© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Mindennapi szomorúság a Vígben
Hanoch Levin: Átutazók
Az átutazókat nézve elgondolkodtam, hogy hol késnek a drámai hősök, hol marad a feszültség, majd a mindent lezáró végkövetkeztetés. Pedig mindeközben annyiféle ember cipelte bőröndjében élete tragédiáját! Ráadásul a magyar rendezés képi világával, különleges szereposztásával még inkább kiélezte ezt a banalitás és a tragédia között vibráló feszültséget –Az élet mint olyan előadását követő sikeres folytatásként.
Másodszorra ad otthont a Vígszínház Hanoch Levin izraeli drámaíró művészetének. A már elhunyt kortárs szerző nemzetközi és hazai sikerének egyik záloga, hogy fogékony volt a kisemberek problémáira, ami a hét év elteltével még mindig műsoron szereplő Az élet mint olyan című dráma megrendezését követően most ismét beigazolódott.
Az Átutazók egy közösség életén belül öt család legkülönfélébb vívódásait ábrázolja mozaikszerűen, központi konfliktus nélkül, egymással párhuzamos történetszövéssel. A kisember mindig aktuális – és még napjainkban is többé-kevésbé megoldatlan – vívódásai ezek az aktuális székrekedéstől kezdve a nemi identitás kérdésköréig, míg a „hősökben” közös az elvágyódás: ki-ki a halál, egy távoli ország, vagy csak egy közeli lakás felé kacsintgat. Valójában senki sem lát túl önmaga fogfájásán, nélkülözésén, lelki traumáján. Végül nyolc temetés szertartása tereli látszólag közös mederbe az egyre fogyatkozó, a színpadon libasorban felsorakozó közösséget.
Levin egyszerű életképeihez jól alkalmazkodik Eszenyi Enikő rendezésének jelképes, álomszerű tere. A túlzsúfoltságot elkerülve különös fényhatások, árnyjátékok, hangeffektusok határolják el egymástól az egyes jeleneteket, miközben egy mellmagasságig érő tejüveg jeleníti meg az egyes családok életterét. Az álomnak, a látomásnak egyébként önmagában is kulcsszerepet tulajdonít az eredeti mű, erre épül többek között az egyik család sarjának, Amaciának vívódása. Az Amerikából hazatért jóképű fiatal agydaganattal küzd, miközben rettegve hallja saját „belső hangjait”, melyek sugallata szerint ő szülei egyetlen reménysége. A színpadon anyja, Cila (Halász Judit) és apja, Bruno (Lukács Sándor) keringőznek a háttérben, a rendezés többször is így teszi képszerűvé a néző számára Amacia vagy más szereplők belső, lelki indíttatásait. Ehhez hasonló az elmagányosodott, özvegy Henja (ez alkalommal Börcsök Enikő) álma is, amiben fiatal férjével görkorcsolyázik az ártatlanságot, gondtalanságot jelképező fehérbe öltözve.
Az álomszerű világban külön kiemelendő a párbeszédek képi megformálása a diszkóba helyezve, visszatérő motívumként, például Motke (Pindroch Csaba) és feleségének, Ciporrának (Péter Kata), illetve Nina (Tornyi Ildikó) és barátjának (Gyuriska János) együtt töltött estéjén. A hangos gépzene hangkollázsában két pogószerű táncmozdulat között elejtett félmondatok hangzanak el: a nemek közötti kommunikációt és érzelmeket így ellehetetlenítő diszkó a jelenkor egy találóan jelképes tere. Ez a hétköznapi apokalipszis meghatározó korjelzőként a kisemberek problémáinak (generációk közötti szakadék, esztétikai hibából fakadó lelki trauma) időszerű, tisztázásuk, feloldásuk égető voltát hirdeti.
