„Megvárom, amíg lejár a mosás”

2008-ban bábszínész szakon végeztél az egyetemen, és egyenes úton kerültél a Budapest Bábszínházba. Hét év után mégis a szabadúszást választottad. Mi húzódott döntésed hátterében?
Mivel lassan három év telt el azóta, kezd lepárolódni bennem, milyen okokból lazítottam meg az addigi kötelékeket. Ráébredtem, hogy az a rendszer, amiben egy társulat működik, egy idő után fullasztóan hat rám. Nem beszélve arról, hogy azt is meg kell csinálnom, ami távol áll tőlem. Persze most is vannak kötelezettségek, és sok embertől függök, mégis magam döntöm el, hogy kihez szegődöm egy adott időszakra vagy előadásra, és ez iszonyatosan megnöveli a komfortérzetemet. Másrészt egyszer csak felhorgadt bennem a becsvágy, és szerettem volna ismertebb lenni, sokfélét csinálni, jobban megmutatni magam. Lehet azon vitatkozni, mennyit sikerült elérnem – nyilván az ember mindig többet és többet akar –, de úgy érzem, csak azáltal kaphatom meg azt a visszaigazolást, amire szükségem van, hogy eljöttem a Budapest Bábszínházból, s így hirtelen mindenkié lettem, és senkié.

A báb amolyan médiumként éveken keresztül jelen volt közted és a nézők között. Nehézséget okozott, amikor elmaradt?

Kétségkívül sokáig jelen volt a báb mint mentsvár, de ha belegondolsz, a prózai színészek is báboznak, méghozzá önmagukkal, miközben megkomponálnak egy mozdulatot, és felépítik a szerepet. Épp ezért nem beszélhetünk a bábbal való szakításról, inkább új alapra helyezés zajlott le bennem, és közelebb került a bőrömhöz az a figura, aki úgy néz ki, mintha Bercsényi Péter lenne ennek-annak beöltözve vagy maszkírozva.

Hol látod a különbséget a bábos, illetve a báb nélkül játszó színész munkamódszerében?

Különböző irányból közelítünk meg egy szerepet. A bábszínház képalapú: a látványból, a formából indulunk ki, hamar meghatározzuk a kereteket, s azon belül keressük a jelenetek és a karakterek igazságát. Bábbal a kezemben már a próbafolyamat kezdetén kialakul a koreográfia, megkomponálom a mozdulatokat, előre tudnom kell, milyen lesz a figura fizikai útja, hogy aztán a lelki útját is megteremtsem hozzá. Az „élő” színházban mások a szabályok, másképpen kommunikálunk, ezért mindig át kell állítanom a gondolkodásomat. Első Bábszínházon kívüli munkám a SZERET...lek volt Pelsőczy Rékával. Egyszer csak úgy éreztem, hogy nekem ez nem fog menni, és küldtem egy elbocsátó szép üzenetet Rékának, mire ő értetlenül felhívott, és közölte, mennyire elégedett velem. Egyszerűen nem értettem, hogy másképp dolgozom, mint a többiek, és bizonyos jelekből helytelen következtetéseket vontam le: arra gondoltam, milyen rossz vagyok, miközben csak hiányoztak azok az infók, amiket a bábszínpadon megkaptam a rendezőktől.

Már az egyetemen, majd a Bábszínházban részese lehettél azoknak a progresszívebb, nyitottabb törekvéseknek, amelyek másfajta gondolkodást próbáltak meghonosítani. Miben tudnád megragadni ennek a lényegét?

Leginkább abban, hogy az alkotók bátrabban nyúlnak bizonyos problémákhoz: nem elégednek meg a szórakoztatással, fejleszteni is akarják a gyerekeket, felvetnek olyan kérdéseket, amiket a szülőkkel vagy a nevelőkkel közösen meg tudnak beszélni. Tengely Gábor rendezte az első bábszínházi bemutatómat, a Csillagfiút, amely egy gyermektelen házaspárról szólt, akik találnak az erdőben egy kisfiút, és sajátjukként nagy szeretetben nevelik. Az apa favágó, az anya pedig mozgássérült, az egyik szereposztásban bottal járt, a másikban pedig kerekesszékben ült. Sokakat felháborított, hogy ilyet mutatunk a gyerekeknek, mi pedig azt gondoltuk, hogy bármikor találkozhatnak az utcán mozgássérült emberrel, és nem lehet elég korán kezdeni az elfogadást. Hozzá kell tenni, hogy az Állami Bábszínház a hetvenes években meglehetősen progresszív volt – nem véletlenül lett világhírű –, amikor a rendszerrel szemben fogalmazott meg bizonyos dilemmákat. Csak aztán mindez elfelejtődött: elfogyott a lendület, nem jött a következő generáció, aki nemet mondott volna arra, ami körülveszi. Most jutottunk el ismét oda, hogy több olyan művész lépett fel, akik nyitottabbak a világra, és az új szemléletet akarják közvetíteni.

