szegény fiú sorsa szolgál, másrészt pedig a rajzos-animációs színpadi háttérkép, amely a díszlet legelemibb összetevője. A képiség szerepe rendre felbukkan valamilyen formában Horgas Ádám rendezéseiben: A lepkegyűjtő és a Pillanatfelvétel a fotók, a vizualitás létjogosultságának kérdéseit feszegetik különböző perspektívákból, míg a Virágot Algernonnak az egyes szituációkhoz alakuló háttérkép és vetítőfelület révén jeleníti meg többek között a főhős belső félelmeit, helyenként már-már megfilmesített változatban. Az Életrevalók művészi rajzait az Igazgyöngy Alapítvány tehetséges hátrányos helyzetű fiataljai készítették. Segítségükkel és az archaikus népzenei betétekkel igazi mesei atmoszféra elevenedik meg a színpadon. A háttér multifunkcionális szerepének köszönhetően nemcsak biztosítja a jelenetek közötti gyors váltásokat, de nagyrészt pótolja a különböző helyszínek – egyébként nehezen színre vihető – berendezését is. Mozgóképszerű dinamikusságával ugyanakkor rendkívül szellemesen képes rájátszani a beépített színpadi kellékek rendeltetésszerű használatára. Ennek ékes példája az a jelenet, amikor Driss fürdeni hívja Magalie-t, és a háttér imitálja a színpadon helyet foglaló fürdőkádba csobogó vizet. Hasonlóan humoros mozzanat, amikor Philippe születésnapi ünnepségén a színészek hús-vér emberként kezelik, és nagyvonalúan hellyel kínálják a díszlet részeként megrajzolt hölgyet. Apró, de annál szórakoztatóbb és elementárisabb momentumai ezek az előadásnak, melyek meghökkentően ötletesen szemléltetik a színházi eszközök egyedülállóságát, és bizonyítják a performansz önállóságát a filmről leválva is.

Az előadás azonban sajnos nem mindenhol él és használja ki teljes mértékben az általa teremtett eszközök sokszínűségét: egy-két kisebb mozzanat csak félig teljesíti be funkcióját. A két főszereplő első közös operaestjén például Driss remekül szórakozik a színpadon feltűnő áriázó fán, kitörő jókedvének tárgya azonban a közönség előtt rejtve marad – márpedig aki nem látta a filmet az utóbbi időben (vagy sosem), az nem biztos, hogy fel tudja idézni a komikussá vált figurát. A másik kissé kidolgozatlannak tűnő esemény Philippe és Driss ejtőernyős ugrása. A néző kíváncsisága fokozódik a megvalósítást illetően, amikor a kerekesszékes férfi közli repülési szándékát Drissszel, a következő pillanatban azonban elmondásuk szerint már túl is vannak az élményen, s ezt mindössze néhány szimbolikusan kivetített felhő támasztja alá. A hiány már csak azért is szembetűnő, mert a darab végén a remekbe szabott autós üldözés sejteti, hogy az előző jelenetet is meg lehetett volna hasonlóképpen oldani (vagy ha nem, akkor talán érdemesebb lett volna egészében kihagyni) – így mindenesetre furcsán hat, hogy éppen a fő attrakció marad el. Az autós üldözés egyszerre két, egymásba kapcsolt helyszínen zajlik: a színpadon, ahol a járműben ül a két főszereplő, és ahol megállítja őket a rendőrautó, illetve a vetítővásznon, ami Driss mozdulataival összhangban szimulálja a száguldást az épületek között. Az élmény fokozásaképpen a hangszórókon az egyre gyorsuló vagy éppen fékező hangeffektusok is átszüremlenek.

Összességében az Életrevalók színpadi változata az apróbb hiányosságok ellenére is egyedülálló, igazi összművészeti alkotás, amely minden bizonnyal elnyeri tetszését a film rajongóinak, hiszen történetében, eseményeiben és utánozhatatlan humorában szinte végig követi annak vezérfonalát, ám ötletes megkonstruáltságának és zseniálisan egyedi megvalósításainak köszönhetően mégis merőben más. Nagy érdeme, hogy ismertsége ellenére sem válik kiszámíthatóvá a történet, a mesei világba ágyazott zenés-táncos betétek pedig egy átértékelt, művészileg kiemelkedő és feltörekvő társadalmi rétegre helyezik a hangsúlyt.

Bemutató időpontja: 2017. február 4.
Következő előadások: március 17., 18., április 2.

Eric Toledano–Olivier Nakache: Életrevalók – igaz mese
Játékszín
Rendező: Horgas Ádám
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Szereplők: Hirtling István,Vadász Gábor, Kovács Dézi, Zsurzs Kati, Szőlőskei Timea, Petyi János, Szirtes Balázs
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmeztervező: Bujdosó Nóra
Zene: Horgas Ádám