Bátraké a panasz

We Hear You – Hallgatlak című produkciójukban Boross Martin, Ardai Petra és Julia Jakubowska az utca emberét érintő és foglalkoztató személyes és közéleti problémák nyomába eredt. A holland, lengyel és magyar alkotók a Sziget Fesztiválon kezdték az anyaggyűjtést: panasztaxijukba ülve bárki elmondhatta, mi zavarja a világban. A tapasztalatok összegzése interaktív tárlat keretében október 23-án és 24-én a Trafóban valósult meg. A projekt egyik alkotójával, Ardai Petrával a premier előtt beszélgettünk.



Egyéves intenzív anyaggyűjtés előzte meg a most októberben a Trafó színpadán kiteljesedő interaktív tárlatotokat. Mi volt a Stereo Akt célja e projekttel?

Mindenekelőtt fontosnak tartom megemlíteni a Stereo Akt társulat alapítóját, Boross Martint, hiszen a We Hear You magyar verziójának ő a rendezője, jómagam alkotótársként veszek részt a produkcióban. Együtt kezdtünk neki a projektnek, Martin azért kért fel, mert tudta, hogy jó ideje foglalkozom a dokumentarista, instant, interaktív színházcsinálással.

Projektünk célja volt, hogy panaszokat gyűjtsünk össze, meghallgassuk az emberek személyes sérelmeit, utánajárjunk annak, hogy milyen is a hazai és európai panaszkultúra. Kíváncsiak voltunk, mennyiben más a panasz itt, mint például Hollandiában, ahol élek. Kiderült: a magyarok éppen annyira panaszkodó népség, mint a hollandok. A Sziget a legjobb kutatási-gyűjtési helyszínnek bizonyult, hiszen a látogatók csaknem nyolcvan százaléka holland fiatalokból áll, és meglehetősen kevés a nem dolgozóként, hanem látogatóként ide érkező magyar fiatal. Érdekes keresztmetszetet kaptunk Európáról – az alanyainkat beültettük az úgynevezett panasztaxiba – a riksánkba –, amelybe egy tabletet építettünk be, és a beszélgetések Skype-on keresztül zajlottak. Első hallásra talán furcsának vagy személytelennek tűnhet a tablet és a Skpype interjúeszközként történő használata, azonban ezek a technológiák nyugalommal töltötték el azokat, akikkel beszélgettünk. Közvetlenebb helyzetet teremthettünk általuk, nem volt nyoma olyan feszélyezettségnek, mint amilyennel egy éles interjúhelyzetben szembesülhet az ember. A hátul nyitott riksából nagyszerű a rálátás a Sziget Fesztiválra is, ezek az életképek is színesítették a videókat. Később mindezt a Placcc Fesztiválon és még egy-két budapesti helyszínen is megismételtük.

Panaszban és szennyesteregetésben bizonyára nem volt hiány. Mik voltak a leggyakrabban emlegetett sérelmek és topicok?

A beszélgetés legelején a megkérdezettek rendre azt mondták: én nem szoktam panaszkodni, de mások állandóan ezt teszik. Ekkor megkértük őket, meséljék el nekünk, hogy mire panaszkodnak ismerőseik, milyen panaszokat hallanak másoktól. A legtöbben először a környezetszennyezést említették, ezt követte a politika, a szegénység, a hajléktalanok helyzete, az egyenlőtlen elosztás, a háborúk, a Nyugat viszonya a világ más országaihoz, végül kilyukadtunk a migrációnál.



Közösségi oldalakon adott egy mindenkit érintő, frusztráló hír. A kommentelők gyakran már nem is arról a témáról diskurálnak, hanem egymást alázzák, szidalmazzák, vagyis a panaszkodás mindennek nevezhető, csak kulturáltnak nem. Én legalábbis ezt tapasztalom, de kíváncsi vagyok a te meglátásodra. Anyaggyűjtésetek tükrében te milyennek látod a magyarok panaszkultúráját?

Nem írnám le ennyire negatívan a hazai panaszkultúrát. Létezik az úgynevezett negatív vagy passzív panasz, amikor csak siránkozol, és amikor a sérelmek feletti sajnálkozás, önsajnáltatás összekovácsol téged a körülötted hasonlóan érzőkkel. Panaszt tenni, felszólalni egy ügyért, merni beleírni egy panaszkönyvbe vagy megkongatni a harangot, ha úgy érzed, igazságtalanság történik – aktív panasz. Utóbbihoz bizony bátorság kell. Nagyon nehéz merni felszólalni, kiválni a tömegből, összeszedni a bátorságot és kiállni egy vélemény mellett. Amit te említettél, az inkább a vádaskodás kategóriájába esik.

