„A sötétségben egy szál gyertya is világít”

Régi „házasság” az önöké Hrutka Róberttel és Bereményi Gézával, hiszen az előző két lemezén hallható dalok zenéjét és szövegét is ők szerezték – a vadiúj, Magyar hangja vagyok című korong dalainak nagy részét szintén Róbert, Jamie Winchester és Borlai Gergő jegyzi, a dalszövegek ezúttal Fekete György munkáját dicsérik. Mi a több mint egy évtizedes közös munka sikerének a titka?

Kölcsönösen inspiráljuk egymást. Olyan ez, mint a gyöngy születése: a kagylóba belekerül némi homok, amely folyamatosan piszkálja egészen addig, amíg a „küzdelemből” meg nem születik a gyöngy. Nekünk is van néhány ötletünk, amelyek nem hagynak bennünket nyugodni, s amelyek hosszú ideig bizsergetik, piszkálják a fantáziánkat. Azt reméljük, hogy azzal az alkotói folyamattal, ami bennünket hajt, és nem hagy nyugodni, valami minőségit tudunk létrehozni.

Milyen témákat járnak körbe a dalok, s milyen stílusú, hangulatú szerzeményekről beszélünk?

A dinamikus rockhangzás az uralkodó, ez a fesztiválközönség számára is izgalmas megszólalást ígér majd – jóllehet, az Örkény Színházba egy szelídítettebb változattal készülünk, s nem nélkülözzük a meghittebb pillanatokat sem. A lemezbemutató koncerteken (december 20., január 17., február 21.) a kollégáimat is vendégül látom, közösen veszünk részt a zenei kalandozáson. S hogy milyen témákat járunk körbe? A dalszövegek, az irodalmi remekművek, a filmek, az előadások rendszerint ugyanazokkal a témákkal – szerelem, csalódás, magány, boldogság, élet, halál, bánat – operálnak. A mi lemezünk esetében is így van ez, ebből következik, hogy nem annyira a „mit”, sokkal inkább a „hogyan” kap majd hangsúlyt.

Hogy működik önöknél a dalszerzés? Jön egy ihlet valamelyiküknél, amivel aztán gyorsan megkeresik egymást, lejegyzik, majd következik a feléneklés?

Az új lemez esetében ez úgy történt, hogy a dalokat Jamie és Robi együtt szerezték Gergővel angol nyelven. A szerzemények decemberben szólalnak meg először magyarul az én előadásomban.

Az album címéről rögtön az ön szinkronszínészi tevékenysége jutott az eszembe.

Szerencsére remek színésznőknek – Sandra Bullocknak, Cameron Diaznak, Uma Thurmannek, olykor Charlize Therone-nak, Cate Blanchettnek és Marion Cotillardnak – vagyok a magyar hangja, szóval a szinkronizálásra is lehet asszociálni a címből, valóban. Az a szép ebben a címben, hogy többjelentésű, így valószínűleg mindenkinek más jut majd róla eszébe. Nekünk elsősorban az, hogy először tárjuk a magyar közönség elé anyanyelven a dalokat.

Maradjuk még az Örkény Színháznál, ahol fél éve játsszák A hattyút, a mely nemcsak a közönség, hanem a kritikusok körében is nagy sikernek örvend. Mit gondol, miben rejlik Molnár Ferenc e művének zsenialitása?

Molnár e műve engem egy schaffhauseni óraműre emlékeztet: szinte lehetetlen húzni a szövegből, mert az egész úgy, ahogy van, egyetlen tökéletes kotta, elképesztő ritmus- és aránybravúr, ráadásul olyan mondatok és képek vannak benne, amik 2018-ban is születhettek volna, de ezt Molnár 1921-ben írta. A műből készített színpadi adaptáció Polgár Csaba munkáját dicséri, Izsák Lili különös hangulatú jelmezei, díszletei, a zenei megoldások és kollégáim alakítása szerintem telitalálat. Az előadás során az is megkapja a magáét, aki csak jókat akar nevetni, és az is, aki magvas gondolatokra, minőségi szellemi töltekezésre vágyik.

Az előadásban Mária Dominika hercegnőt, Albert herceg édesanyját alakítja, aki, hát, finoman szólva nem éppen a gyöngédség mintapéldája: szigorú, határozott, igazságos, roppant élesen látó, szókimondó nő.

Azt gondolom, hogy én is meglehetősen céltudatos vagyok, határozottan tudom képviselni az érdekeimet, s azt mondják, hogy van bennem egyfajta méltóságos, ha tetszik, arisztokratikus tartás. Vannak, akik ezt nagyképűségnek nevezik, de persze ez marhaság, hiszen csakis egy felületes szemlélő szemében lehetek nagyképű. Egyáltalán nem vagyok az. A hideg eltökéltség teljesen hiányzik belőlem, s nem vagyok szívtelen sem. Dominika sok száz éves dinasztiát visz tovább, egy országért felel, így teljesen érthető, hogy érzelmi kérdésekben – például házasságot illetően – is racionálisan dönt. Megtanulta háttérbe szorítani az érzelmeit, mert pontosan tudja, hogy a családi és államérdekek mindenek fellett kell hogy álljanak. Tartózkodó, hideg magatartása egyfajta védekezés a dinasztia védelme érdekében.