Ebben a jelképes világban válik központivá az egyéni tragédiákat mozgató színészi játék, és Eszenyi természetesen ezt a kihívást sem bízta a véletlenre. Az Átutazóval a teljes társulatot megmozgatva olyan neves művészeket sorakoztatott fel, mint a latin nőcsábász Alberto szerepében játszó Kern András, a saját édesanyját kitaszító Munja szerepében Reviczky Gábor, annak feleségét, Lolát alakító Hegyi Barbara vagy a testvérpárt megformáló Pindroch Csaba és Lengyel Tamás, hogy csak néhányukat említsük a színlapról. Utóbbi alakítása pedig külön figyelmet érdemel, hiszen a púpos karakter, Avner Chori taszító külseje és szelídsége közötti kontraszt komoly színészi teljesítményt kíván meg. Az eltorzult testétől szenvedő hős a helyét keresi, bőröndjét cipelve bolyong a színpad terében, hogy elköltözhessen testvérétől. Egyetlen pillanat sejtet megváltást számára: amikor simlideres sapkáját és bolyhos pulóverét is szebb ruhára cserélve virágokat locsol új lakása ablakában. Máris bridzspartira hívják a férjeiket elveszített özvegyek, akik a következő jelenetben akarva-akaratlanul alázzák porig őt. A néző számára érdekes hatásmechanizmus ez, hiszen a locsolás jelenete utólag lesz maga a vihar előtti csend.
A tudatosan közönségbarát, nagy nevekkel megtűzdelt szereposztásban szinte pont az i-n, hogy a családból kitaszított, látszólag jelentéktelen, az utcán bolyongó, szótlan nagymama játékára a kétszeres Kossuth-díjas Törőcsik Marit kérték fel vendégjátékra, aki puszta jelenlétével, mesteri alázatával adott egy látszólag kevésbé rangos szereplőnek már-már főszereplői rangot.
A színészi játék és a rendezés a fentebb példaként is említett apró momentumokkal sokat tett hozzá az emberi sorsok bemutatása miatt jelentős, de különleges mozaikszerű építkezése folytán kevésbé átélhető, színpadra nehezen adaptálható műhöz. A Vígszínház előadása ekképpen tart görbe tükröt a bennünk rejlő átutazónak, képi világával kiélezve a néző számára minden lehetséges aktualitását, hogy nevessünk bár a székrekedés egyénen túlnövő problémájának abszurditásán, de kis idő sem kell, hogy arcunkra fagyjon a mosoly.
Hanoch Levin: Átutazók
Rendezte: Eszenyi Enikő
Bemutató: Vígszínház, 2013. március 8.
Következő előadások: április 22., 23., 26., 27., május 2., 4.
Az Átutazók egy közösség életén belül öt család legkülönfélébb vívódásait ábrázolja mozaikszerűen, központi konfliktus nélkül, egymással párhuzamos történetszövéssel. A kisember mindig aktuális – és még napjainkban is többé-kevésbé megoldatlan – vívódásai ezek az aktuális székrekedéstől kezdve a nemi identitás kérdésköréig, míg a „hősökben” közös az elvágyódás: ki-ki a halál, egy távoli ország, vagy csak egy közeli lakás felé kacsintgat. Valójában senki sem lát túl önmaga fogfájásán, nélkülözésén, lelki traumáján. Végül nyolc temetés szertartása tereli látszólag közös mederbe az egyre fogyatkozó, a színpadon libasorban felsorakozó közösséget.
Levin egyszerű életképeihez jól alkalmazkodik Eszenyi Enikő rendezésének jelképes, álomszerű tere. A túlzsúfoltságot elkerülve különös fényhatások, árnyjátékok, hangeffektusok határolják el egymástól az egyes jeleneteket, miközben egy mellmagasságig érő tejüveg jeleníti meg az egyes családok életterét. Az álomnak, a látomásnak egyébként önmagában is kulcsszerepet tulajdonít az eredeti mű, erre épül többek között az egyik család sarjának, Amaciának vívódása. Az Amerikából hazatért jóképű fiatal agydaganattal küzd, miközben rettegve hallja saját „belső hangjait”, melyek sugallata szerint ő szülei egyetlen reménysége. A színpadon anyja, Cila (Halász Judit) és apja, Bruno (Lukács Sándor) keringőznek a háttérben, a rendezés többször is így teszi képszerűvé a néző számára Amacia vagy más szereplők belső, lelki indíttatásait. Ehhez hasonló az elmagányosodott, özvegy Henja (ez alkalommal Börcsök Enikő) álma is, amiben fiatal férjével görkorcsolyázik az ártatlanságot, gondtalanságot jelképező fehérbe öltözve.