Bábszínházi korszakodban melyek voltak azok az előadások, amelyeket ma is meghatározónak gondolsz saját pályád, színészi fejlődésed szempontjából?

A Csillagfiút feltétlenül ide sorolnám, az volt az első főszerepem. Ács János, aki a zenés mesterség tanárom volt, eljött megnézni a főpróbát, majd azt mondta: „Egész jó, csak az a kár, hogy nincs főszereplője.” Rettenetesen megsértődtem, hiszen én voltam a főszereplő. Ma már értem, mire gondolt, s tudat alatt akkor is éreztem, hogy nem bírtam el a két felvonást. A Tanár úr kritikája ráébresztett, mennyit kell magamban és magamon melózni ahhoz, hogy kitöltsem a szerepet és az előadást. A Líra és Epika volt a következő jelentős állomás, ahol Líra herceget adtam szintén két felvonásban. Mácsai Pállal is nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. „Ide nekem az oroszlánt is!” típusú fiatal színész voltam, a legjobb pillanatban talált meg az a szerep, nagy kedvvel játszottam, pozitívan néztem a világra, szerencsés csillagzat alatt született az előadás, sokáig is játszottuk. Ugyancsak fontos állomásként tekintek a Boribon és Annipannira, amely a közönségsiker mellett elnyerte a Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál legjobb előadásnak járó díját – amit a Líra és Epika négy évvel korábban szintén hazahozott –, Boribon megformálásáért pedig a legjobb férfi főszereplőként kaptam elismerést. A következő nagy pillér egyértelműen a Kabaré volt.

A Konferansziét játszottad, alakításodért megkaptad a Színikritikusok Díját. Számodra is magaslati pontot jelentett az előadás?

Mindenképpen. Korszakzárás volt számomra, esszenciája mindannak, amit addig tanultam és elvégeztem, egyúttal valami újnak a kezdete. Alföldi Róberttel szintén inspiráló volt a közös munka. Pályám során leginkább olyan rendezőkkel találkoztam, akik nagyon tudják, mit akarnak. Mindig szkanderezni kell, mert a színész is próbálja érvényesíteni az igazát, és persze a rendező is, majd a meccs végén valahogy létrejön a szerep. Robinál megszoktam korábban, hogy határozott elképzelésekkel kezd próbálni, és bizonyos dolgokat pontosan beállít. A Kabaréra is így készültünk, de meglepődve vettem észre, hogy elfogad tőlem ajánlatokat, abból indul tovább, amit felvetek – nagyon felnőttes volt, hogy vele együtt dolgozhattam, és nem neki. Ezért is volt fordulópont az életemben az előadás, a díj pedig komoly visszaigazolást jelentett. Ez a négy munka messze kimagaslik, de persze voltak még kisebb-nagyobb szerepek. Sok minden történt a Bábszínházban velem és bennem, amiből semmit sem bántam meg. Kicsit sajnálom, hogy nem voltam nyitottabb és elfogadóbb, de ilyen vagyok: eléggé makacs ember, de azért meggyőzhető.

Az A félelem megeszi a lelket című darabot ugyancsak Alföldi Róbert rendezte. Az átöltözésen túl milyen kihívást jelent, hogy több karaktert kell megformálnod? Külön értelmezed ezeket, vagy eleve a kapcsolódási pontokat próbálod megkeresni?

Szerintem a kapcsolódási pontok megtalálása nem az én dolgom, hanem a rendezőé és persze a nézőé. Inkább azt kellett megértenem, hogy a négy figura történetének csak bizonyos szegmenseit látjuk, és nem feladatom megmutatni, mi játszódik le bennük két jelenet között, hiszen a következő pillanatban már megváltozott érzelmi állapotban tűnnek fel, s a nézőrakja össze, mit éltek át ezalatt. Az öltözés azért nagy áldás – hiába kell villámgyorsan csinálni –, mert miközben jön rám a ruha, valahogy hozzá tudom kapcsolni, mi történt a karakterrel egészen addig, míg belép a takarásból. A cipzárak és tépőzárak segítségével eljutok odáig, hogy éppen olyan ideges vagyok vagy sírhatnékom van, mint annak, akit éppen játszom. Nem tudom, volt-e már ezen kívül bemutatóm, amikor úgy álltam a nézők elé, hogy teljes biztonságban éreztem magam. Nyilván segített az is, hogy korábban több női karaktert játszottam, nem kellett azzal bíbelődnöm, hogyan fogalmazzam meg az idős hölgyet, az öregedőfélben lévő, még abszolút szexussal rendelkező nőt – ehelyett arra koncentráltam, mit gondol ez a figura a másikról, akihez bejön a színre.

