Egy régi új korszak

1986 óta a Katona József Színház Társulatának a tagja, a többség azonban a rossz színház atyjaként, a TÁP Színház vezetőjeként ismeri Vajdai Vilmost, aki a kilencvenes évek elején a Tilos az Á underground szórakozóhelyen alapította meg a színházát, és most oda, a gyökerekhez, a kocsmák underground világához kíván újra visszatérni.

Az elmúlt években azzal kellett szembesülnünk, hogy egyre kevesebb pénz van a kultúrára, a színházak egyre kevesebb támogatást kapnak. Mi váltotta ki benned az elhatározást, hogy pont ebben a nehéz helyzetben hozz létre a TÁP Színháznak egy állandó társulatot?

Egyrészt a TÁP Színház nagy előadásaiba ezer helyről érkeznek színészek – a civilek és az alternatív színházi életben mozgó kollégáim mellé mindig meghívok egy-egy kőszínházban dolgozó színészt is –, akiknek az egyeztetése rengeteg munkával és idegeskedéssel jár. Havonta heroikus harcot kell vívnunk azért, hogy tudjuk játszani ezeket az előadásainkat. Másrészt nagyon sok frissen végzett színészhallgatóval találkoztam, akik nem tudtak elhelyezkedni a pályán. A kőszínházi szerződés ma már nem is a korszellemnek megfelelő: egy fiatal sokkal többet tud tanulni abból, ha kipróbálhatja magát különböző helyeken és szerepekben. Míg a kőszínházban nagy eséllyel beteszik egy szerepkörbe, addig a független szférában, például a TÁP Színházban, sokféle műfajt, szerepet és színészetet kipróbálhat.

Ezen elhatározásokból tavaly meghívtam magam mellé Fekete Ádámot és Laboda Kornélt vezetőnek, akikkel már korábban is dolgoztam együtt, illetve idén csatlakozott a csapathoz Egger Géza, akikkel most közösen szervezzük és találjuk ki a társulat dolgait. Az ő ismerőseikből, volt diáktársaikból alakult ki először egy nagyobb kör, ami szépen lassan lemorzsolódott, és létrejött egy erős, összetartó mag, ahol igazi társulati szellem van kialakulóban.

Azt mondod tehát, hogy a jövő a fiatalok számára a társulati létben van?

Egyértelműen. Zsámbéki Gábor is, mikor megkapta a Színikritikus Díjat, azt tanácsolta a fiataloknak, hogy alakítsanak mikroközösségeket, és abban kezdjenek el újra színházat építeni. Teljesen egyetértek Zsámbékival: a színházcsinálást újra az alapoktól kell kezdenünk az elmúlt évek során szerzett tapasztalatainkkal és tudásunkkal felfegyverkezve.

Az, hogy ma ennyi kőszínház van az országban, nagyon nagy érték, ugyanakkor hatalmas gát, hiszen rengeteg pénz megy el rosszul működő színházakra és szar előadásokra. A kőszínházak a következő tíz-húsz évben szépen lassan fel fognak bomlani, és a nyugati mintát követve – ahol csupán egy-egy előadásra, esetleg évadra állnak össze társulatok – teljesen át fog alakulni a magyar színházi élet.

Milyen elköteleződéssel jár az, ha valaki a TÁP Színház társulatának a tagja?

Mivel jelenleg még nem tudunk fizetést adni, mindenki maga dönti el, hogy milyen formában tud a társulat tagja lenni. Természetesen igyekszem minél több olyan munkát szerezni a csapatnak, ami fizetéssel jár együtt.

Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy hogyan lehet bekerülni a TÁP csapatába, mivel lehet felkelteni Vajdai Vilmos kíváncsiságát.

Bárkit szívesen beveszek a csapatba, hiszen a munkák során derül ki úgyis, hogy ki a megfelelő személy. Sosem volt szempont például az, ha valakit nem bírok: sok olyan emberrel dolgoztam együtt, akiket amúgy nem bírtam, mégis remek közös munkák születtek, és a végére még tán meg is szerettem őket. Ha valaki jól dolgozik és mindent belead, lehet a csapatunk tagja.

Milyen a jó TÁP-színész?

Az elmúlt húsz év alatt rengeteg őrültséget hajtottunk végre, olyan helyen csináltunk színházat, ahol korábban elképzelhetetlennek tűnt, és úgy, ahogy más nem. A jó TÁP-színész tehát nyitott, mindenre hajlandó a társulatért, és bármit képes megtenni a színpadon. Emellett aktívan részt vesz az alkotói folyamatban, és nem várja el, hogy folyamatosan meg mondjuk neki, hogy mit csináljon.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=YbTlDWgrJCI[/youtube]

Mi alapján választasz darabot?

Mindig akad egy-két olyan mű, amit nagyon szeretnék megcsinálni, most például a Három nővér fészkelte be magát az agyamba, egy, két, há, négy, öt, hat éven belül biztos megcsinálom. De sokszor egy adott témához keresek darabot. Az emberi kapcsolatok bonyolultsága, sokszínűsége régóta izgat, és sok előadásomban kap fontos szerepet, most például találtam egy darabot, ami női szemszögből mutat be egy életet, kapcsolatokon keresztül. Ez valamennyire összefoglalása lehet ennek a témakörnek, és kiderülhet, mit tanultam az előző munkáimból!

Október 11-én mutatjátok be a Lö csibészek (avagy a Pokoli Trió) című előadásotokat, ami Jean-Paul Sartre műve alapján született.

