Gondolatok, hisztin innen és túl

Góbi Rita Ne hisztizz! című koreográfiáját múlt héten mutatta be a MU Színház. Sok jót lehetne írni az előadásról, de talán mégis az a legjobb ajánló, ha elmondjuk: a bemutató utáni beszélgetésen olyan heves vita alakult ki a látottak értelmezéséről, amire régen nem volt példa. Ritka, hogy egy előadás, főleg táncelőadás ilyen mély érzelmeket váltson ki a közönségből. Pedig hasznos és jó, ha a nézőket sokáig foglalkoztatja az, amit láttak.

Ketten vagytok az előadásban: Szegő Dávid a dobok mögött, aki zenészként egy teljesen más világból érkezik, és te. Hogy sikerült az együttműködés?

Mikor nekikezdtünk a munkának, még nem merült fel témaként sem a hisztéria, sem a párkapcsolat, ezt teljes mértékben együtt alakítottuk és találtuk ki. Dávid is aktív szereplője  a dolgoknak, nem „csak” zenészként van jelen a produkcióban. Ez persze kihívás volt számára, mert teljesen másfajta jelenlétet kíván meg tőle, mint amihez hozzászokott. Egyébként könnyen megtalálta magában azt a karaktert, amit végig képvisel az előadásban, nekem már csak erősítenem kellett ezen, és persze biztatni, hogy vállalja be, hogy sok fény lesz rajta, és előtérbe kerül.

Tehát egyáltalán nem úgy kezdtetek neki, hogy csináltok egy koreográfiát a hisztériáról?

Nem. Ennek az előadásnak volt egy előzménye. Kovács Gerzson Péter tavaly megkért, hogy vegyek részt a Jövőtánc című programban. Ennek az a lényege, hogy egy zenész és egy táncos együtt improvizál. Erre kerestem partnert, amikor véletlenül beleakadtam Dávidba. Csináltunk egy kis szösszenetet, és azt fejlesztettük tovább egy éven keresztül, érleltük, gondolkoztunk rajta. Nagyon ösztönös munka volt, és csak a legvégén tettük meghatározott keretek közé a dolgokat. Először csak mi ketten voltunk, a téma pedig valahogy jött magától.

A bemutató után Darida Veronika tartott egy rövid előadást Jean-Martin Charcot francia neurológus munkásságáról, aki a hisztéria gyógyításával és kutatásával foglalkozott. Mikor letisztult a kép, és kiderült a számodra, hogy a hisztéria lesz a koreográfia alapja, elkezdtél utánanézni a hisztéria kórképének és történetének?

Nem néztem utána. Arra voltam kíváncsi, hogy az ösztönösen megszülető mozgásokból mennyire jön le, ami bennem zajlik az előadás alatt egy olyan embernek, aki a hisztéria jelenségét tudományosan is érti és ismeri. Ezért hívtuk el kollégámmal, Bakk Ágnessel Veronikát néhány próbára, mert ő ezt a témát kutatja. Vele végig is elemeztük a darabot, mesélt nekem a hisztéria-bemutatókról, elmesélte, hogyan zajlottak ezek a performanszok. Aztán utólag próbáltam egy kicsit azokat a pontokat erősíteni a koreográfiámban, amelyek egyeztek az általa elmondottakkal.

Mennyire nehéz letenni ezt a szerepet?

Nehéz végigvinni, de általában úgy dolgozom, hogy minden adott pillanatban megélem a dolgokat, és belülről jön a mozgás. Ez nagyon fárasztó, de csak így lesz hiteles és ösztönös az alakítás.

Hisztizni tényleg csak úgy lehet hitelesen, ha belül elutazom valahova. Igazából minden mozdulat egy belső késztetésből vagy belső monológból jön. A színész szavakkal fejezi ki, ami lejátszódik benne, én viszont táncosként nem mondok ki semmit, csak belül pörgetem a történéseket, és azt próbálom utána a testemmel megmutatni. Utána viszont felszabadultságot és megkönnyebbülést érzek. Letisztultság van bennem, meg persze fáradtság és kimerültség. Ahogy a hiszti után lenni szokott: jön egy nyugvópont, a zaklatottság eltűnik.

Nem nehéz saját magadat koreografálni? Látod kívülről, hogy milyen lesz a produkció?