Hogy Magyarországon ennyire kiélezett a helyzet, hogy a polgárok ennyire félnek, és nem érzik magukat biztonságban ahhoz, hogy fel merjenek szólalni, a hatalom, a politika elidegenítéséből adódik. Ha egy társadalom fenyegetve érzi magát például az államtól, ha nem érzi úgy, hogy beleszólása lehet bizonyos ügyekbe, akkor bizony eluralkodik a félelem és a vádaskodás. A múlt, a jelen és a jövő ráadásul teljesen összefolyik – a történelem és annak különböző interpretációi beszivárognak az aktuális politikai életbe, a mindennapokba. Mit csinált az apád ’56-ban? Vagy: Ne szólj bele, mert te bezzeg ezt és ezt csináltad ’89-ben! – ez megy ma. Ha te ’89-ben csak kisgyerek voltál, akkor is hatalmas véleményed van az akkori politikai helyzetről, hiszen sok infó ért el hozzád azóta. Az ellenségeskedés az alap biztonságérzet hiányából adódik. Ingoványos dolog ez.

Szerinted mi tudna ezen változtatni?

Egy nyitott, nem korrupt rendszer, amit sajátodnak érezhetsz. Egy kicsit jobb gazdasági helyzet, amelyben nem törnek felszínre a soviniszta, nacionalista tendenciák.

Hogyan lesz a Szigeten és Placccon gyűjtött videókból előadás, vagyis milyen formai keretben képzeljük el mindezt?

A forma és a mondanivaló összeolvad egy nagyon flexibilis, képzeletbeli, Trafó-beli térben. Nagyon érdekel, hogy hogyan lehet ma politikai színházat csinálni, illetve hogy milyen vékony a határvonal művészet és aktivizmus között. Az előadás alatt részleteket mutatunk be a szerkesztett, külső helyszíneken felvett dokumentarista anyagokból, közben pedig beszélgetünk ezekről. Amit az előadáson látsz, tulajdonképpen a munkafolyamatunk szerkesztett verziója, melyhez Martin egy nagyon találó képi világot társít, olyat, amely tökéletesen illeszkedik ahhoz az erózióhoz, amelyről az előadás szól.



Te hogyan veszed ki a részed az előadásból?

Igyekszem aktívan jelen lenni, moderálni a beszélgetéseket, és nyitott kérdéseket feltenni a résztvevőknek. Ezekre én magam sem tudom a választ, csak keresem, azért kérdezem. A We Hear You éppen ettől izgalmas – olyan témákat vitatsz meg, amelyről úgy gondolod ,mindannyiunkat izgat.

Interaktív előadásról lévén szó adódik a kérdés: milyen feladatot szántok ti, alkotók a produkcióban résztvevőknek?

Ez egy interaktív előadás, amelynek keretében együtt gondolkodunk. A közönség dönthet arról, hozzászól-e a témákhoz vagy sem, de senki nem erőlteti, hogy aktivizáld magad, ha nem akarod. Passzív senki nem lesz, hiszen a felvetett témák által eleve megszólítottnak érzi magát minden egyes néző. Úgy képzeld el ezt az egészet, mintha egy előadáson ülnél, ahol lehetőséged van figyelni, hallgatni és meghallgatni a másikat. Erre utal az előadás címe is: We Hear You – Hallgatlak.

Milyen „profitot” reméltek az előadástól? Fejlesztheti a meghallgatás, az egymásra figyelés képességét e dokufikciós mesejáték?

Egy kicsit túlértékelnénk önmagunkat, ha úgy mennénk neki ennek az előadásnak, hogy válaszokat és megoldásokat ígérünk az általunk felvetett problémákra, kérdésekre. Tudatában vagyunk, hogy az előadás nem képes egy csapásra megváltoztatni a világot, moralizálni sem szeretnénk, és távol áll tőlünk, hogy megmondjuk az embereknek, mit hogyan kellene csinálniuk. Egy biztos: azoknak, akik nap mint nap érzékelik a magyarországi negatív történéseket, jól jön egy ilyen platform. Itt sem egy átlagember, sem egy művész nem csukhatja be a szemét, muszáj szembesülnie azzal is, hogy ha éppen nem tud változtatni a dolgok állásán, és meg kell próbálnia nyitni. Az előadás nemcsak a panaszokkal, hanem a tehetetlenséggel is szembesít.