Ha már a védekezést hozta szóba: számos színész építi a maga imázsát a közösségi oldalakon, s fotók formájában rendszeresen ad bepillantást a magánéletébe is. Azt hallani, hogy önnek nem különösebben fontos a virtuális jelenlétet. Ez egyfajta önvédelem, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy nem tartja szükségesnek az önreklámot?

Csodálatos barátnőm, sajtósom és segítőm kezeli a Facebookon a rajongói oldalamat. Ha csak rajtam múlna, nem lennék jelen a közösségi térben. A Facebookot, Instagramot, az okoskütyüket nem tartom egyértelműen rossznak vagy jónak. Pont olyanok ezek, mint a tűz, a kés vagy az autó. Lehetnek hasznosak, de sokat is árthatnak. Mondjuk, ezzel a sok „okos” dologgal, mint például az okostelefon, okosóra, úgy érzem, mintha szisztematikusan le akarnának bennünket szoktatni a gondolkodásról és a felelősségvállalásról. Aláírom, hogy roppant kényelmes beírni a GPS-be a címet, s rábízni magunkat egy szerkezet navigációjára, de hogy felnőttek a sok gépelés miatt úgy írnak kézzel, mint az elsős elemisek, az megdöbbentő! Az emberek készen kapják a világot, s pont ezért nem tanulnak meg absztrahálni, egyre kevésbé használják a fantáziájukat. Mindenesetre optimista vagyok, és hiszek abban, hogy az emberiség lesz elég önző és okos ahhoz, hogy előbb-utóbb megtalálja az arany középutat ebben a digitális játszmában.

Erről jut eszembe, hogy a minap sikerült vennem egy palack okosásványvizet. Persze nem szándékosan. Rábeszélt az eladó.

Hát erről beszélek! Hogy ezek szerint hátra lehet dőlni, és át lehet hárítani a felelősséget, mondván, az okostáplálékok majd minden megoldanak helyettünk. A reklámok szerint elég bevenni egy kapszulát, s küzdés nélkül lefogyunk akkor is, ha mindennap megeszünk egy fél lovat. Azért ez nem így működik…

A környezetvédelem fontosságát, az urbánus ember felelősségét is legalább ilyen határozottsággal hirdeti.

Én nem akörnyezet, hanem a magam barátja vagyok. Vagyis nem arról van szó, hogy vagyunk mi és a környezet, és ha valaki nagyon ráér, és divatos hobbit akar, akkor környezetvéd. Nem. Itt arról van szó, hogy itt ez a bolygó, ami eltart és gyönyörködtet minket, mi pedig egyre csak pusztítjuk, folyamatosan beleavatkozunk a működésébe, s rengeteg olyan anyagot gyártunk – például műanyagot –, amely nem illik bele az évmilliós körforgásba. Természeti katasztrófák sorát éljük át, de még mindig nem térünk észhez.

Most azon töprengek, hogy vajon mennyit számít pár száz szorgos hangya munkája, ha milliók bánnak tiszteletlenül a Földdel.

A sötétségben egy szál gyertya is világít. Valakinek igenis gyújtogatnia kell ezeket a bizonyos gyertyákat, ellenkező esetben belefulladunk a sötétbe, s a gyerekeink, unokáink lesznek azok, akikkel igazán kitolunk. Mindig azok vitték progresszív irányba a világot, akik mertek a trendekkel szembemenni, és most itt nem magamról beszélek. Számomra elkeserítő, hogy az ember vajmi keveset változott, mióta lemászott a fáról. Csak az eszközeink változtak, és ránk rakódott egy kis civilizáció ugyan, de ugyanaz a pusztító hajlam munkál bennünk, mint ami az ősemberben munkált.

Az Örkény István Színház – élén Mácsai Pállal – 2004-ben alakult a korábbi Madách Kamara Színházból, s önálló társulattal rendelkező repertoárszínházként kezdett működni. A kezdetektől tagja a társulatnak, tehát ilyenformán alapítója a teátrumnak. Sosem gondolt a továbblépésre?

Nem. Szívesen vendégeskedem másutt, de nem kívánkozom el. Az Örkényben mindannyian hasonlóan gondolkodunk, morális és ízlésbeli kérdésekben is egy húron pendülünk. Egy ilyen minőségi közeg ritkán találja meg az embert, és én ezt nagyon megbecsülöm. Nem mellesleg időről időre remek feladatokat kapok itt.

A beszélgetés végére egy abszolút pozitív beállítottságú, elégedett, proaktív ember képe rajzolódott ki előttem.

Azért van egy harciasabb oldalam is, mert olykor muszáj a sarkamra állnom, és megvívnom a kisebb-nagyobb csatáimat, de ezt az oldalamat kevésbé szeretem. Hiszek a szeretetben és a megbocsátásban, s azzal áltatom magam, hogy ha az ember próbálja a körülötte és a magánéletében zajló történéseket szintetizálni, akkor előbb-utóbb nemcsak a „kosz” ragad rá, hanem valamiféle egzakt látásmód is – ha úgy tetszik, bölcsesség –, és idővel olyan szemüveg csiszolódik a szemére az évek során, amely csak az igazán fontos dolgokra fókuszál.

Képek forrása