Csak nők, férfi nélkül

Federico Garcia Lorca spanyol író Bernarda Alba háza című drámáját rendre előveszik a színházak, és többnyire nagysikerű előadást hoznak létre belőle. Többek között azért is tekinthető jó alapanyagnak ez a szöveg, mert minden fortyogó, később pedig elsöprő érzelmet a felszínre hoz, tempója mégsem vontatott, végig leköti a néző figyelmét. Felépítését, tragikus végkifejletét tekintve az antik drámákat idézi meg, fő történetszála, a bezártság és az elszigeteltség hatása azonban időtlen érvényű konfliktusforrás a lélekre nézve – ugyanis az ítélkező, keretek és kötöttségek közé szorítani akaró társadalmat bírálja.

A történet középpontjában egy özvegyasszony áll (Papadimitriu Athina), aki férje halála után nyolc év gyászra ítéli saját anyját, önmagát és öt lányát. Erre az időre bezárja őket a házukba, még az ablakokon keresztül sem szűrődhet be fény vagy életjel a falu világából, mert betegesen fél a szomszédok kukkolásától. A Spirit Színházban pedig, ahol alig néhány centivel előttünk játszanak a színészek, tényleg illetéktelennek érezheti magát az ember egy ilyen, erősen a lelki rezdülésekkel operáló előadás esetén. A lányok (akik közül többen már sokkal inkább már asszonykorban vannak) feladata, hogy leróják kegyeletüket apjuk emléke előtt, és varrják a kelengyéjüket – amelyre végül úgysem lesz szükség, hiszen Bernarda még nem engedett férfit a közelükbe. Olyan szigorú, merev szabályok uralkodnak náluk, amelyek minden egészséges lelket megfertőznek és felemésztenek, hiszen ezek a nők tisztában vannak azzal, hogy anyjuk miatt szerelemre valószínűleg sosem lelhetnek, nőiségük megéléséről örökre lemondhatnak. Az időérzékelés teljesen elhomályosul ebben a börtönné vált otthonban, semmilyen információt nem kapunk arról, vajon órák, napok vagy hetek leforgása alatt játszódnak-e az események.

Az összezártság generálja a feszültséget anya és lányai, valamint a testvérek között, akiknek a négy fal közti bujkálás a gondolkodását is beszűkíti: nem érdekli őket semmi más, csak a vágyakozás a férfiak után – valaki, bárki után, aki által kiszabadulhatnak innen. A darab szerint a legidősebb lány, Angustias (Perjési Hilda) hamarosan kitörhet a reménytelenségből, mert megházasodik: Pepe el Romano feleségül veszi. A kilátásban lévő frigy megmérgezi az amúgy is indulatoktól fojtogató légkört, és a nővérek – akik egymáson és a szolgálón kívül szinte nem is ismernek mást – ellenséget látnak egymásban. Féltékenység és irigység dúl köztük az egyetlen elérhető férfi miatt, legbelül azonban mégsem egymással küzdenek, hanem önmagukkal, amiért nem mernek szembeszegülni zsarnok anyjukkal. A legkisebb lány, Adela (Trokán Anna) azonban nem törődik bele a megváltoztathatatlanba: felveszi a legszebb ruháját, és megmutatja magát nővére kérőjének. A szolgáló és a testvérek egymás között pletykálják a ház falain belül, vajon kivel hány órát beszélgetett az ablakban vagy a kerítésnél Pepe – természetesen mindenki mást látott és hallott.

A férfi (és a szobán kívül a ház többi részének) soha meg nem jelenése azonban felveti annak a kérdését, hogy a rejtélyes udvarló valóban létezik-e – akár az is elképzelhető, hogy csak egy ábránd, amelyet a magányra ítélt női elmék teremtettek. De lehet-e, érdemes lenne-e élni remény nélkül, magányra kárhoztatva? Feláldozzuk-e a családi békét a szabadságunkért, saját boldogságunkért, vagy álljunk a sarkunkra, és dacból is szegüljünk ellen szüleink akaratának, még ha lakolnunk is kell érte? A darab nem ad örök érvényű válaszokat ezekre a kérdésekre. Illúzióknak mindenesetre a nagymama (Voith Ági) sincs híján: ő a hosszú évek alatt félig már a társtalanságban megtébolyodva egy plüssbárányt szorongat gyermekeként, és álmodozik egy szebb életről. Zavart viselkedése és hetedhét országra szóló ruhakölteményei miatt az ő karaktere képes lenne egy kis humort csempészni az előadásba, amit Voith Ági remekül ki is használ, mégis inkább csak megmosolyogni és sajnálni tudjuk, amiért Bernarda még rajta is felül tud kerekedni.

Papadimitriu Athina tökéletes választás volt a diktátor anya szerepére: a tőle megszokott rutinnal, kíméletlenül hitelesen alakítja Bernarda figuráját. Közönyös, részvétlen, mégis forrongó tekintetében, kimért, de egy pillanat alatt lesújtó mozdulataiban ott tükröződik a világ iránti lenézés és gyűlölet. Cinizmusa és kegyetlensége időnként egy-egy nyomorúságos kacajt is képes kiváltani a közönségből. Trokán Anna is jól hozza a lázadó, mások szavának örökösen ellenszegülő hősnőt, a Nagy Enikő által megformált Martirio viszont olyan pazarul fanyar életszemléletű karaktert kapott, aki túlnőtte magát a Lorca által teremtett, fásult szereplőn.

Néhány karaktert talán érdemes lett volna tovább formálni, még ha ez azzal is jár, hogy néha el kell vonatkoztatni a szövegkönyvtől. Magdalena (Szitás Barbara) és Amelia (Marjai Virág) kissé háttérbe szorultak az előadás során, de ez nem a színészi játékon múlt, hiszen Lorca sem szánt nekik ennél több szerepet – jól mutatja ezt, hogy Poncia, a szolgáló (Nagyváradi Erzsébet) jóval többször került előtérbe, miközben róla alig tudtunk meg valamit. Ennek ellenére a Bernarda Alba háza értékes, időtálló, atmoszférateremtő alkotás, amely megkísérel válaszokat találni arra, mi történik, ha az embert megfosztják alapvető társas és szociális szükségleteitől.

Federico Garcia Lorca: Bernarda Alba háza – Asszonyok drámája
Spirit Színház
Szereplők: Papadimitriu Athina, Voith Ági, Perjési Hilda, Szitás Barbara, Marjai Virág, Nagy Enikő, Trokán Anna, Nagyváradi Erzsébet
Díszlet: Czeizel Gábor
Jelmez: Szitás Bernadette
Rendezőasszisztens: Szitás Bernadette
Rendező: Czeizel Gábor
Bemutató: 2018. február 22.
Következő előadás: 2018. május 4.