Sartre Zárt tárgyalás című műve – mely az emberek közötti kapcsolatteremtés nehézségeiről szól – fiatalkorom óta foglalkoztat, és már régóta be szerettem volna mutatni. Három évvel ezelőtt azonban, amikor újra elővettem, rájöttem, hogy a szöveg ma már túl poros, ezért megkértem Mozsik Imrét, hogy segítsen átírni a darabot. Akkor egy kisebb, négyfős társulattal neki is álltunk megcsinálni, de a felénél elakadtunk.  Most idén egy új csapattal, új lendülettel vágtunk neki, és szerintem egy nagyon jó, többrétegű darab és előadás született belőle.

A TÁP Színház indulásakor hetente mutattatok be előadást a Tilos az Á-ban, amit tavaly újra elkezdtetek csinálni a Jurányiban.

A Tilos az Á-ban ezek elsősorban kísérletezések voltak. Major Tamás még a főiskolán adta tanácsul, hogy „amelyik nap nem fejlődsz, aznap visszafejlődsz”. Azonban ezt az intenzív munkát csak egy bizonyos ideig lehetett bírni energiával. A Tilos-korszak után következett a Trafó, ahol évente egyet rendeztem, de ez kevésbé elégített ki, és a Süss Fel Napban már újra, hetente hoztunk létre előadásokat. Ez volt a TÁP Színház aranykorszaka, ekkor váltunk kultszínházzá: rengetegen jártak hétfőnként az előadásainkra. A tavalyi évadban elindított előadássorozatnak elsősorban közösség- és társulatszervező ereje volt, hiszen a folyamatos munka nagyon jól összetartja a csapatot, és segíti a színészfejlődést.

A trafós korszakban az előadásaidban a hangsúlyt sokkal inkább a látványra és a különböző vizuális és zenei hatásokra helyezted.

Igen ennek a korszaknak a csúcsa a Techno Varieté volt, ahol a színészek csupán kellékei voltak a látványnak. Az előadás, ahogy a neve is jelzi, az akkori techno kultúráról szólt, hiszen magam is onnan jövök: öt évig zenéltem a Korai Örömben, és a mai napig sokszor lépek fel DJ-ként különböző bulikon. Ma már azonban igyekszem egységre törekedni: fontos lett a látvány, a szöveg és a zene közötti egység megteremtése.

A TÁP égisze alatt a saját rendezéseid mellett más előadások is születnek, például Egger Géza az Átriumban mutatta be a tavalyi évad végén a Schiele Portrék című rendezését.

Egyrészt igyekszem teret biztosítani azoknak a fiataloknak, akikben van energia, csak nem tudják, hogy hol és hogyan használják fel azt. Másrészt fontos, hogy ne csak én hozzak létre előadásokat a TÁP-ban, nem is bírnám, hiszen mellette a Katonában vagyok társulati tag.

Több mint húsz éve dolgozol a Katonában, hogyhogy nem léptél ki soha?

Egy ilyen szellemi műhelyt nem lehet csak úgy otthagyni. Ha kívülről úgy is tűnt, hogy voltak hullámvölgyei a Katonának, belülről akkor is értékes, komoly és koncentrált munka folyt. Most újra aranykorát éli a Katona: Máté Gábor kinyitotta a palettákat, hogy új napfény áradjon be a színházba. Gábor folyamatosan pörög, pezseg, a színészeket nem kímélve hoz létre új dolgokat, melyek megfelelnek az aktuális korszemléletnek, azonban nem tagadja meg azt a művészi koncepciót, amit a színház még Zsámbéki Gábortól örökölt.  Bármennyire próbálom tagadni, színész vagyok, és a Katonában nagyszerű dolog színésznek lenni.

Az elmúlt évek legizgalmasabb katonás előadása, amiben szerepeltél, A nyaralás volt.

Az egyszerűen csodálatos volt! Nekem ez az igazi színházi munka, amit a Mohácsi testvérekkel csináltunk: mint színészt teljesen szabadon engedtek, és az ötleteimből, gondolataimból írták meg a jeleneteimet. Éppen ezért a szövegtanulás – amivel szokott bajom lenni – egyáltalán nem okozott gondot, pedig nagyon sok szövegem volt, és az utolsó jelenet is csak a bemutató előtti napon lett kész. A Top Dogs című előadást is azért szeretem a Kamrában, mert igazából a saját szövegemet mondom, benne van a személyiségem. De persze a többi, akár epizódszerepeimet is szeretem, jó ott együtt dolgozni a társulat bármely tagjával. Jót tesz egy társulatnak – amíg nem válik nagyképűvé –, ha biztonságban érezheti magát, a függetlenekkel ellentétben, ahol akár a másnap is bizonytalan tud lenni.

Az említett októberi Lö csibészek bemutatód, mondhatni, a régi TÁP-os korszakot felidézve megint egy klubban lesz.

Igen, most újra kiköltözünk egy kocsmába, a Dohány utca 13 szám alatt lévő, Szalai-Szabó István vezette Hátsó Kapuba. Szalai-Szabó rendkívül tehetséges szervező, ez már az Egyetemi Színpadnál és a Sirály vezetésénél is látszott. A Hátsó Kapuban rezidens színházként működve itt tartjuk az új bemutatónkat, illetve lesznek ad-hoc előadások és varieték is. De a Jurányi szellemiségét követve meghívtuk a k2 Színházat és a Kárpáti Péter vezette Titkos Társulatot is játszani. A hetedik kerület hemzseg a különféle romkocsmáktól, az újabb és újabb dizájnú és gondolatú helyektől, azonban egy dolog hiányzik: a kultúra. Ezt a hiányt próbáljuk mi most betölteni, illetve remélhetőleg elindítani egy kultúrafertőzést a romkocsmák félhomályában merengő állástalan – és állásos – diplomásoknak és diplomástalanoknak.