Projekteteket L. Frank Baum Óz, a nagy varázsló című meseregényével, illetve az ebből 1969-ben készült filmadaptációval hozzátok összefüggésbe. Mi a közös pont a kettőben?

Ezt a történetet szinte mindenki ismeri, a legtöbb amerikai kultfilmben – David Lynchtől egészen Tarantinóig – fellelhető egy-egy Óz-idézet, „there’s no place like home” és még sorolhatnám. Képekben elmesélt emberi történet, olyan, ami képes elemelkedni a valóságtól, egyúttal tükröt is tart neki. Minden európai tündérmese bele van olvasztva, mégis ízig-vérig amerikai történetről van szó, gondoljunk csak Kansasre vagy a tornádóra. Az Óz-mese remek pszichodráma és váz. Van benne utazás, karakterfejlődés, a szereplők megküzdenek démonaikkal. Mire a történet végéhez érünk, a szereplők rájönnek, hogy a megoldás egész végig ott volt bennük. A karakterekben saját világunkra, társadalmunk szereplőire ismerhetünk rá. Ott van a sarlatán Óz vagy a Keleti Boszorkány, aki az egész varázsvilágot terrorizálja és akivel senki nem mer megküzdeni, vagy a három ügyefogyott hős, aki azt hiszi magáról, hogy nincs agya, szíve, bátorsága. Ez a jól felépített szimbólumrendszer illik a projektünkhöz. Speciálisan kialakított panasztaxinkkal mi is egy bizonyos „sárga utat” járjuk be, és kutatjuk, hogy vajon mihez kezdene Dorothy, ha a tornádó 2015 Budapestjére repítené. Kik szegődnének melléje, milyen kéréssel, panasszal fordulnának Ózhoz, mihez kezdenének akkor, amikor rájönnek, hogy a nagy varázsló nem tud segíteni, és hogyan fognának össze.

Remélem, hogy a We Hear You-t itthon és külföldön is tovább tudjátok majd népszerűsíteni. Van már a fejedben egy következő, hasonlóan izgalmas projekt?

Nagy öröm, hogy korábbi munkámat, a Tünet Együttessel és a Trafóval koprodukcióban készített Közhelyet beválogatták az IETM-re (Informal European Theatre Meeting, a kortárs színház- és táncművészetek területén működő szervezetek hálózata). Koreográfiánkban a Moszkva teret képeztük le a Trafóban. Nyolc alkotó nyolc szemszögből próbálta meg ennek a forgalmas területnek egyetlen percét rekonstruálni és értelmezni koreográfiailag, lelkileg, valamint az energia és a színek szempontjából. Hatvan másodperc alatt rengeteg ember halad el egymás mellett, észre sem vesszük egymást.

Ha a Közhely sikert arat az IETM-en, akkor alkotótársammal, Szabó Rékával mindenképpen szeretnénk workshop-variációt kidolgozni, ami azt jelentené, hogy más, akár külföldi helyszínen, például az Alexander Platzon helyi művészek közreműködésével is megvalósítanánk a Moszkva téri koncepciót.

Az ezzel párhuzamosan futó projektem menekültekkel készül, olyanokkal, akik nemrég érkeztek Amszterdamba egy jobb élet reményében, és olyanokkal, akik már régóta a holland fővárosban élnek. Tősgyökeres, ismertebb amszterdamiak is segítségemre lesznek. Olyan helyszínekre kalauzolnám el az újonnan érkezetteket, amelyek fontosak lehetnek a későbbiekben számukra. Egy újfajta „oral history”-t kívánok alkotni – összegyűjteném történeteiket, lebontanám róluk a migráns vagy a menekült gyűjtőnevet, megszabadítanám őket a rájuk aggatott negatív címkéktől, hogy megmutathassam, mindegyikük mögött ott lapul egy életút, egy orvos vagy egy suszter, aki hazáját elhagyva a biztonságot keresi önmaga és gyermekei számára. A begyűjtött anyagokat először egy hónapon át a város öt fontosabb pontján szeretnénk prezentálni, majd színházi keretek között is bemutatni.

.

We Hear You – Hallgatlak munkabemutató videó