Valahogy nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnhet. Nem a formákat nézem, nem azt keresem, hogy mitől lesz szép egy mozdulat, hanem hogy honnan jön, mitől és miért. A kamera szokott néha segíteni mint külső szem. De valahogy egyből érzem belülről, ha valami nem stimmel, és azon változtatok. Persze ehhez nagyon sokat kell gyakorolni, sok mindent kell próbálgatni.

Ez is olyan, mintha szavakat pakolnék egymás után egy könyvbe, vagy hangjegyeket egy kottába. Sokat kell gondolkodni. Ez a kulcs. Általában már akkor is pontosan tudom, hogy milyen lesz a koreográfia, amikor még csak a fejemben van meg, nem is kell megcsinálnom ahhoz, hogy lássam magam előtt. Inkább a darab ritmusát, lüktetését nehéz megtalálni. Azt be kell gyakorolni és helyre kell tenni.

Nemcsak koreográfusként dolgozol, mások produkciókban is részt szoktál venni. Milyen érzés mások utasításit végrehajtani?

Nagyon szeretek más agyához kapcsolódni, ami olyan, mintha hozzáadnék egy új színt az ő festményéhez. Abban segítem, amire neki szüksége van. Akik hívni szoktak, általában azért hívnak, mert engem akarnak a produkciójukban látni, és kíváncsiak az én nézőpontomra. Régen nagyon sok emberrel dolgoztam együtt, most már inkább próbálok a saját dolgaimra koncentrálni. Az mindig hosszabb és mélyebb folyamat, ha bennem érik meg valami, amit meg akarok csinálni.

Mennyire értik és szeretik a nézők a kortárs tánc nyelvét?

Ez egy rétegműfaj, de reménykedem benne, hogy egyre többen értik és szeretik nézni. Sajnos nehéz behívni új rétegeket, megszólítani új embereket, ezen dolgozni kell. A tánc nyelve absztrakt nyelv, ezért jó, ha beszélünk róla, ha szervezünk beszélgetést az előadás utánra.

Szerintem fontos, hogy a nézők, akiknek igényük van rá, megfogalmazhassák a gondolataikat egy-egy koreográfiáról, hogy ne maradjon űr bennük a látottakkal kapcsolatban. A hisztéria annyira általános téma, hogy lehetetlennek tartottam, hogy a nézők ne találjanak valamilyen kapcsolódási pontot az előadással.

Mi a következő projekt?

Május 28-án lesz egy új bemutatónk a Bábszínházban, amiben egy teljesen másfajta hangulatot és témakört dolgozunk fel. A városhoz való viszonyról, a környezettel való kapcsolatról szól. Az egész előadás egyfajta visszaemlékezés lesz, egy séta a városban. Nem úgy kell elképzelni, mint, mondjuk, egy idegenvezetés, ahogy egy budapesti lakos bemutatja a saját városát. Inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mintha elutaznál Párizsba, ott töltenél egy napot, aztán később megpróbálnád felidézni. Az egészben végig vetítésekkel (Csík-Kovács Zoltán, Hajdu Gáspár, Papp Gábor), árnyjátékkal dolgozunk, zenész társam pedig ezúttal Sütő Márton lesz (utóbbival készített interjúnk ITT olvasható – a szerk.).



Bővebb infók: www.gobirita.hu

Következő bemutató:
Sziluett Cinema: Budapest
2014. május 28. (Sze) 20.00 Budapest Bábszínház
„Város: folyamatos építkezés, alakulás, enyészet! Benne élünk, általunk lesz olyanná, amilyen!
Magán viseli álmainkat, szenvedi el düheinket. Szobraiban mi vagyunk, mint ahogy tereinek tágassága, szűkössége is a miénk, rólunk szól, hiszen mi másról is szólhatna. Igen: tereink, azok nagyon fontosak. »Nem semmik«: egymás szemébe nézünk s hirtelen nyilvánvalóvá lesz ott minden, érzékelhető válik a közelség és a távolság. Csak a térben tükröződhet igazán arcunk, vonalaiban látható életünk sziluettje. Mikor pedig mozgásba lendülünk, a tér is hullámzásba kezd velünk.
Miért is?
Tábor Béla válaszol rá:
»Orientáció, mértékegység keresése: annak a térnek a keresése, amely feloldja egzisztenciánk szorongató zsúfoltságát, a támadó valóságot mérhetővé teheti és ezzel kivédhetővé minden kicsinyes elemnek azt a hipnózisát, hogy ő az abszolút mérték, amelynek alá kell vetnünk magunkat!«
Amit pedig mi építünk városainkban, azt az utókor romként tapasztalja majd: tereinken diadalt ül az idő!”