Színházat Esztergomnak!

2017 tavaszán alakult meg a Babits Mihály Kamaratársulat, a melynek legfőbb törekvése, hogy állandó kamaraszínház létesüljön Esztergomban. Milyen jelek mutatnak arra, hogy Esztergomban megnövekedett erre az igény?

Bacsa Ildikó: A legnyilvánvalóbb jele ennek a Kamaratársulat eddigi sikere és támogatottsága. A társulat itt játszotta bemutatkozó előadásait: a Jónás könyvét Kéner Gabriella és Báhner Péter szereplésével (ezt a Keresztény Színházi Fesztiválra is meghívták), Vörös István Presszó-szonátáját és a Hrabal Sörgyári capricciója alapján készült Nyiratkozásokat is – nagy közönségsikerrel. A nézők a visszajelzések alapján nagyon várják a folytatást, illetve a törekvés mellé állt a Művelődési Ház és a városi könyvtár is. Ádám itt végzett a ferences gimnáziumban, szívén viseli a település kulturális életének alakulását, és jól mérte fel, hogy fontos közösségépítő, művelődésformáló és kultúrát gazdagító szerepe volna egy olyan emblematikus intézménynek, mint a saját, állandó színház.

Egy ilyen színház nemcsak Esztergom, hanem a környék igényeit is szem előtt tartaná úgy a határon belül, mint mondjuk a Párkányban élő magyarajkú lakosságét. Hogy tudjátok őket is bevonni a kezdeményezésbe?

Kaj Ádám: A párkányi és felvidéki barátaink már most nagyon lelkesek az esztergomi színház ügyében, szívesen segítenek a szervezésben és a helyi igények pontosabb fölmérésében, a koordinálásban. Hiszen bár Kassán és Komáromban is működik állandó teátrum, ez számukra már nem a kényelmes távolság: van egy nagy üres tér, egy „luk” a térségben, amelyet egy esztergomi állandó színház biztosan betöltene.

Az egy elég jelentős szempont, hogy a Párkányban és környékén élő magyar lakosság az anyanyelvén juthasson hozzá színházi élményekhez. Vajon miért nem karolta még fel az állam, illetve az önkormányzat ezt a teljesen érthető törekvést?

B. I.: Mivel ez jelentős kiadással járna, nehéz meggyőzően átvinni az akaratunkat. Ugyanakkor Ádám egy komplett tervezettel állt elő, amelyből világosan kitűnik, hogy a társulat és az állandó színház fenntartása még mindig olcsóbb volna, mint egyesével létrehozni és támogatni a produkciókat. A város egyébként más formában, lehetőségekkel támogatja a társulatot, például ingyen biztosít helyszíneket. Az önkormányzati támogatás azért volna fontos, mert kiszámítható – pályázatra nem lehet stabilan működő társulatot, évadokat alapozni. Szem előtt kell tartani azt is, hogy egy ilyen folyamat nem megy egyik napról a másikra: például Zalaegerszegen és Szombathelyen is először művelődési házakban játszottak a társulatok, és két év is eltelt, mire színházhoz jutottak.

K. Á.: Én is azt gondolom, hogy az idő mindenképp minket igazol majd. És bár valóban számítunk az önkormányzati támogatásra, de egyelőre annak hiányában is csináljuk tovább a dolgunkat. Indítottunk egy közösségi finanszírozási kampányt, és igyekszünk támogatókat, szponzorokat is keresni. Persze a jegybevételekre is számítunk. Egyelőre az úgynevezett civil kurázsi és a lelkesedés a motorja a társulatnak, és szép eredményeket értünk el: irodalmi vezetőnk Vörös István, országosan is terjed a hírünk, és több színháztól, fesztiváltól is érdeklődtek már irántunk. Azt gondolom, hogy ez egy olyan ügy, amely mögé még a Jóisten is odaáll. Létezünk, alkotni szeretnénk, a munkánkat pedig a Gondviselésbe kapaszkodva, jókedvvel végezzük.

Már biztos, hogy a következő évadban még nem lesz állandó színház? Ismeritek az esztergomi önkormányzati testület döntését?

K. Á.: Volt róla szó, hogy bekerülünk a következő évi költségvetésbe, de ez egyelőre meghiúsult. Nemrég pedig elhetelték az Idegenforgalmi- és kulturális bizottság ülését, amely tárgyalhatta volna azt a tizenkét millió forintos tervezetet, amivel a kulturális keret terhére pályáznánk – ennek egyelőre bizonytalan a sorsa. Ez a tervezet egyébként egy állandó állást, az én helyemet, illetve három bemutató teljes költségét tartalmazta színészi gázsival, mindennel együtt. Egyelőre tehát „se előre, se hátra” helyzetben vagyunk, de hál’ istennek sokan állnak mellettünk.

Azt nyilatkoztad egyszer, hogy a színháznak mindenkori feladata a kortárs drámákat bevinni a színházba. Ebből az következik, hogy nem „hagyományos közönségszínház” lennétek, hanem inkább posztmodern kísérletezés útjára lépnétek?

K. Á.: Első ránézésre valóban így tűnhet, hiszen egy frissen alakult társulatban mindig benne van a kísérletezés. Az általad említett utak közül mindkettőre van igény, és bár nehéz, nem is lehetetlen a kettőt összeegyeztetni. Sőt, a feladat az, hogy a kettőt egyszerre kell tudni képviselni. A nézőket amellett, hogy színházi élményben, kultúrában, szórakozásban részesítjük, segíteni és durván fogalmazva „nevelni” is szükséges – társulatnak és közönségnek együtt kell járnia egy utat. Én nem szeretnék egy szűk körnek szóló alternatív alkotócsoportot működtetni. A szélesebb igényt szolgáló társulati létet és a műhelymunkát nem kell elválasztani egymástól.

