Fekete duende

Nyár van. Minden fülledt, lassú, mozdulatlan. A hőség kiszakít a rohanásból, falhoz állít és elgondolkodtat. Egy vízcseppről, egy fa árnyékáról. Életről és halálról. Nőről és férfiről. És magunkról. A színházak is bezárnak, de kellemesen hűvöskés nyárestékkel várnak a szabadtéri színpadok. A Városmajorban számos színvonalas produkció között a Bernarda Alba házát láthattuk a Békéscsabai Jókai Színház előadásában.

A Bernarda Alba háza nyári darab, az évszak minden tüzével, mozdulatlanságával, fülledt feszültségével. A flamenco tánc és zene, a spanyol(-cigány) kultúra őszintesége, nyers, már-már állatias volta magával ragadó. Őszinte, egyszerű, szavak nélkül is szókimondó színészi játékot láthatunk. Kevés a szöveg, annál több a testbeszéddel, tánccal kifejezett indulat és a sokatmondó szimbolika.

A darab nőkről szól, és leginkább nőknek. Noha a nő kultúrán belül is százarcú, érdekes összehasonlítani a különféle kultúrák nőtípusait. Most a spanyol nő áll előttünk, akinek vérében van a finomkodás nélküli szenvedély. Piros-fekete színei, sötét haja, kopogó cipője és tánca mély, őszinte, nyers. Tartás, erő van benne, amely kortalan: az idősben csak még több, még érettebb, mint a fiatalban.

A darabban szereplő nők többsége feszült. Tele vannak elnyomott, eltitkolt indulattal és vággyal – Lorca műveinek visszatérő témája az elnyomás, a szabadságvágy. A Bernarda Alba háza a meg nem élt szexualitás, nőiség tébolyáról szól. A darabban szereplő hét fekete ruhás nő mind foglya annak, amiben él. Vajon le tudják-e vetni a család, a rokonság, a társadalom által rászabott bilincseket, hogy felszabadítsák és megéljék saját nőiségüket? És ha igen, milyen áron? A férfi megbecsült, vágyott értékként jelenik meg a darabban, igazi nagybetűsként, aki ennek ellenére passzív: a harc nők között zajlik, és vérre megy. A tét nemcsak a boldogságuk, hanem tágabb értelemben a nő, a nőiség újradefiniálásának lehetősége.



Lorca a Theory and Play of the Duende című művében beszél a spanyol kultúrának az egészen sajátos hozományáról, amely művészet és életfilozófia egyben: ez a duende. Ám korántsem logikusan levezetett, megfogható elméletről van szó. A Bernarda Alba házának nézői nem könnyed kis nyáresti élményt visznek magukkal, de nem is agysejteket megmozgató filozófiai felvetéseket. A darab szereplői, zenéje és táncai szemléltetik azt a többletet, amit Lorca szerint az igazi művésznek hordoznia kell. Ez pedig nem más, mint a finomkodás, megjátszás, tervezés nélküli, vegytiszta erő, a fekete duende. Lenyűgöző, már-már ijesztő, ahogyan Bernarda és lányai élnek, viselkednek: minden fájdalom és elnyomás ellenére méltósággal és tartással, engedve a sodrásnak, kitáncolva magukból a bennük zajló érzelmeket. Azonsulás ez az emberiség ősi fájdalmával, az ősök vérének felszítása magukban, amely által felszínre kerülnek a legmélyebben őrzött, legbensőbb érzelmek. Nemcsak önkifejezés, hanem az emberiség lelkének felfedése, aminek tükrében a néző önmagát látja és érzi. A duendét hordozó kész megélni és megmutatni legmélyebb örömeit és fájdalmait, kész feldúlnia magát újra és újra. Szerinte az élet nem arra van, hogy őrizgessük, hanem hogy merjünk belehalni örömeibe és fájdalmaiba.

A Bernarda Alba házát ajánlom mindazoknak, akik szeretik a spanyol temperamentumot, akiket foglalkoztat a női lélek, valami mélyre és titokzatosra vágynak, és szeretnének megjátszás és máz nélküli életerőt meríteni a spanyol nők duendéjéből.