Az álomszerű világban külön kiemelendő a párbeszédek képi megformálása a diszkóba helyezve, visszatérő motívumként, például Motke (Pindroch Csaba) és feleségének, Ciporrának (Péter Kata), illetve Nina (Tornyi Ildikó) és barátjának (Gyuriska János) együtt töltött estéjén. A hangos gépzene hangkollázsában két pogószerű táncmozdulat között elejtett félmondatok hangzanak el: a nemek közötti kommunikációt és érzelmeket így ellehetetlenítő diszkó a jelenkor egy találóan jelképes tere. Ez a hétköznapi apokalipszis meghatározó korjelzőként a kisemberek problémáinak (generációk közötti szakadék, esztétikai hibából fakadó lelki trauma) időszerű, tisztázásuk, feloldásuk égető voltát hirdeti.
Ebben a jelképes világban válik központivá az egyéni tragédiákat mozgató színészi játék, és Eszenyi természetesen ezt a kihívást sem bízta a véletlenre. Az Átutazóval a teljes társulatot megmozgatva olyan neves művészeket sorakoztatott fel, mint a latin nőcsábász Alberto szerepében játszó Kern András, a saját édesanyját kitaszító Munja szerepében Reviczky Gábor, annak feleségét, Lolát alakító Hegyi Barbara vagy a testvérpárt megformáló Pindroch Csaba és Lengyel Tamás, hogy csak néhányukat említsük a színlapról. Utóbbi alakítása pedig külön figyelmet érdemel, hiszen a púpos karakter, Avner Chori taszító külseje és szelídsége közötti kontraszt komoly színészi teljesítményt kíván meg. Az eltorzult testétől szenvedő hős a helyét keresi, bőröndjét cipelve bolyong a színpad terében, hogy elköltözhessen testvérétől. Egyetlen pillanat sejtet megváltást számára: amikor simlideres sapkáját és bolyhos pulóverét is szebb ruhára cserélve virágokat locsol új lakása ablakában. Máris bridzspartira hívják a férjeiket elveszített özvegyek, akik a következő jelenetben akarva-akaratlanul alázzák porig őt. A néző számára érdekes hatásmechanizmus ez, hiszen a locsolás jelenete utólag lesz maga a vihar előtti csend.
A tudatosan közönségbarát, nagy nevekkel megtűzdelt szereposztásban szinte pont az i-n, hogy a családból kitaszított, látszólag jelentéktelen, az utcán bolyongó, szótlan nagymama játékára a kétszeres Kossuth-díjas Törőcsik Marit kérték fel vendégjátékra, aki puszta jelenlétével, mesteri alázatával adott egy látszólag kevésbé rangos szereplőnek már-már főszereplői rangot.
A színészi játék és a rendezés a fentebb példaként is említett apró momentumokkal sokat tett hozzá az emberi sorsok bemutatása miatt jelentős, de különleges mozaikszerű építkezése folytán kevésbé átélhető, színpadra nehezen adaptálható műhöz. A Vígszínház előadása ekképpen tart görbe tükröt a bennünk rejlő átutazónak, képi világával kiélezve a néző számára minden lehetséges aktualitását, hogy nevessünk bár a székrekedés egyénen túlnövő problémájának abszurditásán, de kis idő sem kell, hogy arcunkra fagyjon a mosoly.
Hanoch Levin: Átutazók
Rendezte: Eszenyi Enikő
Bemutató: Vígszínház, 2013. március 8.
Következő előadások: április 22., 23., 26., 27., május 2., 4.
