„Az a feladatom, hogy leássak a darab legmélyére”

Édesapád Dér András, Balázs Béla-díjas filmrendező, operatőr, édesanyád Dér Denisa színésznő. Mennyire hatottak arra, hogy te színész lettél, illetve hogyan jött az elhatározás, hogy a Színművészeti Főiskolára felvételizz?

Ez egy öntudatlan folyamat volt, mostanában értettem csak meg. Tizenegy-két évesen azt érezhettem, hogy ha „belépek” a szüleim privát világába, ami a színház, az egy átláthatóbb rendszer, mint a való világ. Ha ők cirkuszigazgató és műlovarnő lennének, akkor én most egy lelkes artista lennék.

„Ilyen szülőkkel a hátad mögött könnyű” – nem tartottál attól, hogy ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket kapsz majd az osztálytársaidtól?

Sokkal zárkózottabb és hiúbb vagyok annál, mintsem hogy törődjek az efféle megjegyzésekkel. A személyeskedéssel nem tudok mit kezdeni, és nem is akarok.Egyébként az osztálytársaim sose mondtak semmi ehhez hasonlót se.

A Katona József Színházban töltötted a gyakorlatod, 2017-től vagy a társulat tagja. Hogy érzed itt magad? Könnyen ment a beilleszkedés?

Az első évben volt egy sejtszintű pánikfélelem, ami aztán szerencsére idővel feloldódott. Az itteni kollégákkal remekül lehet együtt dolgozni, de egyébként is hiszek abban, hogy ha az ember nyitottan, türelemmel fordul a másik felé, és nem vagyunk restek kapcsolódási pontokat keresni egymáshoz, akkor abból létrejön valami használható.

A Katona Kamrában tavaly októberben mutattátok be a Munkavégzés során nem biztonságos című, Lucy Kirkwood művén alapuló, Máté Gábor által rendezett darabot. Ez az előadás tulajdonképpen a bulvársajtó működésének súlyos morális kérdéseket felvető árnyoldalait mutatja meg, te pedig Samet, az újságírót játszod. Mi generálja a szereplők közti konfliktust, és mire jutottál, amikor az ő igazságát kerested?

Sam valójában bárhol dolgozhatna. Lelkes, naiv, törtető. Szeretne megfelelni és teljesíteni, ahogy én is sokszor. De egy bizonyos esemény után kénytelen más megvilágításban megvizsgálni saját magát és az egész koordinátarendszert, amiben eddig élt.

A Nobel-díjas Günter Grass Bádogdob című regényének színpadi adaptációját is a Kamrában láthatja a közönség – a darab főszereplőjét, Oszkárt másodmagaddal, Elek Ferenccel alakítod. Van-e a darabnak kifejezetten a mának szóló aktualitása?

Én nem tudom, gondolom, van. Ez egy mese egy fura gyereklény szemén keresztül. Mindent alsó perspektívából, tehát torzítva látunk. Nekem ez az előadás mindig új, mindig mélyebbre ásunk benne. A darabbeli Oszkár háromévesen úgy dönt, hogy nem hajlandó felnőni, belesimulni a társadalomba, nemet mond a felnőttek világára, és inkább örökre gyerek marad – a saját belső hangjára akar figyelni.

Március eleján mutattátok be a Berlin, Alexanderplatz című darabot.

Igen, ez Alfred Döblin regénye nyomán készült színpadi adaptáció, mellékszereplőt alakítok benne. Maga a regény egy nagyszabású epikus mű, a világa engem a Babilon Berlin sorozatéra emlékeztet – a ruhák szinte dokumentarista módon aprólékosak. A történet 1927-ben játszódik, a főhős Franz Biberkopf, aki többet akart az élettől, mint egy szelet vajas kenyér. Vajdai Vilmossal ortodox zsidókat alakítunk, akik kvázi angyalok is, és végigkísérik Biberkopf szenvedéstörténetét abban a hatalmas, zajos, zűrzavaros metropoliszban, amelyben élni kényszerül.

Amikor Pilisborosjenőről felköltöztél a fővárosba, nem érezted Biberkopfhoz hasonlóan zavarónak a rohanó életmódot és a belvárosi nyüzsgést?

Nem, dehogy! Én imádtam ezt a pezsgő életet, a mai napig imádom. Eleinte nagyon titokzatos volt nekem a főváros, Óbudán kezdtem a felfedezést, majd egyre beljebb merészkedtem.

Szoktak lenni dilemmáid a saját alakításaiddal kapcsolatban? Például, hogy jó-e, amit csinálsz, vagy hogy hogyan hozz valami újat egy adott szerepbe?

Persze. Az biztos, hogy törekednem kellene arra, hogy egyszerűbb kérdéseket tegyek fel a szerepeimmel kapcsolatban, mert ezáltal lehet felszabadultabb a játékom. A Részegekcímű darabban eleinte nagyon éreztem magamon a görcsösséget, de hát meg akartam felelni, befeszültem, és nem a próbafolyamatra figyeltem, hanem önmagamra.

Van szerepálmod?

„Csak” megpróbálom megtalálni a szerepekben az élvezetet és a kapcsolódási pontokat. De D’artagnan szívesen lennék.

Egyik főszereplője vagy a RTL II-n 2017-től futó Oltári csajok című televíziós filmsorozatnak, Hegyi Jánost alakítod. Hogy jött az életedbe ez a szerep?

A casting director hívott, hogy jelentkezzek. Egy másik szerepre jelentkeztem, de az utolsó castingon úgy látták, hogy Hegyi János karaktere jobban passzol hozzám. A megformálását illetően elég nagy szabadságot kaptam. János – akárcsak én – könnyen köt barátságokat, kicsit felszínes, nem tudja, mit akar az élettől: laza srác, hajlamos sokáig magában tartani a feszültséget. Ja, és hozzám hasonlóan odavan a kung-fuért! A sorozatbeli szerelmemmel, a Hajnalkát alakító Hartai Petrával szuper volt dolgozni. Petra imádott benne lenni a karakterben, nagyon nyitott színésznő, épp ezért könnyű és élvezetes volt vele a közös munka.

Az a típus vagy, aki szereti, ha felismerik az utcán, vagy inkább kerülöd a feltűnést és a rajongókkal való fotózkodást?

Nem szeretem, ha felismernek, zavarba jövök tőle, és sosem tudom, hogy mit kellene csinálnom. Rossz esetben elkezdek szerepelni, produkálom magam. Egyszer vettem a boltban egy liter tejet, és az eladó azt kérdezte tőlem, hogy ezen az oltári tejen kívül lesz-e még valami. Én mondtam, hogy nem kösz, és aztán az utcán szólt a szerelmem, hogy na ez volt az. Most ismertek fel.

Szeretném, ha ismernének, de úgy, mint például J.D. Salingert. Mindenki tudta, hogy ki ő, de élete végéig megközelíthetetlen tudott maradni. A szerelmem festőművész, na, az ő egyik kiállításának a megnyitóján szívesen ülnék egy széken, ami előtt van egy kis tábla, rajta a felirat: a művésznő színész pasija.

Portréfotó: Nánási Pál