Csehov árnyékában

Rendkívüli érdeklődés és feszült várakozás övezte a Katona József Színház falai közt készülődő Sirály bemutatóját, elsősorban a színház több évtizedes rutinja és a tapasztalt rendező, Ascher Tamás személye miatt. A társulat sokoldalúságáról tett tanúbizonyságot az elmúlt időszakban. Nagy múltjukra visszatekintve elmondható, hogy mindig nyitottak voltak a régebbi nagy klasszikusok, illetve a posztmodern színdarabok megrendezésére is, nem ritkán elmosva köztük a határokat. Igyekeznek azonban a kettő között megtalálni az egyensúlyt, és helyet biztosítani kínálatukban mindkét ízlésvilág rajongói számára. Csehov egy-egy drámájával rendre előrukkolnak, szinte folyamatosan játsszák őket. A Sirály teltházas közönség előtt debütált 2015. december 20-án.



Ascher Tamás korábban A három nővért, a Cseresznyéskertet, a Ványa bácsit, a Platonovot és az Ivanovot is színpadra állította már, mégpedig nem is akárhogy: jelentős sikereket ért el velük Magyarországon és külföldön is. A színészek többsége (Szirtes Ági, Jordán Adél, Nagy Ervin, Máté Gábor, Bezerédi Zoltán, Szacsvay László, Fullajtár Andrea) is szerepelt már az említett drámák valamelyikében, és ez játékukon nagyban meg is mutatkozik. Tapasztaltak és hitelesek, remekül meg tudják ragadni alakított figurájuk belső lényegi tulajdonságait. Márpedig ez nem egyszerű feladat – különösen Csehovnál. Ő még mindig egyike azoknak az íróknak, akiknek különös világát rendkívül nehéz élethűen ábrázolni. A Sirály pedig, mint tudjuk, épp az az ominózus dráma, amelynek ősbemutatója megbukott, később azonban óriási sikert aratott. Bármekkora népszerűségnek örvendő műről is legyen szó, mindig figyelembe kell venni azt is, hogy ülhetnek olyanok a közönség soraiban, akik nem ismerik, nem olvasták. Érdemes átgondolni, vajon ők is ugyanúgy tudják-e majd élvezni – ugyanakkor fontos, hogy emiatt ne forduljon át az előadás egy lebutított, közhelyes sémába.



A nézőközönség színház iránti igényei jelentősen átalakultak az elmúlt évtizedekhez képest, így az is elgondolkodtató kérdés, milyen mértékben érdemes aktualizálni, modernizálni egy klasszikusnak számító drámát, hogy a mai publikum elvárásainak eleget tudjon tenni, de ne is veszítse el értékeit ezáltal az adott mű. Maga a szegényes cselekményű, drámaiatlan dráma műfaja is mindig nagy kihívásokat rejt.

Minden bizonnyal ezeket a labilis pontokat próbálta kiküszöbölni a rendező, amikor eltérő műfajt konstruált az előadásnak. A szövegkönyvhöz tartalmilag hűek maradtak, nem lett túlságosan elvont azok számára sem, akik most ismerték meg a történetet. A változtatás inkább a nyelvi megformáltságban érhető tetten. Számos résznél az eredeti szókészlethez képest expresszívebb, élénkebb kijelentéseket alkottak – prozódiailag is átformálva –, és toldottak hozzá olyanokat is, amelyeket a szövegkönyv nem tartalmaz, így a dráma egésze komikussá vált. Ám ez nem a csehovi komikum és még csak nem is Gogol világával rokonítható: nem a szereplők kisszerűségét vagy azok cselekvéseit hivatott hangsúlyozni, inkább az örkényi groteszk felé húz, de parodisztikusságba szerencsére nem csap át. Az ilyen ironikus, humorossá alakított és a csehovi valójukban meghagyott epizódok váltják, de kiegyensúlyozni nem képesek egymást. Előbbiek ugyanis felülkerekednek és elvonják a figyelmet a szereplők kavargó lélekállapotainak megjelenítéséről, amik viszont – a zárókép kivételével – erőtlennek bizonyulnak az igazi hatás kiváltásához. Az alkotás commedia dell’arte jelleget és erős tragikomikus színezetet kap – mintha a rendező a klasszikus csehovi atmoszféra hatásképtelenségétől tartva bújtatta volna humor mögé az előadást. A sirály mint központi szimbólum megmarad – a darab végére talán túlzottan szuggesztíven is igyekszik a befogadóba sulykolni jelentőségét, Nyina és a szereplők többszöri értelmezéséből fakadóan már-már magyarázó jelleggel.



Néhány szereplőnek modernebb jellemvonásokat kölcsönöztek, ami különösen érvényes az Arkagyinát alakító Fullajtár Andreára. Karakterének gesztusai időnként a jó ízlés határait súrolják, egy gőgös, önmagát mindenkinél többre tartó anyát kell megformálnia, aki még a saját fia érzéseire sincs tekintettel. A kelleténél kissé hivalkodóbbra mintázták. Szintén ide sorolható a Trepljov bőrébe bújt Ötvös András, akinek heves érzelemkitörései túl harsányra sikerültek a csehovi alakhoz képest. Mészáros Blanka viszont jól játssza a színészetről ábrándozó és érzelmileg ide-oda csapongó Nyina szerepét. Az egyetlen tipikus csehovi hős Mása, vagyis Jordán Adél. Ő az igazi kilátástalanság megtestesítője. Zseniális alakításának köszönhetően kálváriája határozottabban elevenedik meg előttünk, mint bárki másé. Azt a bizonyos jellegzetes, finom csehovi hangulatot leginkább ő kelti életre, egyébként csak nyomokban jelentkezik.



A díszlet egyszerű, letisztult színekből álló, igényes: fekete-fehéren csíkozott falak és ugyanilyen színárnyalatú, kockás mintázatú padló, a háttérben Trepljov színházának maradványaival és egy szétfröccsent, vérnyomra is emlékeztető fekete pacával. Hangeffektusok csak elvétve hangzanak fel ott, ahol feltétlenül szükséges kellékei a hatás kiváltásának. Ilyen például a már említett zárókép, ahol Trepljov öngyilkossága után a végső tragikomikus katarzist a szereplők önfeledt kacagásához társított disszonáns őrjöngés váltja ki.

Ascher Sirálya összességében egy élvezetes, szórakoztató előadás remek színészekkel, itt-ott enyhén klisés, néhol azonban egészen kifinomult humorral fűszerezve. Akik direkt a Csehov-darabra váltottak jegyet, azok számára a komikum túlsúlya felhígíthatja a művet, és ebből adódóan némi hiányérzettel távozhatnak.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=6IIgAMmXQFM[/embed]

Következő előadások: 2016. január 19., 23., 31., február 2.