Milyen egyedi jegyei vannak a Kamaratársulatnak? Miben más, mint más együttesek?

B. I.: A társulat egyszerre nagyon profi és lelkes is. Kicsi, de hát Esztergom városa egy kamaratársulatot bír el, nem egy háromtagozatos színházat, mint Szeged vagy Debrecen. Az alapító tagokon és a később csatlakozókon is ugyanazt a törekvést látom: a lényeg, hogy amit csinálunk, az minőségi legyen. Mivel ez nem az az eset, amikor átszerződünk valahova, és becsatlakozunk, hanem egy teljesen új dolgot hozunk létre, a fásultság teljes mértékben hiányzik. A legjobbra törekvés mellett a friss lelkesedés emeli ki az együttest a többi színtársulat közül.

Maga a tény, hogy egy kamaratársulatnak komoly küzdelmet kell vívnia azért, hogy az egyik legrégebbi magyar városnak állandó színháza lehessen, felhívja a figyelmet arra, hogy a hazai színházi kultúrának lehetnek egyéb vakfoltjai, hiányosságai is. Melyek ezek szerintetek?

B. I.: A szakszervezet. Létezik és működik például a Szabadszínész.hu, de ennek csupán az a szerepe, hogy segíti a színészeket castingokra eljutni, korántsem az az érdekképviselet, mint amilyet, mondjuk, külföldön biztosítanak a színművészeknek. Talán emiatt is van, hogy nagyon lassú a körforgás Magyarországon (pedig több helyen képeznek színészeket, mint a korábbi évtizedekben), és kevesebb is a munka, mint régebben volt. Sok múlik a kapcsolati rendszeren is. Itthon sok dolog szabályozása nem egyértelmű, többek között ezért is nehéz magunkat megvédeni – és szerintem ez nemcsak a színészi pályán jellemző. Dániában például nagyon erős szakszervezeti rendszer van: ott a színházban dolgozók számára meghatároztak egy minimálbért, ami alatt színész nem vállal munkát.

Mi mindenre számíthatunk még idén, illetve a következő évadban tőletek?

K. Á.: Szegeden most zajlik a Finálé Fesztivált, ahová meghívták a Presszó-szonáta című előadásunkat. Nyáron bemutatjuk Balassi Szép magyar komédiáját, illetve – ahogy tavaly is – a Vármúzeum rendezte Ünnepi Várjátékokon mi elevenítjük meg Szent István király alakját. A következő évadban biztosan játsszuk a Hruscsov pincére voltam című Hrabal-átiratot, illetve Vörös István kétszereplős színművét, a Találkozások önmagammal című darabot Ildikó és Kéner Gabriella előadásában.

B. I.: Igen, a Találkozásokat nagyon várom, izgalmas történet, és Gabival nagyon jó együtt dolgozni. A társulattal a Tisacra Fesztiválon mutatjuk be a Szép magyar komédiát, abban is lesz szerepem. A Kamaratársulaton kívül más produkciókban is föllépek. Hívtak Egerbe, Móricz Rokonok jában Lina szerepére. A Manna égisze alatt játsszuk Annagrete Kraul Két magas nő meg ő című darabját, amit több helyre is hívták, például Debrecenben is előadtuk hétszer. Ezt nagyon szeretem, egyrészt mert én fordítottam, másrészt mert nagyon aktuális témákat feszeget, ami sok embert megérint: több ismerősöm, aki látta a darabot, azt mondta, hogy számtalan olyan negyvenes nő van a környezetében, akik hasonló cipőben járnak, mint a darabbeli karakterek. Az is különlegessé teszi az előadást, hogy a dán fekete humorral is közelről találkozhatnak a nézők. Áprilisban a Játékszínben a Mennyei hang című előadást, illetve májusban a Stefánia Palotában Csukás István Utazás a szempillám mögött című darabját mutattuk be, amelyet a Hatszín Teátrumban játszunk majd.

Hogy tudod elkerülni, hogy ezerfelé szakadj? Milyen hozzáállás, illetve készségek szükségesek ahhoz, hogy az ember színészként, művészként és emberként is a lehető legjobbat hozd ki magadból?

B. I.: Nekem kell belül állandónak lennem. Számomra fontos a belső stabilitás. Meg az, hogy futhassak. [Ildikó maratonista, számos versenyen van már túl, az idei Vivicittá futórendezvényen a társulatért futott félmaratont – a szerk.] Illetve rugalmasnak és kitartónak kell lenni. Régebben heves voltam, sokkal lázadóbb (ami persze normális), most viszont úgy gondolom, hogy a nagy érzelmi kitöréseket a színpadra kell hagyni. Ott kell jónak lenni, nem a büfében. Ha elragadnának az indulatok, azokat inkább a színpadra „tartalékolom”, a mindennapi helyzetekben szeretem inkább emberi módon, nyugodtan megbeszélni a dolgokat. És sok múlik a darabon is: azt az előadást szeretem, ami elgondolkodtató, ami abban az értelemben maradandó, hogy a néző hazavisz valami értékeset magával.

Leadfotó: Giricz Máté