Valamennyiük megnyilvánulásait a mássággal szembeni gyűlölet hatja át. Miképpen lehet ezt közvetíteni színészként? Hogyan hatott rád az anyag annak tükrében, ami napjainkban körülvesz bennünket?

Amikor először elolvastuk a szövegkönyvet, eléggé szélsőségesnek láttam az anyagot, miközben szükséges, hogy egyértelmű és kontúros legyen. Aztán rájöttem, hogy az életben is ennyire szélsőségesen nyilvánul meg a szeretet és a gyűlölet, és nem mindig találunk rá indokot. Talán nem is annyira lényeges ebben az előadásban, hogy valaki miért gyűlöli a másikat, hiszen mindenkinek megvan a saját múltja sérelmekkel, frusztrációval, hamis képzetekkel: ezek egymásra rakódnak, és máris kialakult a gyűlölet. Sokkal fontosabb, hogyan reagál erre az az ember, akire irányul. Mi, akik körülvesszük a két főszereplőt, Hernádi Juditot és Bányai Kelemen Barnát, furcsa hang- és fényvisszaverő gépezet vagyunk, amely árasztja magából a féktelen gyűlöletet, de ahogyan ők rezonálnak, az ránk is visszahat. Ezzel kapcsolatban végeztem az életben is kísérleteket, és azt tapasztaltam, hogy működik. Nem mindig, de többnyire le lehet törni ezeket a szarvakat kedvességgel, egy kis törődéssel. Ha mindenki tenne valami keveset – mondjuk, a postán hosszú sorban állás után nem öntjük rá felgyülemlett indulatainkat a pénztárosra, aki lehet, hogy béna, mert kezdő vagy egyszerűen rossz napja van –, akkor kevesebb szenny lenne a világban, ahol járunk.

Ehhez hozzásegíthet ez a darab is?

Nagyon remélem, hogy igen. Bár őszintén szólva vannak kétségeim. Nem tudom, hogy az az ember, akinek leginkább el kellene gondolkodnia, veszi-e a fáradságot, hogy eljöjjön színházba. Mindenesetre ezért csináljuk: szeretnénk megtorpedózni azt a védelmi rendszert, amit felépített maga köré.

Nézőként úgy tűnik, ez az előadás valamelyest különbözik Alföldi korábbi munkáitól, mintha a csendek, az elhallgatások nagyobb teret kapnának. Belülről is más volt?

Abszolút más volt, és bevallom, engem kissé váratlanul ért, hogy ennyire filmesen kell játszani. Erősen hat a darab ránk, színészekre és azokra a segítő munkatársakra, akik körülvesznek bennünket. Összeér a szívünk, és valamiért fontos játszani ezt az előadást, akkor is, ha fáradtak vagyunk, vagy éppen bizonytalannak érezzük magunkat.

Feltűnt, hogy keveset játszol. Ez most elég? Bejött a szabadúszás, nem hiányzik a társulathoz tartozás?

A társulat nem hiányzik, többnyire ugyanazokkal az emberekkel dolgozom, így egy kvázi kollektíva tagja vagyok, ami számomra nagyon ideális. Valóban kevesebb a munkám, ami mostanában kezd kissé aggasztóvá válni. Ennek nyilván anyagi vonzata is van, mert a szinkron még nem futott fel annyira, hogy abból nyugodt szívvel ki tudjam pótolni a hiányzó bevételeket. Szerencsésnek tartom magam, mert eddig dinamikusan és meredeken ívelt a pályám, izgalmas alkotókkal hozott össze az élet, és mindannyian olyan masszív fokai voltak annak a lépcsőnek, amin haladtam fölfelé, hogy véletlenül sem botlottam meg. Most úgy tűnik, mintha fennsíkra érkeztem volna. Szeretnék kipróbálni új dolgokat, jelenleg a filmszinkron háttérmunkáival ismerkedem. Meglátjuk, mi lesz belőle, mindenesetre el tudnám képzelni, hogy a színészet és a tanítás mellett később időnként becsúszik egy-egy szinkronrendezés is. Erősen vonz a zenés színház világa, eljutottam az utolsó fordulóig két musicalbemutató meghallgatásán, most várom az eredményt. Talán sikerül abba is belekóstolni. Ha nem, akkor meglátjuk, mit hoz a jövő. Nem pánikolok, sőt, ha úgy hozza az élet, kész vagyok akár egy bátrabb változtatásra is. Egyelőre várakozó üzemmódban vagyok, megvárom, amíg lejár a mosás, és kiveszem, amit mostam magamnak.